Petőfi Sándor próza- és drámafordításainak, valamint prózai műveinek és levelezésének 2022-ben jelent meg új kiadása. Mindkét kötetet Szalisznyó Lillával közösen szerkesztették. A drámai, szépprózai korpuszból és a levelezésből már több kiadás is született az 1950-es évek óta. Miért volt most szükség újabbra?

Kötetünk két legfontosabb elődje, a Martinkó András, illetve Kiss József szerkesztette próza- és levelezés-összkiadások 1974-ben, illetve 1976-ban jelentek meg. Ma már a könyvtári példányoktól eltekintve jóformán elérhetetlenek, ami önmagában is indokolna egy új kiadást. De a közreadott anyag is bővült megjelenésük óta, köszönhetően az Ibolyák címet viselő kéziratos füzet 1996-os előkerülésének. Két rövid novella, A bajazzo és A párbaj is szerepel benne, amelyeket a régebbi kiadások értelemszerűen nem tartalmaznak. Az új darabok beillesztésén túl szerkezeti változtatásokat is végrehajtottunk. Bevettünk a kötetbe például két Petőfi által összeírt, korábban csak a kritikai kiadásban szereplő listát: Shakespeare darabjainak jegyzékét, amelyen bejelölte, hogy melyeket akarja ő fordítani, melyeket szánja Vörösmartynak és Arany Jánosnak, illetve egy főként francia és angol történelmi és filozófiai műveket tartalmazó, 41 tételből álló könyvjegyzéket. A Pesti Divatlap íróknak szóló szerkesztői értesítéseit a Nem hiteles írások közül áttettük a Vegyes írások szekcióba. Tény, hogy valószínűleg nem mind Petőfi írása, de nagy többségük megfogalmazási módja, megjegyzései (például „az egyszerűséget szerető magyar”) Petőfire vallanak, az 1845-ös Úti jegyzetekben pedig azt írja, hogy álmában a rossz poéták képviselője azért akarja lelőni, mert ő utasítja el a verseiket. A kötet levelezés-része teljes egészében szerkesztőtársam munkája volt. Alaposan, a kéziratokig visszamenően ellenőrizte a szövegeket. Újdonság, hogy a levelekben elküldött verseknek nemcsak a címét tüntettük fel, hanem beillesztettük magukat a verseket is, illetve a szokásokkal ellentétben eredeti helyén, a Bajzának írott levélben közöljük a Garay garaboncáskodása című rövid cikket, és az Athenaeumban megjelent, átszerkesztett változatát (Írói jogtapodás a Regélőben) tettük a jegyzetekbe. A kötetet sokkal bőségesebb jegyzetanyaggal láttuk el, mint a korábbi kiadások. Elsősorban a nem szakmabéli olvasókat szeretnénk ezzel segíteni, de úgy gondolom, nem egészen haszontalan a szakmabéliek számára sem.

Jókai Mórtól maradt ránk egy anekdota A hóhér kötele című regényről, miszerint a művet előzetesen átolvasó cenzor, Reseta János oly gyengének találta Petőfi első és egyetlen regényét, hogy inkább kifizette volna a csapnivaló műért járó 150 forintos díjat, mintsem megszégyenülni engedje vele szeretett költőjét. Sokáig nem vitatták a jóindulatú cenzor véleményét; a szakirodalmi megítélése is egészen hasonló volt. Most úgy tűnik, átértékelésre szorul a regény?

