Nemrégiben volt látható az első önálló kiállításod az egykori iskoládban, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen az Epreskertben. A kiállítást rövid ideig lehetett látni, ám született egy kiváló megnyitószöveg a mesteredtől, Karmó Zoltántól. Milyen érzés volt visszatérni? Mi a jelentősége számodra ennek a kiállításnak? Beszélj arról is, kérlek, hogy milyen anyagot vittél oda és mik voltak a válogatás szempontjai.

Úgy kaptam ezt a lehetőséget, hogy egy évvel ezelőtt a mesterem, Karmó Zoltán látta egy kiállításon két munkámat a Tettyei macskák szoborsorozatomból, és azt javasolta, hogy mindenképp pályázzak kiállítási lehetőségért az MKE Parthenón-fríz termébe. Ezt a sorozatot már az egyetem után kezdtem el, és amióta Pécsen élek, ritkán találkozom a Pesten élő barátaimmal és tanáraimmal, ezért nem tudtam, hogyan fogadná az új szobraimat ez a közeg, mert úgy érzem, már valami egészen más foglalkoztat, mint akkor. Az egyetem alatt és korábban is volt bennem erős bizonyítási vágy, gránitot faragtam, terem méretű installációval diplomáztam, mindig próbáltam nehezebb feladatokat vállalni.

Miután lediplomáztam és túljutottam egy nehéz és bizonytalan időszakon, rájöttem, hogy már nem akarok ilyen módon bizonyítani senkinek, úgyhogy azt hiszem, részben levetkőztem ezt a saját magam által generált korlátot. A mostani szobraim a macskákhoz kapcsolódnak, akik egyfajta ideális lelkiállapotot testesítenek meg számomra, és az otthonomhoz, vagyis a Tettyéhez, ezért ezeknek a munkáimnak nagyon személyes jelentéstartalmuk van. Az elején nem igazán hittem, hogy ezt más is érteni fogja rajtam kívül, ezért is lepett meg a mesterem visszajelzése.

Úgy gondolom, hogy éppen jó időben talált meg ez a lehetőség. Ez volt az első önálló kiállításom, és most először vágtam bele egy olyan szoborsorozatba, amely egy összefüggő, egységes koncepcióra épül.

Érdekel-e a macska kultúrtörténete, foglalkoztál-e az ábrázolástörténetével vagy inkább igyekeztél megmaradni a gyermeki élmény közvetlenségénél?

Alapvetően minden macskákhoz kapcsolódó dolog érdekel. Természetesen nagy hatással voltak rám az egyiptomi macskaszobrok, és nagyon érdekesnek tartom, hogyan változott a macskák megítélése és ábrázolása a történelem során a különböző kultúrákban. A saját szobraimnál viszont szeretnék eltávolodni ezektől az előképektől, éppen az érdekel, hogyan lehetne valami újat mondani ebben a témában. Nem a macska tényszerű ábrázolása érdekel, a formák absztrahálásával egyfajta emlékképet és érzést szeretnék megfogni, mintha csak egy pillanatra látnám a szemem sarkából elmosódó foltként egy mozdulat emlékének a lényegét.

A ház, amiben jelenleg élek, közel van a szüleim házához, és sok szempontból hasonló is, ezért ez a környezet sok gyerekkori emléket idéz fel bennem. Ott is sok időt töltöttem a lapostetőn macskák társaságában, és úgy érzem, hogy itthon is ez nyugtat meg leginkább.

Ebéd után (2022, nagyharsányi mészkő, 37 x 16 x 25 cm); fotó; Getto Márton

A tetőn üldögélésben van egy nagy pécsi elődöd: Weöres Sándor. Aki közös verset is írt Schridde Évával a háztetőn. Weöres továbbá a Tettyén lakásnak is komoly művelője volt, Tüskés Tibor kikutatta, hogy vagy tucatnyi helyen lakott a Tettyén albérletben. A Pécs című négysorosa a tektonikus változatosságát emeli a város emblémájává: „A hullámos város felett / harangok hang-leve folyt. / De mind fölitta a Hold, / hogy éjszaka lett.” De visszatérek arra, hogy te miért ülsz ki a tetőre. Lehet, hogy a mára idehaza unikális tettyei környezet, a balkáni halmazváros maradéka a maga sűrű szövetével nagyon intenzív hatású, de olykor a szűkösség érzetét is kelti?

Igen, gyakran előfordul velem, hogy a mindennapi élet problémái között szűkössé válik a lenti életterünk, és nagyon felszabadító érzés a tetőről szó szerint felülről nézni a dolgokat. A házunk egyébként igazi tettyei ház, annak minden sajátosságával. Korábban egy kőműves lakott itt, aki saját kezűleg több lakrészt is kialakított bérlők számára az udvarban. Ezek az összetoldott épületrészek teljesen véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz, ez a tervezetlen egymásra építettség pedig az egész Tettyére jellemző, és ez adja a szépségét is.

