Távolabbról kezdenék. Az Örökpanoráma szerepelt az ÉS-Kvartettben, ahol negyedmagaddal beszélgetettél róla. A XX. Mészöly Miklós Emléknapon te kérdezted a szerzőt a díjazásának alkalmából, áprilisban pedig megjelent a kritikád. Miként lehet ezeket a megnyilatkozásokat összehangolni?

Érdekes az együttállás, pedig nagyrészt a véletlen műve. Januárban valóban két alkalommal is lehetőségem adódott beszélgetni a kötetről – teljesen különböző keretek között, ugyanis a Mészöly Miklós Egyesület kuratóriuma és az ÉS-kvartett csapata egymástól függetlenül választotta ki épp az Örökpanorámát. Előbb Szekszárdon kérdeztem Natáliát – többek között az írói indulásról, az első publikációkról (például a Holmiban vagy a Jelenkorban megjelent versekről), az életmű alakulásáról, az új regény központi problémáiról és az írás folyamatáról. Hálás feladat volt, mert ekkor még viszonylag kevés szerzői nyilatkozat jelent meg a kötetről, így olyan kérdéseket is feltehettem, amelyekről addig ritkán esett szó. Az ÉS-kvartett ezután következett, és mivel a kritikai kerekasztal műfaja lényegileg különbözik a kötetbemutatóétól, nem volt nehéz összehangolni a megnyilatkozásokat. A kvartett remek terepet adott, hogy hangot adjak az (általam egyébként nagyra tartott) regénnyel kapcsolatos dilemmáimnak is – például annak, hogy a „regény a regényben” eljárása vagy a történetet túlszínező mágikus realista elemek szükségesek-e a kötetben. Az Jelenkorban megjelent írásom ennek a kritikai beszélgetésnek a tanulságait is magába foglalja.

Nagyon különös kötetszerkezetet találunk. A könyv kétharmadát kitevő első fejezet leginkább a falu- és családregény kategóriáiban helyezhető el, a továbbiakban pedig a regény már-már sci-fibe fordul. Bátor döntés, ami felforgatja az olvasói elvárásokat. Mit gondolsz, mennyire sikerült jól megoldani ezt a váltást?

Többek között e miatt a bátor szerzői döntés miatt értékelem nagyra a regényt, az Örökpanoráma felforgató kötetkompozíciója igazán egyedi. Merész húzás, hogy egy kifejezetten terjedelmes munka központi témájára (genetikai kísérlet, időproblematika, bioetika) csak a 300 oldal környékén derüljön fény. A kritikában is megfogalmazott javaslatom, hogy ha valaki esetleg most kezdene a kötetbe, ne tegye le pár száz oldal után, mert akkor éppen arról a leleményről marad le, amely miatt erősen javasolt kézbe venni az Örökpanorámát.

Kritikádban a főszereplők tudomány iránti lelkesedését a felvilágosodás haladáseszményével kötöd össze. A regény egyik legizgalmasabb eleme számomra egyébként éppen az volt, hogy a szövegben milyen ambivalensen jelenik meg a tudományhoz való viszony. Károlyi Csabával beszélgetve a szerző azt mondta, gyakori visszajelzés volt, hogy az olvasókat a regény szorongással töltötte el, miközben ő néhol inkább bizakodónak érezte a könyvet. Neked mi volt az elsődleges érzésed?

A kötet kellő mozgásteret biztosít nekünk ahhoz, hogy egyéni szemléletünk és világnézetünk szerint foglaljunk állást a benne felvetett etikai/morálfilozófiai kérdésekről. A regény disztópikus zárlata alapján én inkább pesszimista álláspontra helyezkedem, és azt az olvasatot erősítem, miszerint az (életvilágunkban aligha ismeretlen) öncélú humán beavatkozás, mely csak az egyén érdekeit tartja szem előtt, a közvetlen környezet leépülését eredményezi – a regényben érvényesülő haladáseszmény tehát önmaga ellen hat. Az Örökpanoráma könnyen adná magát, hogy ökokritikai vizsgálat tárgya legyen, de az ilyen irányú mélyelemzések, úgy tűnik, még váratnak magukra.

Az eddig megjelent írások többsége dicsérte a regény időkezelését és narrációs technikáját. Talán egyedül Fülöp Barnabás Literán megjelent kritikája volt szigorúbb. Azzal zárta a szöveget, hogy az Örökpanoráma „profi módon megkomponált, bölcsészek számára is élvezhetőre fazonírozott telenovella”. Emögött felsejlik az elmúlt évek lektűrösödésről szóló irodalmi vitája is. Hogyan lehet gondolkodni szerinted a szép- és szórakoztató irodalom megkülönböztetéséről egy olyan regény esetében, amely tudatosan emeli be a kanonikus magasirodalmi műfajok mellé a populáris kultúra eljárásait?

Fülöp Barnabás kritikáját megjelenésének idején is elismeréssel olvastam, írásait azóta figyelemmel kísérem. Gyakran alkalmaz rafinált érveléstechnikát: a kritika első harmadában biztosít bennünket lényeglátásáról és a kötet erényeiről, a zárlatában azonban lesújt – Szeifert esetében éppen az idézett passzussal. Ez a retorikai megoldás rendkívül hatásos, a mondat tartalmával viszont nem értek egyet. Az Örökpanorámát telenovellaként olvasni a kritikus részéről is nyilvánvaló túlzás, a regény narratív, nyelv és gondolati komplexitása jócskán meghaladja a zsánert.

A lektűrösödésről zajló vitákról leválasztanám ezt a regényt – ahogyan például Bognár Péter Hajózni kell, élni nem kell, Havasréti József Terepmunka vagy Bartók Imre Lovak a folyóban című kötetét is. Mindegyik szöveg (egymástól egészen eltérő módon) nivellálja az ún. magasirodalom és a populáris irodalom elemeit; teszik mindezt komoly esztétikai igénnyel, anélkül, hogy (a vitában elhangzott érveket is figyelembe véve)[1] az „eredetiség illúzióját keltő”, „giccsé silányuló” lektűrirodalom vádjával volnának illethetők.