A hóhér kötele nagyon sajátságos alkotás. A Felhők-korszaknak nevezett hónapokban, 1845–1846 telén íródott, a Felhők versciklus, a Tigris és hiéna című dráma és több lidérces, ijesztő víziókat is megfogalmazó vers társaságában – gondoljunk csak például az Álmos vagyok és mégsem alhatom… akasztófán lógó csecsemőjére vagy a leányra, kinek „két béka ül szemén, nyúzott patkány van orrának helyén”. A regényt régebben előszeretettel tekintették válságterméknek, a korszakot jellemző sötét világlátás magyarázatául főként életrajzi okokat keresve. Ilyesmit természetesen nem lehet teljesen kizárni, ám egyetértve a közelmúlt és a jelen több jeles Petőfi-kutatójával, magam is úgy vélem, hogy a Petőfi-művekben mutatkozó jelentős változás súlypontja nem életrajzi, hanem poétikai természetű. Margócsy István, majd Kerényi Ferenc és Szilágyi Márton is a romantika fogalomkörében értelmezi a korszakot; A hóhér kötelét Szilágyi romantikus bosszúregényként elemzi fölöttébb meggyőzően. Régi tanítványaim talán még emlékeznek rá, a Felhők kapcsán arra hívtam fel a figyelmüket, hogy a ciklussal Petőfi mintha le akarná rázni magáról a rákövesedni kezdő népdalköltő, népies költő szerepét, és valami homlokegyenest ellenkezőbe fog. A hóhér kötelén is ez látszik: legalább olyan messze van téma, nyelvhasználat, világlátás tekintetében a költő három korábbi novellájától, mint a fentebb idézett vers A borozótól. A regénynek kevés szereplője és nagyon szűk csatornában előre haladó cselekménye van, figuráinak többsége inkább vázlat, mint komplex jellem. Az esztétikumnak olyan ellentétes végleteit keveri, mint a legszörnyűbb horror és az anekdotikus komikum, amit általában a romantika eszköztárához kapcsolunk. Meghökkentő, egészen brutális nyerseséggel kezeli a horrorjeleneteket, a sírfeltörést, Bálint halálát, a sírban bomló és az akasztófán kimúlt test látványát vagy a szemkitolásig fajuló verekedést. Ilyesmire senki más nem merészkedett az 1840-es évek magyar irodalmában. Inkább Hajnóczy Pétert, mint a költő saját kortársait juttatja az ember eszébe.

A Tigris és hiéna, Petőfi egyetlen befejezett és fennmaradt drámája ugyan megjelent nyomtatásban, azonban a költő visszakérte a Nemzeti Színháztól az utolsó pillanatban, így nem mutatták be életében. Először 1883-ban, Kolozsvárott láthatta a közönség, akkor is mindösszesen három alkalommal. Mit gondol, mi lehetett a kedvezőtlen fogadtatás oka? Napjainkban nagyobb sikerrel lehetne színpadra állítani?

Nehéz megmondani, miért nem tudott a színházi repertoár részévé válni. A Tigris és hiéna semmivel sem rosszabb darab, mint a századközép és a 19. század második felének történeti drámái, akár Szigligeti Ede vagy Jókai Mór művei. A Nemzeti Színház-béli sorsának biztosan nem tett jót, hogy maga a szerző vette vissza, a körülményekről éppen mostanában írt Szalisznyó Lilla színházon belüli forrásokra támaszkodó tanulmányt. A 20. századra pedig talán maga a drámatípus is bizonyos mértékig avulttá vált. De egy kreatív rendező, egy elszánt dramaturg akár ma is megpróbálkozhatna vele. A kísérletezés nem áll távol Petőfihez való mai viszonyunktól. A költő töredékes úgynevezett Caraffa-drámáját például tíz szerző, köztük Darvasi László, Háy János, Zalán Tibor továbbírta, befejezte; a kötet Géczi János szerkesztésében jelent meg. Az apostol pedig elbeszélő költemény ugyan, de Szilágyi Bálint színpadra állította.

Petőfi kisprózai művei, a novellák vagy az útirajzok ritkán képezik elemzés tárgyát a szakirodalomban – legalábbis Martinkó András nagyszabású stílustörténeti monográfiája (1965) óta. Említésük többnyire kimerül egyes verstémák összekapcsolásában, életrajzi mozzanatok azonosításában. Önmagukban szemlélve milyen Petőfi-kép rajzolódik ki ezekből a szövegekből?

