Tisztázzuk gyorsan: mit tudunk jelenleg Petőfi eltűnéséről? Hogy állnak a kutatások, számíthatunk-e újabb fejleményekre?

Dienes András Petőfi a szabadságharcban című műve 1958-ban jelent meg; Dienest láthatóan leginkább Petőfi csatatéri halálának rekonstrukciója érdekelte, nem véletlen, hogy a kötet nagyobbik része, több mint a fele ennek az egy napnak a történetét mutatja be. Dienes rendet rakott a sokszor egymásnak ellentmondó és az egymást kizáró kortársi visszaemlékezések között, majd felállított egy rekonstrukciós láncot, amely alapvetően három tanúvallomáson/visszaemlékezésen alapult: August von Heydte cs. kir. őrnagy 1854-ben írott jelentésén, Lengyel József sebészorvos 1860-ban, illetve Gyalókay Lajos százados 1887-ben megjelent visszaemlékezésén. Gyalókay volt az, aki vélhetőleg utoljára beszélt Petőfivel, Lengyel az, aki vélhetőleg utoljára látta élve a költőt; Heydte pedig az Albrecht főherceghez intézett jelentésében a halott költőről (vagy az általa annak vélt személyről) adott személyleírást. Dienes rekonstrukcióját a kutatás évtizedeken át elfogadta, azonban az 1980-as évek végén komoly kételyek vetődtek föl Heydte leírásával kapcsolatban, például hogy a jelentés szerint olyan iratot talált volna a halott mellett, amely bizonyosan nem volt ott (ha egyáltalán létezett); későbbi leírásaiban pedig szintén képtelenségek találhatók.

Mindehhez járult az a merőben tudománytalan, de nagy nyilvánosságot kapott, soha nem bizonyított elképzelés, hogy Petőfi nem esett el a segesvár-fehéregyházi ütközetben, hanem az oroszok (egyedül vagy több társával együtt) elvitték volna Szibériába, s ott élt volna 1856-ig. Noha az ezt hirdetőknek egyetlen tényleges, tudományosan értékelhető bizonyítékot nem sikerült produkálniuk, ez a rémmese máig kísért.

A magam részéről úgy vélem, hogy miután Petőfit az ütközet után élve nem látta senki, a hadifoglyok között (akiket egyébként az oroszok később átadtak az osztrákoknak) nem volt, viszont tudjuk, hogy gyalog menekült az üldöző orosz lovasság elől, a legnagyobb valószínűség szerint hősi halált halt. Újabb fejleményre akkor számíthatnánk, ha előkerülnének olyan, eleddig ismeretlen tanúvallomások, amelyek révén pontosabban rekonstruálhatnánk a költő utolsó óráit – erre egyelőre nem sok esélyt látok, de ki tudja?

Petőfi 1848. március 15-i forradalomban betöltött szerepe közismert. De milyen politikai szerepe és jelentősége volt az események további alakulásában?

1848. március 15-én délután Petőfit is beválasztották a Pest Városi, majd néhány nap múlva a Pest Megyei Rendre Ügyelő választmányba, s e testületek egyik, bár nem meghatározó tagjaként kétségkívül volt politikai szerepe abban, hogy az alakulófélben lévő Batthyány-kormány és a pozsonyi országgyűlés számíthatott a főváros politikai támogatására, amikor Bécsben éppen nem akartak engedni a kormány hatáskörét vagy a meghozandó törvények tartalmát illetően. Költőként és agitátorként ez a szerep néha látványosabb volt, mint a bizottmányok többi tagjaié. Ugyanakkor A királyokhoz című, március végén közzétett verse után már megindult a népszerűségvesztése, amely a májusi kormányválságban tett túlzó kijelentései miatt fokozódott, s végül a szabadszállási választási bukásban zárult le. Ezt követően Petőfi a radikális baloldal különböző szervezeteiben politizált különösebb hatás nélkül – költőként viszont kétségkívül volt szerepe az önvédelmi, majd a függetlenségi harcra történő mozgósításban, elég, ha a Csatadal vagy A honvéd című költeményeire gondolunk.

