A Koncentráció már azzal felhívta magára a figyelmet, hogy szerzői magánkiadásban jelent meg. Az Alföld körkérdést is intézett ennek kapcsán. Akkor szerkesztőként te kérdezted, hogy ez a megoldás alternatívája lehet-e a kiadói intézményrendszer működésének. Mit válaszolnál rá most kritikusként?

Szálinger példája alapján megkockáztathatjuk, hogy igen, akár lehetséges alternatíva is lehet. Egyedi, eseti példaként: adott szerző adott szorgalommal, munkával, adott attitűddel, már meglévő branddel, olvasói körrel, erős ízléssel, elképzelésekkel bele tud vágni. A fenntarthatóságról nem tudok nyilatkozni, erről kevés információval rendelkezem. A szakmaiság nem látszik sérülni, a most megjelent válogatáskötet, És most kelletlen elrugaszkodom címmel, szintén izgalmas: az életművéből 51 verset válogatott maga a szerző, tehát egy karcsú, de markáns koncepcióról beszélünk. Egyfelől az látszik tehát, egy ilyen formáció lehetővé teszi a szerzőnek, hogy kreatívan nyúljon saját szövegeinek, életművének gondozásához, illetve saját ötleteit könnyebben érvényesítheti. Már ami a kezdeményezőkészséget illeti. Mert ugyanakkor alighanem ott van az a szempont is, hogy az infrastrukturális háttér limitált jellege bizonyos ötleteknek gátat szabhat. Hogy mást ne mondjak, a kötettervezéskor arra is kell figyelni, hogy a postázandó kiadvány beférjen egy borítékba, és a postaköltség egy adott összeghatár alatt maradjon. Tehát kompromisszumos és eléggé munkaigényes alternatívának látszik ez, nem csodálom, ha nem sokan vágnak bele.

A kritikában felvázolod az eddigi recepció visszatérő szólamait, köztük a kötet Mikes Kelemen alakjához és a közéleti költészethez kapcsolódását. Írásod jelentős része azonban nem ezekkel foglalkozik, helyette a Koncentráció versnyelvének figyelmes poétikai elemzését végzed el. Mit gondolsz, a mai kritikai diskurzusban hogyan viszonyul egymáshoz e két szempont, a művek kontextualista megközelítése és retorikai-poétikai elemzésük?

Minden verseskönyvnek vannak erősebben – a fülszövegek, mottók, cím(ek), a kötetstruktúra vagy akár kísérő interjúk által – felkínált értelmezési lehetőségei, irányai, kontextusai. És úgy helyes, ha a kritikai recepció ezeket, több körben, több különböző szövegben, de feltárja. Ha ez valamilyen szinten megtörténik addigra, mire valaki a saját kritikáját elkezdi írni, több lehetőség adott számára: reflektál a már szóba hozott szempontokra, és új elemekkel, meglátásokkal gazdagítja azokat; magát a kritikai diskurzust tárja fel, azok fogásait, nézőpontjait olvassa, azaz részleges recepcióelemzést végez (Bárány Tibornak például vannak ilyen típusú írásai); a kritikus ignorálja, esetleg nem is olvassa a már meglévő kritikákat, és akár részben ismétlő jelleggel, de elmondja a saját olvasatát; illetőleg más megközelítésből kezdi el vizsgálni a művet, műveket.

Én úgy éreztem, hogy ha nem is kimerítő jelleggel, de bizonyos szempontokat megbízható és láttató módon dolgoztak fel a Szálinger-kötetről közölt korábbi írások. És azt is vallom, hogy egy verseskönyv esetében érvényes kritikusi megközelítés az, ha szövegközelibb módon fordulunk oda egy-egy költeményhez, annak poétikájára alaposabban figyelve, és így vonunk le következtetéseket a szerző költészetnyelvével kapcsolatban. Én kifejezetten szeretem olvasni az ilyen kritikákat. És amikor azon gondolkodunk, hogy egy nyelv hogyan teremt világot, miképpen lép viszonyba az általunk ismert, ismerni vélt dolgokkal, hogyan reprezentál és hogyan prezentál, azaz miként mutat meg, értelmez és hoz létre jelenségeket, akkor ebben az értelmezői munkafolyamatban nem válik el kontextuális és szövegimmanens megközelítés. Költészet esetében a retorika mindig valamiképpen a kérdésfeltevések origója lesz – hogy a kontextusok felől jutunk el valahová, vagy egy-egy szövegmozzanat észlelése felől tágul ez kifelé, az inkább módszertani kérdés, de azt hiszem, hogy a kritikákban e tekintetben inkább hangsúlyeltolódásokról, aránykülönbségekről beszélhetünk, és nem szembenálló nézőpontrendszerekről. És jól is van ez így, ez egészséges többszólamúság.

Írásodban Szálinger Balázs költészetét a világ nyelvi belakásaként jellemzed. Erre persze az irodalom alapvető jellemzőjeként is tekinthetünk, te Térey János költészetét említed előzményként, párhuzamként. Miben áll szerinted a szálingeri líranyelv különlegessége?