Röviden: sokszínű. Az 1843-as A párbaj és A bajazzo erősen hasonlít a költő 1844-ben megjelentetett novellájához, A szökevényekhez. Mindössze néhány számozott jelenetből állnak, rövid, pattogós mondatváltások, az úgynevezett style coupée, a „vágott stílus” jellemzi őket, amit Martinkó András elemzett szépen. Az 1847-es év két hosszú, falusi környezetben játszódó novellája, A nagyapa és A fakó leány és a pej legény viszont egészen más elbeszélői technikákat alkalmaz, kidolgozottabbak a figurák, sokkal több az elbeszélő és leíró rész, illetve az elbeszélői kommentár. De világok választják el például azt is, ahogy a két szövegcsoport a mindegyik történetben fontos szerepet játszó szerelmi szálat kezeli. A három korábbi novella a bajazzó érzéseivel játszadozó grófnővel, az egyszerre három udvarlót bolondító lánnyal és az öreg férjtől a fiatal szeretővel megszökő feleséggel már-már cinikus szerelemfelfogást mutat. A párbaj alaphelyzete, az ugyanabba a Róza nevű lányba beleszerető és egymás ellen forduló két barát A hóhér kötelében tér vissza, de a novella gunyoros zárlatával szemben a regény tragikus irányba íródik tovább. Az 1847-es novellák szereplői viszont minden viszontagságon át kitartanak igaz szerelmük mellett. A nagyapához az Életképek szerkesztője, Frankenburg Adolf azt a jegyzetet fűzte, hogy Petőfi „ilyféle beszélyekkel szándékozik az általa oly forrón szeretett nép erkölcsi s értelmi művelődésére hatni”. Különösen érdekes A fakó leány és a pej legény, amelyben másságuk, fizikai megbélyegzettségük (Marci arcán a vörös anyajegy, Sári albínósága) miatt lenézett, kitaszított emberek története végződik boldogan. Nem kevésbé figyelemreméltó az, hogy a falu belső világát Petőfi a legcsekélyebb idealizálás nélkül jeleníti meg.

Petőfi műfordításait (eltekintve talán Coriolanus-fordításától) „ínség-munkáknak” tekinti a szakirodalmi hagyomány. Ez a nézet is újraértékelendő? Milyen szerepe lehet a francia, angol, német és latin nyelvről magyarra átültetett szövegeknek a Petőfi-életmű megismerésében?

Kezdjük azzal, hogy egyáltalán tudomásul vesszük, a fordítások beletartoznak Petőfi tevékenységi körébe; a Shakespeare-műveken túl is körülbelül ötszáz oldalnyi terjedelmű regény- és novellaszöveget nem szerencsés jóformán nemlétezőnek tekinteni. Tény, hogy a Petőfi által fordított szerzők többsége ma már nem számít világirodalmi nagyságnak, és az is tény, hogy prózafordításai általában nem érnek fel saját írásainak nyelvi-stilisztikai színvonalához. Az életműben periferiális helyzetben vannak, ám ha kontextusnak az 1840-es évek fordításirodalmát választjuk, kiderül, hogy fontos helyeken dolgozott: a Kisfaludy Társaság regénysorozatában és a három népszerű irodalmi divatlap egyikében. Mint azt a Külföldi Regénytár beköszöntőjében megfogalmazták, a „magyar nyelvű gyönyörködtető írások szűke miatt” törekedtek folyamatosan magyar nyelvű és minél frissebb olvasnivalóval ellátni a közönséget. A fordítók gyorsan dolgoztak, sokszor közvetítő nyelvből, ami nem csak Petőfi esetében vezetett gyakori hibákhoz, ügyetlen fogalmazáshoz, félreértéshez. A fordított művek szövegével viszont így is nagyon szoros kapcsolatba került, hiszen újra kellett alkotnia őket magyarul. George Payne Rainsford James regénye, a Robin Hood egy 13. századi királyellenes felkelés idején játszódik; Petőfi ebben az 1843-as fordításában írt le először olyan mondatokat, amelyek a nép jogairól, a király zsarnokságáról, a szabadság kivívásáról szólnak.

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.