Kevéssé ismeretes tény, hogy 1848–49 nemcsak forradalom és szabadságharc volt, hanem polgárháború is. Milyen értelemben beszélhetünk polgárháborúról, illetve mit tudhatunk arról, hogy Petőfi hogyan viszonyult a magyarországi kisebbségek kérdéséhez?

1848–49-ben Magyarország előbb önvédelmi, majd függetlenségi harcot vívott az Osztrák Császárság ellen, de ezt megelőzően, majd ezzel párhuzamosan valóban polgárháború is folyt az országban magyarok, horvátok, szerbek, románok és szlovákok, illetve az erdélyi szászok között. Tegyük hozzá, hogy a szlovákok nagyobbik része vagy passzív volt, vagy a magyar oldalon vitézkedett, s a magyarországi románok – ellentétben az erdélyiekkel – szintén a magyar oldalon harcoltak; a népképviseleti országgyűlés legnagyobb nemzetiségi frakcióját is ők alkották. A délvidéki szerbek ugyanolyan kíméletlenséggel támadták a bácskai és bánsági német és román lakosságot, mint a magyart, a magyarországi németek többségükben pedig egyértelműen a szabadságharcot támogatták.

Petőfi azokhoz a fiatal nem nemesi értelmiségiekhez tartozott, akik az 1830–1840-es években tudatosan választottak maguknak magyar nemzeti identitást; a mindkét ágon szlovák fiúból így lett magyar költő – amiben aztán a családtagjai is követték, hiszen apja és öccse egyaránt Petőfire változtatta a nevét. Petőfi úgy látta, hogy a magyar nemzet a szabadság fáklyavivője ebben a térségben, ezért kimondottan türelmetlenül és elutasítóan reagált a magyarországi nemzetiségek mozgalmaira, főleg azt követően, hogy ezek fegyverrel próbáltak érvényt szerezni a maguk követeléseinek. Az 1848. szeptember végén írott Élet vagy halál című versében „undok éhes hollók”-nak és tetveknek nevezte őket, akikkel szemben indokolt az erőszakos fellépés.

Több tanulmányban, köztük A „nyakravaló-ügy” című írásában is foglalkozott Petőfi katonai magaviseletével, a feletteseivel szembeni súlyos fegyelmi vétségekkel, melyeket valószínűleg csak költői hírneve miatt sikerült elsimítani. Petőfi hogyan bánt őrnagyként alsóbb rangú katonatársaival? Egyáltalán hogyan vihette ilyen magas, főtiszti fokozatig egy harcászati tapasztalatokkal alig rendelkező költő?

Petőfi 1848 októberében került századosi rangban a Debrecenben szerveződő 28. honvédzászlóaljhoz, Urbán Aladár kutatásai szerint Nyáry Pálnak, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjának közbenjárására. Azért oda kérte magát, mert a felesége, Szendrey Júlia ekkor már hetedik hónapos terhes volt, s így közel lehetett az Erdődön lévő feleségéhez. Petőfi 1839–41 között közvitézként szolgált a cs. kir. 48. gyalogezredben – alapszinten tehát tisztában volt a katonaélet szabályaival, azaz kiképzőtisztként kétségkívül többet ért, mint azok a nemesi vagy polgári származású tisztek, akik minden katonai előélet nélkül kerültek a honvédséghez. Sajnos a kiképzőtiszti ténykedéséről keveset tudunk, Orlai Petrich Somának írta, hogy megpróbál „kétszáz parasztból kétszáz katonát csinálni”.

Csapattisztként nem mérette meg magát, mert amikor az alakulata a délvidéki hadszíntérre vonult, a zászlóaljparancsnok engedélyével Debrecenben maradt, majd később sem vonult be. 1849. január végétől Bem táborában szolgált, azonban ott sem csapattisztként, hanem Bem törzsének tagjaként, így a legénységgel közvetlen érintkezése viszonylag csekély volt. Amit tudunk, azt jobbára későbbi, az immáron híres költőre vonatkozó visszaemlékezésekből tudjuk, amelyek azonban nyilván némileg megszépítették a történteket. Ugyanakkor ezekből is kiderül, hogy a népi származású költő tisztként is megtalálta a hangot a legénységgel, s szívesen töltötte az idejét az egyszerű katonák között.