Ez valóban az irodalom alapvető jellemzője. Ugyanakkor ha az új válogatáskötetet végigolvassuk, amely időrendben halad az életműben, akkor azt is észrevehetjük, hogy a korai Szálinger-versekben mintha nem volna benne az a teljességigény, mint ami a későbbiekben megmutatkozik. Ha egy (mondhatjuk így, érett) Térey- vagy Szálinger-verset olvasok, én azt érzem, hogy bármennyire is pontszerű a témaválasztás, a nyelvi felépítmény mindig szélesebb érvényű, nagyobb világot ölel fel. Amikor egy ilyen verset olvasok, az olyan, mint a vízalapú színezők: csöppentünk egy kis vizet a lapra, és lassan elkezd életre kelni a felület. Tehát ezek belülről táguló költemények, és fontos, hogy ezt a hatást bizonyos retorikai fogások, poétikai alakzatok érik el: olyan nyelvi megoldások, amelyek a szorosabban vett verstémát úgy alkotják meg, hogy közben sok minden mást is rezonáltatnak. Ezek nem metaforikus jelek, nem az elvontság felé tágulnak a jelentések, hanem egyrészt a kapcsolatok, kapcsolódások, kapcsolások, egymás mellé rendezések meglepőek és egyediek, másrészt időnként szentenciózus mondatok, állítások kísérnek konkrét leírásokat: ezek nem szavatosság nélküli állítások, hiszen ott van mögöttük a konkrétum, másfelől viszont mint „léggömb a kosarához”, úgy van kötözve egymáshoz a lírai alapszituáció és annak körbeköltése. Nagyon izgalmas, élményszerű megoldások ezek, amelyeknek alapja minden esetben az érzéki líranyelv. Enélkül nem lenne semmi. De nem olyan egyszerű erről a jelenségről, olvasói tapasztalatomról beszélnem.

Eltávolodva a verseskötettől, nemrég jelent meg a kritikáidból és esszéidből összeállított Elég című válogatáskötet; a Jelenkor júniusi számában éppen Codâu Annamária írt róla. Milyen érzés kritikusként a kritikaírás tárgyává válni?

Lapis József nem fontos ebben a történetben: bármit, amit személyesen hasznosítok a kötet kritikáiból, minden, ami érzésként megjelenik, egy törékeny és múló életnek történő törékeny és mikroszekundumnyi következménye. A saját belső világomban nyilván van jelentősége, de ez nem annyira érdekes. Ami számomra fontos, az az, hogy azt érzékelem, a kritikák olyan szempontból vették komolyan a könyvben szereplő írásokat, hogy együtt gondolkodnak vele, saját tétté tették a kérdésföltevéseket, állításokat tettek akár egzisztenciális, akár bölcseleti, akár módszertani értelemben. Amikor például Nagy Hilda arra utal, hogy a könyv egy-egy szövege rezonál benne saját kritikusi pályáját illetően, vagy hogy bíráló megjegyzést tesz egy-egy recenzió punchline-jával kapcsolatban, akkor ebben nem elsősorban az a fontos (még ha pillanatnyilag érdekes is), hogy ő vagy én bizonyos ideig szüneteltetjük a kritikaírást, vagy hogy mennyire tudok jól írni, hanem hogy megjelenítődnek problémák: a kritikusi működés fenntarthatóságával, a kiégéssel kapcsolatban; illetve a tekintetben, hogy milyen lehet a jó kritikai zárlat: és ez a problémakiemelés a kritikus érdeme és alkotó teljesítménye, nyilván a könyv inspirációjára. A bíráló megjegyzésekben egyébként mindig nagyobb a kritikus saját kitettsége, mint a jóváhagyókban: a szembemenés látványosabban fölveti azt a lehetőséget, hogy mi van, ha az én ízlésemben, értelmezésemben, értékelésemben van a hiba, ha én „lövök mellé”? Emiatt tényleg nagyon megtisztelőnek érzem, hogy Codâu Annamária kritikája szigorúbb hangvételű lett, hogy komolyan vette annyira a módszertant, retorikát, problémaköröket, hogy vitapozíciót alakítson ki velük kapcsolatban. Akárhány ember olvassa is ezeket a kritikai reflexiókat, akkor is abban látom az érdemüket – és igen, ez jó érzést is okoz –, hogy egy diskurzustér alakul ki a kötet körül. Azt hiszem, hogy nagyon-nagyon meg kell becsülni, ha komoly és felkészült emberek, a saját ízlésük alapján, saját tudásukkal felvértezve, a saját idejüket, gondolati energiájukat beletéve foglalkoznak a könyvemmel. A könyvről született összes eddigi írás ilyen volt. Ez nagyon nagy dolog. Azt hiszem, hogy minden szerzőnek erre kell gondolnia, ha kritikát olvas a saját könyvéről: hogy éppen történik a gondolkodás a könyve hatására, írásos, nyomot hagyó formában. Gondolati többlet születik. Én is így szeretnék hozzáállni kritikusként: hogy történjék a gondolkodás, képességeim szerint. Ennél többet nem tehetünk, de kevesebbet talán nem érdemes.