„Szendrey Júlia életművét saját imázsa takarja el” – olvasható Szendrey Júlia irodalmi pályafutása (2021) című könyvedben, amelyben jelentős kísérletet tettél Szendrey Júlia életrajzának és munkásságának átértelmezésére. Mit gondolsz, mennyiben sikerült az utóbbi években (s különösen az idei Petőfi-bicentenárium során) ezen a helyzeten változtatni, akár a szűkebb szakmai közegen kívül is?

Úgy érzékelem, hogy nagyon markáns változások történtek, rendkívül látványos érdeklődés ébredt Szendrey Júlia iránt. A korábban régóta változatlan, tévesen rögzült, rég megszilárdult imázs most képlékeny, forrongásban van. És ez kifejezetten széles hatókörű változás, messze túlmutat a szűkebb szakmai közegen. Régóta tartok rendszeresen előadásokat Szendrey Júliáról, és az ezek után érkező kérdések milyenségéből is jól mérhető a változás. A Petőfi-bicentenárium miatt idén különösen sok ilyen tapasztalatom volt. A közönség reakcióiból érzem, hogy sokat árnyalódott a köztudatban élő Szendrey Júlia-kép, és eleve sokkal több információ vált közismertté, mint korábban. Például már kezd alaptudássá válni, hogy nemcsak múzsa, hanem önálló alkotó is volt. Sok visszajelzésből tudom azt is, hogy egyre többen ismerik és szeretik a verseit, az elbeszéléseit és a meséit. Ez éppen olyan fordulat, amire égető szükség van ahhoz, hogy valóban hiteles irányban változzon az imázs. És ez, hogy olvassák a műveit, a lehető legjobb dolog, ami egy alkotóval történhet.

A Szendrey Júlia körüli párbeszéd két egymással ellentétes végletre épül. Az egyik a Petőfi-kultusz pátosza, amely a fiatal pár szerelmi szabadságharcát ünnepli; a másik ennek az ellenkezője, amelyben egyfajta pszichologizáló, moralizáló, olykor kajánkodó bulvárnyelvezet uralkodik. Hogyan lehet a kutatásban elkerülni ezeket a vonzó, de leegyszerűsítő megközelítéseket?

Úgy, hogy számomra inkább az a vonzó, hogy küzdjek ezekkel a megközelítésekkel, mert pontosan tudom, milyen káros és milyen hosszú távú hatásuk van. Ilyen szempontból inspirálóak is, mint minden, ami vitára késztet. A kutatásaim legelején például nagyon szerettem képzeletben vitatkozni Hatvany Lajossal, aki 1919-ben írta Feleségek felesége – Petőfi mint vőlegény című könyvét. Ez egy kifejezetten gonosz és tudományos értelemben teljesen használhatatlan könyv, de valahogy mégis okosan gonosz, vagyis a látványos tévedései és elfogult narratívája ellenére is jó olvasni, mert vannak érdekes meglátásai. A leegyszerűsítő megközelítések elkerülésének legjobb módja viszont annak tudatos megfigyelése, hogy miként jönnek létre a patetikus retorikai fordulatok vagy a pszichologizáló narratívák. Ezeknek a melegágyát szinte mindig az utókor fantáziái jelentik, vagyis az, hogy egy adott periódusban mit kívánnak belevetíteni egy történelmi szereplőbe. Így a szigorú forráskritika, az eredeti források középpontba állítása a legalapvetőbb lépés, ami szükséges a diskurzus megújításához.

Mennyiben anakronizmus Szendrey Júlia esetében a feminista jelző használata? Mennyiben nem?

Anakronizmus, mert Szendrey Júlia életében még nem volt használatban ez a fogalom. Még az „emancipált” jelző is problematikus, mert a korabeli magyar sajtóban többnyire maguk a női szerzők is tiltakoztak ellene, annyira szitokszónak számított ez a kifejezés. A nőjogi szervezetek csak jóval később jelentek meg Magyarországon, Schwimmer Rózsa és Glücklich Vilma 1904-ben alapította meg a Feministák Egyesületét. A feminista jelző használata tehát nem helytálló Szendrey Júliával kapcsolatban, sokkal inkább a jelenkor arra vonatkozó vágyát jelezheti, hogy olyan történelmi nőalakokat fedezzen fel, akik kikiálthatók feminista ikonnak. Ezzel a vággyal nincs is semmi gond; addig, amíg tisztában van a saját korlátaival, a saját anakronizmusával, vagyis nem akar belemagyarázni olyat a forrásokba, ami nincs bennük.

Te rendezted sajtó alá Szendrey Júlia versei, elbeszélései és meséi mellett második, Horvát Árpáddal kötött házasságának családi dokumentumait is. Mi derül ki a kutató számára ezekből a magánhasználatú szövegekből?

Igazi kincsesbányák ezek a szövegek, a kutatási lehetőségek végtelen tárházát jelentik – elsősorban a társadalomtörténészek számára. Csak néhányat kiemelve: a szülő–gyermek kapcsolatra, a testvérkapcsolatra, a kéziratos nyilvánosságra, a korabeli várostapasztalatra vonatkozóan rendkívül értékes források. És mivel egyben könnyen érthető, gyakran humoros írások, izgalmasak lehetnek mindenkinek, akit érdekel az, hogy milyen volt az 1860-as évek Pest-Budáján gyereknek lenni és egy olyan mozaikcsaládban élni, ahol az anya rendszeresen publikáló költő-író-fordító, az apa történész (Horvát Árpád), a nagybácsi pedig a korszak legnagyobb formátumú irodalomkritikusa (Gyulai Pál).

Mit gondolsz Szendrey Júlia műveinek irodalmi értékéről? Milyen lehetőséget látsz (egyáltalán látsz-e) Szendrey Júlia életművének rekanonizációjára?

Bár a Szendrey Júlia pályafutásáról szóló monográfiám középpontjában elsősorban nem a művek, hanem a különböző társadalmi kontextusok elemzése állt, egyre bátrabban válaszolom azt az esztétikai értéküket firtató kérdésekre, hogy kifejezetten izgalmas és irodalmi szempontból is értékes szövegeknek tartom őket. Célzott rekanonizációra soha nem törekedtem, ennek hatékonyságában és szükségességében nem is igazán hiszek. Magát a sajtó alá rendezést tartottam fontosnak, mert ez megteremtette annak lehetőségét, hogy a művek elérhetők legyenek az olvasók számára. Innentől kezdve szerintem nincs szükség mesterséges beavatkozásra, természetesen fog alakulni a folyamat. Jelenleg úgy látom, hogy épp a szélesebb olvasóközönség nagyfokú érdeklődése indíthat el változást a szűkebb szakmán belül is, amely korábban hajlamos volt Szendrey Júlia irodalmi tevékenységét abszolút marginálisként kezelni. Vagyis a művek hatástörténete kifejezetten jelentős lehet a későbbiekben.

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.