Petőfi őrnagyi rangja – amit a Hadügyminisztérium sohasem erősített meg – Bemnek köszönhető, aki a csatatéren léptette őt elő. Bem valóban atyai szeretetet érzett a költő iránt, de a csatatéren történő kinevezés valóban feltételez katonai teljesítményt, hiszen az ilyen személyi döntéseket a többi beosztott tiszt is árgus szemmel figyelte, azaz a lengyel tábornok nem indokolhatta azt nem létező érdemekkel. Egyébiránt tudunk jó néhány olyan tisztről, aki katonai előélet nélkül még magasabbra vitte: Danielisz Jánosból, Perczel Miklósból vagy Petőfi barátjából, Teleki Sándorból ezredes, Asbóth Sándorból alezredes lett úgy, hogy az első csatatéren sem járt soha.

A 19. század egyre távolodik tőlünk. Hogyan tehető élővé napjaink embere számára?

Az István, a király egyik dalát idézve, mondhatnám: „Oly távol vagy tőlem, és mégis közel.” Illyés Gyulának volt egy esszéje Madarász József 1848–49-es képviselőről Az utolsó törzsfő címmel. Ebben idézi Madarászt, aki az akkor kisfiú Illyés fejét mindig azzal simogatta meg, hogy „ez a kéz egykor a nagy Kölcsey Ferenc/Vörösmarty Mihály/Petőfi Sándor/Kossuth Lajos stb. jobbját illethette!” Kovács István, a kiváló történész, polonista és költő még személyesen ismerte Illyést, jómagam személyes jó barátságban vagyok Istvánnal. Ha nem is „fizikailag”, de történetileg négy kézfogásra vagyok/vagyunk Kossuthtól, Petőfitől és a többiektől.

Ha elolvassuk a Tizenkét pontot, nem hiszem, hogy valamennyi pontja aktualitását veszítette (és itt nem az Erdéllyel való unióra gondolok). Az általános emberi és polgári jogokat olyan közérthetően és átélhetően, mint ahogy ezt a 19. század nagy nemzedékei tették, azóta sem fogalmazták meg Magyarországon. Jószerivel ma is március 15. az egyetlen közösen átélhető ünnepünk, amit nem sikerült úgy a napi politika prédájává tenni, mint október 23-át, vagy kedélyes nyári kerti ünnepéllyé lefokozni, mint augusztus 20-át.

A magyar nemzet 1848–49-ben mutatta a legjobb arcát a világnak, tehát a kollektív emlékezetben továbbra is kitüntetett szerep jut ennek a két évnek. Tegyük hozzá, a családi és a lokális emlékezetben is. Bármelyikünk megkapargatja a családfáját, szinte biztosan talál egy honvédet, nemzetőrt, vagy legrosszabb esetben egy felszabadított jobbágyot – és az egykori szabad királyi városokon kívül nincs olyan települése Magyarországnak, amelyet éppen a jobbágyfelszabadítás ne érintett volna 1848-ban. A magyar történelem egyetlen olyan rendszerváltásáról beszélünk, ami a társadalom egészére nézve több nyereséggel, mint veszteséggel járt, s amely éppen ezért maradhatott meg közös identitásképző eseményként. Az átéléshez pedig hozzásegíthetnek azok a katonai hagyományőrző rendezvények, amelyek megidézik például a pákozdi csatát vagy a tavaszi hadjáratot; vagy az olyan gesztusok, hogy az aradi vértanúkra emlékezve nem koccintunk sörrel. De a most folyó Petőfi-emlékév is azt mutatja, hogy lehet korszerű módon nyúlni egy 174 évvel ezelőtt elhunyt költő örökségéhez.