Az eddigi kritikák szinte mindegyike megjegyzi, hogy a könyvet kézbe fogva nem derül ki, a Terepmunka egy regénytrilógia záródarabja. Írásod elején te is felveted, hogy lehet-e önálló darabként tekinteni a regényre, ezt pedig mintha meg is válaszolnád azzal, hogy a Terepmunkát az előző két könyv kontextusában olvasod. Miről marad le, aki elsőként ezzel a regénnyel találkozik a három közül?

Elsőre egyszerűen meglepő szerkesztői döntés vagy figyelmetlenség, hogy nem említik a Terepmunka előzményeit. Főleg úgy, hogy egy trilógia zárása a kötet, ami alapján az olvasó az első két regényben megismert történet lekerekítésére, valamiféle nyugvópont fellelésére számíthat. Majdnem „megoldást” írtam, de ez a kifejezés végképp messze áll a trilógia működésmódjától. A regények ugyanis egyáltalán nem hagyományos trilógiát alkotnak – nincs egy három köteten keresztül kibontakozó történet, jól körülhatárolható ívvel. A három regény sokkal inkább koncentrikus körökhöz hasonlóan közelít tárgyához, a fekete hús rejtélyéhez és az azt övező kísérletekhez. Mindegyik regény kicsit más aspektusból mutatja meg ugyanazt – az ember és a természetfeletti viszonyát, az olthatatlan tudás- és hatalomvágy hübriszét.

Ilyen értelemben olvashatók önállóan a kötetek, de mindenképpen nehezebben érthetők egymás nélkül. Számomra talán éppen a legfontosabb aspektus veszett volna el, ha csak a Terepmunkát olvasom, a három regény együtt ugyanis az én olvasatomban arról is szól, hogy a történetek nem lezárható egységek, akárhányszor újramondjuk őket, mindig változni fognak.

A három regény közül Bárány Tibor az Élet és Irodalomban megjelent írásában a Terepmunkát tartja a legjobbnak, te pedig a második, Nem csak egy kaland című könyvet értékelted hasonlóképp. Miben emelkedik ki a többi közül?

Havasréti a regényeiben számtalan műfaji kóddal dolgozik, számomra azonban a leghangsúlyosabbak a thriller és krimi jegyei voltak. Valójában mindhárom könyv egy-egy nyomozás köré szerveződik, és azt vettem észre, hogy engem ez a szál vitt a leginkább magával olvasás közben. Ha elsősorban krimiként olvassuk a trilógiát, akkor a második kötet, a Nem csak egy kaland tűnik a legsikerültebbnek. Ez a kötet is magán viseli a trilógiára jellemző jegyeket (műfaji sokféleség, a szereplők szerteágazó rendszere stb.), mégis ez a legkompaktabb, a legkevésbé széttartó. Itt is ki kell emelnem a főszereplő, Szaszkó karakterét – ő a legjobban megírt szereplője az egész „feketehús-univerzumnak”. A Nem csak egy kaland tényleg letehetetlen olvasmány. Nem tudom, hogy ez előny vagy hátrány, de mindenképpen életre szóló hatás – amióta olvastam, még jobban rettegek a százlábúaktól. Ennél többet nem árulok el, érdemes elolvasni.

Írásodban a Terepmunkát elmarasztalod a nők reprezentációjának egysíkúsága miatt, akik többnyire férfiak vágyainak tárgyaiként, vagy egyenesen élőhalott szexrabszolgaként jelennek meg. Ez az ábrázolásmód részben a zsánerhagyományból ered, és Rendes rezignált elbeszélői nézőpontjából sem jelentkezik problémaként; a regény azonban más módon mégiscsak reflektál rá. Mit gondolsz, hogyan viszonyul a Terepmunka a női szereplők tárgyiasításához?

Igen, számomra egy ponton túl valóban zavaróvá vált a női karakterek egysíkúsága, tárgyiasítása. Valójában ez a vonás mindhárom regényre jellemző, és én egyhuzamban olvastam őket végig, valószínűleg így a dózis is túl nagy volt. A narrációt az a típusú „male gaze” jellemzi, amit a régi horrorkönyvek borítóján vagy filmek plakátjain látni – a még ájultában is elképesztően vonzó nő mindenféle rémes szörnyetegek karmai között. Ez persze jól illik a trilógia zsáner-imitációihoz, hiszen Havasréti sokat merít a horror különböző típusaiból is. Abból a szempontból pedig a férfi (fő)szereplőknek sincsen sokkal több mozgásterük, hogy szinte teljesen kiszolgáltatottak ösztöneiknek, vágyaiknak. Ettől függetlenül én nagyon szívesen láttam volna egy cselekvőképes női karaktert is ebben az univerzumban.

A szerző első, Űrérzékeny lelkek című regényének fogadtatásakor a műfaji keveredés kapcsán jól elkülönülő álláspontok jelentek meg. Egyesek a regényt antiintellektualizmusa miatt marasztalták el, mások pozitívan értékelték, hogy a könyv hibriditása képes a kultúra különféle területeit összekapcsolni. Érdekes, hogy a Terepmunka eddigi recepciójában ez az ellentét szinte nem is érzékelhető. Az irodalomértés változott meg a két könyv között eltelt nyolc évben, vagy a szerző írásmódja alakult ennyit?

Valószínűleg mindkettőben van igazság. Az Űrérzékeny lelkek egyrészt nemcsak a műfajokat keveri hatalmas fordulatszámon, hanem a cselekményt felépítő elemeket – szereplőket, idősíkokat, tereket – is. Mindemellett nehezen befogadható mennyiségben halmozza a számtalan területet érintő kulturális és tudományos utalásokat. Ennek a sok vonásnak az összessége okoz időnként kakofóniát a regényben. A Terepmunka ehhez képest sokkal letisztultabb, fókuszáltabb. Másfelől az irodalomértés általában nem a kortárs irodalommal szinkronban alakul, így az eltelt nyolc évnek is lehet jelentősége. Arról nem is beszélve, hogy a recepció jó eséllyel kölcsönhatásba lép a készülő művekkel, így még akár azt is gondolhatjuk, hogy a kritikusok ma is hatással tudnak lenni az irodalomra.