Több helyütt elmondtad már, hogy a 2006-os Naiv Növény című prózakötetedet követő alkotói válság a gyerekkönyvek megérkezésével ért véget. 2018 végétől viszont ismét olvashatunk tőled felnőtteknek szóló verseket is. Hogyan találtad meg azt a versnyelvet, amelyben újra bízni tudsz?

Nem egy versnyelvet találtam meg, hanem egy optikát, méghozzá az eredeti optikámat, a progressziót (ezért inkább úgy volna helyes: visszatértem hozzá). A Naiv Növény után ugyanis elhagytam annak radikális poétikáját. Ma sem értem teljesen, miért, hiszen ott volt a kezemben, a sajátom volt, és mégis. „Ki akartam javítani magam.” A hibát, ami én magam vagyok. Elkezdtem mindenféle élettelen, előre kivédett konzervdolgokat írni. Ha most meggondolom, végül is tényleg minden abba az irányba terelt, hogy ezt kell tennem: kezdve onnan, hogy a könyvet ugyan tagadhatatlan figyelem övezte, mégis többnyire elutasították, el egészen bizonyos magánéleti ügyekig (összeomlás, rákbetegség). Majd lelassultam és megfagytam. Ez alatt a tíz év alatt aztán némán láttam, hogy a nálam fiatalabbak térképezik föl azt a vidéket, amely részint rám várt – ők végezték el azt, amit részben nekem kellett volna. De ma már kifejezetten hálás vagyok, hogy így alakult, tetszik ez az egész, amit az élet, úgymond, „hozott”, még összetettebb és elevenebb lett. Egy ideje új kezdetben állok.

Mikor felkértelek a beszélgetésre, elküldted nekem készülő versesköteted anyagát, melyben a Rézkapu, földút, avar nem szerepel. Van viszont egy hasonlóan – és formai értelemben másképp – erős vers nagyon hasonló élményanyagból. Hányszor és hogyan írtad meg (vagy át) a témát?

Négyszer. Először tizenhat évesen, aztán tizenhét évesen, végül két alkalommal tavalyelőtt. A Rézkapu… a harmadik változat. Ha le akarom egyszerűsíteni: a harmadik az első verzió újraírása, a negyedik pedig a másodiké. (Ez persze bonyolultabban, hálószerűbben történt, hisz minden változatra hatott az összes, időben előtte álló változat.) Magyarázatként el kell mondanom, miért nyúltam vissza egyáltalán ilyen korai írásokhoz. A Covid első hulláma alatt, a nagy bezárkózás idején megtaláltam néhány, már elveszettnek hitt, kamaszkori füzetemet. Lapozgatva őket meglepett, hogy ezek a szövegfolyamok mennyi olyan verset, verskezdeményt úsztatnak, amelyek egyre csak kívánkoznak, ágaskodnak, de képtelenek azzá válni, amivé akarnának. Nem tudnak önmagukká válni. Például azért nem, mert a születésükkor még nem volt meg ehhez, hozzájuk a kellő technikai tudásom. Ezért most (nagyjából negyedszázaddal később) szinte önkéntelenül elkezdtem letisztogatni, itt-ott megbökni őket, hogy végre beteljesedhessenek. Valamiképpen úgy akartam ma kibontani a lehetőségeiket és elhagyni az esetlegességeiket, hogy ne veszítsem el az akkori naivitásukat, frissességüket. Ez utóbbi gyakran kudarcba fulladt, hiszen az ilyen korai robbanás-írásoknak sok esetben az ügyetlenségük az erejük.

Verstani, képhasználati és gondolati értelemben is szép versről van szó, miközben a készülő könyv nyelvhasználata a töredezettséget nem a mondatrövidségben, hanem a kihagyásos szerkezetekben érzékelteti. Túl szép volna talán a fenti vers?

Igen, azt hiszem, túl szép. A legelső, tizenhat éves kori változat egy rövid prózavers vagy prózarészlet – túlnyomórészt még egy kosztolányis, szecessziós hangban fogant, de amikor három éve, olyan hosszú idő után újra a kezembe került, e hang mellett a mai fülem már kihallotta belőle az előbújni készülő, objektív-tárgyias líráét is, ahogy a tizenhét éves kori verzió már azon a nyelven szólal meg, és ahogy ez a váltás magában a líratörténetben is megtörtént (lásd Rilkét vagy néhol magát a kései Kosztolányit). Szóval a Rézkapu…-ban úgy írtam újra az első változatot, hogy távoli ekhóként még ott bujkál benne ez a preraffaelita-szecessziós hang, miközben a tér, az elrendeződés már a tárgyias költészeté. A negyedik változat a készülő kötet SZÉRIA-ciklusának a 14-es darabja lett, és azért menekül meg attól, hogy eldobjam, mert jobban ellépett az ősétől, a második változattól, mint a harmadik az elsőtől. Igen, a Rézkapu… sem csupán az elsőt teljesítette be, hanem az első és a második közti átmenetet, a negyedik viszont már a második és valami eddig nem létező köztit – így új területre érkezett.

A fatörzsek hibáival (sebeivel) azonosított „feketehangya-szilvaíz” egészen intenzív, komplex kép. A sebhely statikus és a hangyavonulás dinamikus, a szilvafán sereglő hangyák maguk is felidézik a varasodást, színük pedig a szilva húsáét. Ráadásul van valami bizarr abban, hogy a kép a hangyák ízére is enged asszociálni. Hogyan született meg a szóösszetétel?

