Az erdélyi Gyulakután születtél, a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán diplomáztál, majd a Temesvári Állami Magyar Színházban indult színművészi pályád. Milyen volt az a vegyes nyelvi közeg, amelyben felnőttél? Hogyan alakult a román nyelvhez a viszonyod?

Gyulakután születtem, de a közeli Erdőszentgyörgyön nevelkedtem és érettségiztem, a Rhédey-kastélyba jártam gimnáziumba, nekem az a kisváros (gyerekkoromban még csak nagyközség) a mai napig a világ közepe. Vegyes lakosságú település volt mindig, magyarok, románok, cigányok, a második világháborúig jelentős számú zsidó közösség élt ott, fontos csomópont, rajoni központ a Kis-Küküllő két partján, természetes volt a vegyes nyelvi közeg és a sokszínűség, amit még a helyrajzi nevek is tükröznek, mert volt Cigány-utca, Zsidó-szoros, magyar temető, román temető, zsidó temető, és minden vallási felekezetnek külön temploma, a Zsidó-szorosban zsinagóga, és volt román iskola, magyar iskola, kultúrház, mozi és könyvtár. Kanyargós utcája a hegyoldalban a Kalandos, ez volt a neve, zenész cigányok laktak ott pici, szegényes, de takaros vályogházikókban, de mindegyikben volt hangszer: zongora, cimbalom, nagybőgő, hegedű, harmonika, és állandóan kihallatszott a szép muzsikaszó. Szóval nagyon színes világ volt. Magyar iskolába jártam és alig tudtam románul, mert az erdőszentgyörgyi románok is többnyire csak akkor beszéltek románul, ha hivatalos ügyet intéztek, úgy alakult, hogy a közös érintkezési nyelv a magyar volt, és amíg ott éltem, sohasem volt ebből konfliktus, az erkölcsi normák és a helyi szokások felülírták az etnikai hovatartozást, az emberek összejártak, voltak közös érdekeik, céljaik, tisztelték egymás szokásait. Az a tolerancia-dózis, amit abban a környezetben kaptam, életre szóló. Kiváló tanáraim voltak, mániákus olvasót neveltek belőlem, és az iskolai színjátszó csoportban a színház varázsába is belekóstoltam; az irodalom és a színház korán elválaszthatatlan része lett az életemnek. Humán osztályba jártam és a kolozsvári magyar szakra készültem, mert gondoltam, a színire úgyse vesznek fel. Felvettek a színire, ahol még az volt a szokás, hogy akit harmadéven eltanácsoltak, a kolozsvári magyar szakon folytathatta a tanulmányait, így az elméleti tantárgyakból – irodalomtörténet, esztétika, filozófia, prozódia, színháztörténet – szigorúan vizsgáztunk. A színin végeztem, és az államvizsga után Temesvárra szerződtem.

A román irodalommal először magyar fordítások révén kerültem kapcsolatba még a középiskolában. A román klasszikusokat nagyon jó magyar írók és költők fordításában először magyarul olvastam, szinte minden megvolt magyarul is. Csak a főiskolán kezdtem – például Caragialét – románul olvasni. Mivel némileg ismertem a román irodalmat és drámairodalmat, az volt a benyomásom, hogy tökéletesen tudok románul, de amikor Temesváron elmentem a piacra, rögtön kiderült, mekkorát tévedtem! Egy mukkot sem értettem a bánáti tájszólásból. Attól kezdve rendszeresen olvastam románul, beültem a román színház próbáira, előadásaira, voltak magyarul nem beszélő ismerőseim, és ha nem is anyanyelvi szinten, de tűrhetően megtanultam a nyelvet. Temesvár igazi metropolisz volt Marosvásárhelyhez képest: román, magyar, német színházzal, operával, sok-sok egyetemmel. Izgalmas volt nemcsak kívülállóként szemlélni, hanem bekerülni egy igazi nagyvárosba, egy másik kultúrába, mentalitásba; felfedezni a kapcsolódási pontokat és a különbségeket a saját kultúrámmal, megismerni idegen szokásokat. Akkor még eszembe sem jutott, hogy valaha fordítani fogok, teljesen lekötött a színház. Temesvár nagyon inspiráló volt, én pedig fiatal. A román színház a ’60-as, ’70-es években kiváló volt, egy-egy Ciulei-, Esrig-, Pintilie-előadás ugyanúgy világszínvonalú volt és eseményszámba ment, mint ma egy Andrei Șerban- vagy Purcărete-előadás. A diktatúra alatt a színház a szabadság szigetének számított, legalábbis én így éreztem, és rajongtam érte.