Hogyha nem lenne foglalt ez a kifejezés egy ideologikusan is konnotált irányzatra, akkor azt mondhatnánk, hogy ez az organikus építészet, hiszen organikusan fejlődik.

Igen, ez elég pontos kifejezés. A véletlenszerű építkezésből adódóan a házunkban mindig lehet még fel nem fedezett érdekességekre bukkanni, ez nyilván nem mindig kellemes, ha például az elektromos vezetékekről van szó, de izgalmasnak tartom, hogy egy-egy ilyen megoldásból történeteket lehet kiolvasni. A vakolatrétegeket lekaparva felfedhetjük a ház rejtett múltját, és az újrafestéssel mi is a részévé válunk. Fontos dogmámnak tartom, hogy nem kell tökéletesnek lennie valaminek ahhoz, hogy pont jó legyen. Ezen a ponton kissé összeér a két témám, mert kapcsolódást érzek a tökéletlenség elfogadása és a macskák önazonossága közt is.

Dilemma (2023, talált ajtó, festékmorzsa az ajtóról, gipsz, 105 x 215 x 75 cm); fotó: Getto Márton

Itt voltál tehát gyerek a Tettyén, most pedig a leendő férjeddel, Getto Józseffel, aki szintén szobrász, újra itt éltek. De a kettő között volt/van egy másik fontos helyszíned, ez pedig Feked. Úgy sejtem, ott is komoly téri inspirációt kaptál. Ott a Tettyével szemben nagy terek vannak, az egykori sváb hosszúházak bőséges terei, nagy pajták. Ez mit jelentett számodra?

Feked is egy nagyon meghatározó helyszín az életemben. Nagyjából tízéves koromtól, amíg itthon laktam, minden hétvégét és nyarat ott töltöttünk a családommal. Ha Fekedre gondolok, a teljes szabadság és a biztonság jut eszembe. Tervezem, hogy kibővítem ezt a sorozatot Feked témájú szobrokkal is, néhány már régóta megvan a fejemben. A mostani kiállításra még nem akartam egy másik helyszínt is behozni, hogy tisztább maradjon a tematika.

Most abban a középiskolában tanítasz, a Pécsi Művészetiben, ahol te magad is tanultál, és így édesapád, Nyári Zsolt kollégája lettél. Mit jelent számodra a tanítás, mennyire inspiráló számodra a gyerekekkel való munka? Fiatal művésztanárként mennyire magabiztos az ember?

Nem szoktam igazán belenyúlni a munkákba, inkább segítek egy irányt megtalálni. A kreatívabb feladatoknál a kivitelezés minősége, a technikai szempontok vannak előtérben, nyilván a koncepció is számít, ebben inkább tanácsot adok, nem utasítok el kapásból semmilyen ötletet, mert szerintem ez kell ahhoz, hogy a diákok megtanuljanak önállóan gondolkodni a művészetről. Középiskolában szerintem ez a legfontosabb.

Apámnak természetesen művészként és tanárként is nagy hatása volt rám. Ő szerettette meg velem a szobrászatot. Nagyon hamar megtanított követ faragni, tulajdonképpen az első szobrom kőszobor volt. Nagyon fontos volt számomra, hogy megtanított arra, hogy nem kell félni a gépektől, már a legelején bízott bennem és már kilencévesen használhattam a csiszológépet. Szobrásztanárként is igyekszem felidézni és szem előtt tartani, hogy engem mi fogott meg az elején.

Macskalépcső (2023. tégla, habarcs, 25 x 40 x 17 cm); fotó: Getto Márton

Rajta kívül volt-e valaki, aki akár a pécsi szobrász hagyományból megszólított? Például édesapád mestere, Bencsik István vagy akár Kígyós Sándor, de a tettyei feszület révén Rétfalvi Sándor is felmerülhet…

Apám révén szinte minden pécsi szobrászt ismertem gyerekkoromtól fogva, nagyon sok időt töltöttem ebben a közegben, és nyilvánvalóan hatással is voltak rám. Sokszor jártam a nagyharsányi szoborparkban, akkoriban még művésztelepként is működött, és egyszer még én is faraghattam ott egy kisebb szobrot. Személyesen ismertem Bencsik mestert is. Többször kijött hozzánk Fekedre Pécsváradról. Nagyon közeli barátunk Kuti László, aki a szaktanárom volt még a Művészetiben és keresztapám is egyben. Ernszt András és Miklya Gábor is a szüleim baráti társaságának része. Szobrászként nagy hatással voltak rám a családunk másik barátjának, Kotormán Norbertnek a szobrai.

Rengeteg emlékem van arról is, ahogyan kisgyerekként megmászom különböző szobrokat. Előttem van például, ahogyan Székely Péter hatalmas szobrait csodálom és simogatom a Kőkertben. Azt hiszem, nem véletlen, hogy a szobrászat vonz leginkább a művészeti ágak közül. Ha szabadon rajzolok, akkor is szobrokat képzelek el, sehogy sem tudok csak síkban gondolkodni.