Az általad említett hapax iránt mély szeretetet érzek, talán azért, mert magam is csak utólag vettem észre, hogy szenzuálisan milyen gazdag. Ahogy most kibontod, teljesen érvényesnek érzem az asszociációidat – ezek egy része nekem még utólag sem jutott eszembe: dinamikus–statikus, maguknak a hangyáknak az íze stb. A képet talán egy kiskori emlékem hozhatta be. A gyerekkorom meghatározó helyszíne volt a családunk anyai ágának egy háza Pomáz határában, egy kúrianagyságú, kétszintes épület, amelyet az olasz dédanyám alakíttatott át egy malomból neoreneszánsz villává. Az én időmben már eléggé megrogyott, nagy, elvadult, ősfás kertje volt, valóságos dzsungel. Gyerekként innen gyakran átszöktünk a fivéreimmel a szomszéd hasonlóan elhanyagolt kertjébe, hogy lelopjuk a szilvát a fájáról. Álldogáltam izgatottan, mert nem látott meg minket senki, de feszülten is, mert mégiscsak loptuk és ettük a szilvát, és közben néztem, ahogy a hangyák vonulnak föl-le a fa érdes bőrén, a gyantás sebek közt. A ház és a kert egyébként anyám kedvenc helye volt, a vers szempontjából ez is lényeges.

Említetted az objektív-tárgyias lírát. A magyar líratörténetben emlékezetes könyvcímként nyomot hagyó „száraz villám” motívuma mellett a versbeszéd is megidézi Nemes Nagy Ágnest. A fókuszált látvány, a környező tárgyi és természeti világ érzékletes, tagolt formában megjelenő képe is eszünkbe juttathatja a költészetét. Tudatos rájátszásról van szó?

Nem. A diagnózisod viszont pontos, és az allúzió, még ha öntudatlan is, kétségkívül megvan, lásd a korábban említett Rilkét és az objektív lírát, amelynek nálunk Nemes Nagy az egyik fő képviselője (akire nem mellesleg döntően hatott az osztrák költő). Nemes Nagynál egy szó a „szárazvillám”, ahogy a kötelező helyesírása is ez, én mégis ragaszkodom hozzá, hogy nálam jelzős szerkezet maradjon, mert a vers ökonómiája valamiképpen ezt kívánja meg. Nem tudom, miért. Talán külön hangsúlyozni akarom a jelzőt, hogy ez a villám száraz.

A természetben a szárazvillám jellemzően dörgéssel jár együtt. Az örvényt kiáltó szajkó számodra inkább előre jelzi a dörgést, vagy a kiáltása maga az égzengés?

Inkább előre, de úgy, hogy az a dörgés soha nem fog eljönni. Mert nem tud. Ez az örvény a szajkó tátott torka. Amikor a hang olyan erővel akar feltörni belőled, hogy elfúl. De meggörbíti a levegőt. Hangrobbanás. Légszomj.

A vers rímelése egészen változatos: a tiszta rímek mellett találunk mozaikrímet, az első versszakban pedig a „szilvaíz” hívására csak öt sorral később felel a „rozsda, víz” szókapcsolat. A pazar rímelés cseppet sem izzadságszagú, miközben a képi és gondolati szint rendkívül koherens. Motivált a formai kihívás?

Nem közvetlenül a formai jegyek foglalkoztattak, hanem az, hogy a fentebb taglalt átmenetet megalkossam. Hogy: tizenhat évesen ezt akartam megcsinálni. Most sikerül megmutatnom, tessék. Hogy vele végre rálássak arra a kamaszra. Amint éppen… mit is csinál? Bemegy egy kertbe.

„Néhány éve újraolvastam az egészen korai írásaimat. Döbbenten láttam: van itt egy tizenhét-nyolc éves fiú, aki nem engedi, hogy az életvalóságbeli eseményei átkerüljenek a szövegekbe, és elvont, absztrakt képek mögé rejti magát. Csak egyvalaki tudta a szövegeimben ezt a falat áttörni: életem legprimerebb, brutális élményadója, az anyám” – egy 2019-es interjúból idézek, amely számomra több szempontból bír megvilágító erővel. Mintha az anyát és a gyermeket elválasztó „falat”, az „üvegezett vasajtót” ezúttal a gyermek indulna áttörni. Ám nem ér oda, a vers a távolsággal ér véget, miközben a távoli tanyán remegő fény a brutális villámcsapást is jelentheti…

A Rézkapu, földút, avar egy álom leírása, pontosabban egy álom emlékének az emléke. Újfent azt érzem, hogy a víziód a versről mindenestül érvényes, és az indulatiságát érzékenyebben látod, mint akár én. A fiú bemegy a kertbe, aztán a kert végében eljut a házhoz, ahol fölmegy a lépcsőn, de minden lépésénél egyre masszívabban torlódik a levegő, egyre több minden állja az útját, villám, örvény, távoli-remegő fény, vasajtó. A vers végén ülő nő „lehetne” a beszélő anyja, tehát mégsem az. A fiú meglátja az üvegen át, de nem ér el hozzá, egyre közelebb kerül az áthághatatlan távolsághoz. A vers képi-formai elemei is a közeledésnek-közelítésnek és távolságnak ezt a fokozódó játékát szolgálják.

(Fotó: Kovács Ádám)