A kortárs román irodalom iránt érdeklődő magyar olvasók sokat köszönhetnek neked: eddig jó másfél tucat könyv jelent meg a fordításodban, többek között Mircea Cărtărescu, Gabriela Adameșteanu, Dan Lungu vagy Cristian Teodorescu művei. Hogyan kezdődött a műfordítói munkásságod?

Teljesen véletlenül. A Jelenkor Kiadóban jó régen indult egy kiseurópa című sorozat, a környező országok, az úgynevezett „kis” nyelvek kortárs irodalmából. Az én feladatom volt a megjelenő román műveket figyelni, tájékoztatni róluk, kortárs román költők verseit, recenziókat fordítani, lektori jelentést írni róluk. A ’90-es évek második felében egyszer a Frankfurti Könyvvásár román standján rábukkantam Mircea Cărtărescu Nostalgia (magyarul Sóvárgás címen jelent meg) kötetére, ott helyben elolvastam, és teljesen lenyűgözött. Megírtam róla a lektori jelentést, és Csiki László fordításában hamarosan meg is jelent magyarul. Cărtărescu a román úgynevezett „80-as nemzedék” írói csoport egyik legjelentősebb alakja, de addig csak költőként ismertem a nevét. Az azóta sajnos meghalt Anamaria Pop, aki számos kortárs magyar író művét fordította románra, engem állandóan román könyvek fordítására ösztökélt, küldözgette nekem a kortárs román műveket, és egyszer ráálltam. Inkább csak azért, hogy Anamaria ne szekáljon, lefordítottam Cărtărescu novelláskötetét: Miért szeretjük a nőket… De Anamaria azután sem nyugodott, máris küldte a következőt: Dan Lungu Egy komcsi nyanya vagyok! című kötetét. Beleolvastam, tetszett, gondoltam, teszek még egy próbát, és én is meglepődtem, hogy milyen könnyen ment és milyen kellemes elfoglaltság volt. Dan Lungu, a szerző ettől úgy meghatódott, hogy meghívatott a Román Kulturális Intézet esedékes párizsi műfordító-konferenciájára: szálloda, repülőjegy, fellépés, kerekasztal-beszélgetések, fogadások neves írókkal és műfordítókkal – Párizsban! Luxus. Megszeppentem, de a kihívásnak nem bírtam ellenállni. A gyönyörű Bourbon-palotában (a Román Kulturális Intézet székházában) tartott értekezleten arra gondoltam, jobb, ha felfedem magam, és még mielőtt lelepleznének, bevallom, hogy valójában sem író, sem műfordító nem vagyok, és ha nem is szélhámosként, de egyszerű komédiásként csöppentem a válogatott társaságba. És azt hiszem, ez a pillanat volt a döntő. Virgil Tănase, a Párizsban élő román származású színházi szakember, író, műfordító és akkor a Comédie-Française dramaturgja kifejtette, hogy szerinte a műfordítás is színészet, ráadásul igen magas fokon, és arra kért, sose szabadkozzam a színészkedés miatt, hiszen a fordításnak is az empátia és az interpretáció a lényege, ami persze még kiegészül nyelvi, irodalmi, műveltségi és egyéb ismeretekkel – de azok megszerezhetők, pótolhatók és fejleszthetők. Ő, ha nem volna színházi ember, talán nem is merne fordítani, mondta. Virgil Tănase szavaitól szárnyakat kaptam, és Párizsból hazaérve lelkesen nekiálltam fordítani.

A következő állomás sajnos egy tragikus eseményhez kapcsolódik. Abban is szerepe volt a véletlennek. 2008-ban váratlanul meghalt Csiki László, a kiváló író, költő, műfordító, aki a Jelenkor Kiadónak már két Cărtărescu-kötetet fordított, és az Európa Kiadónál szerződése volt Gabriela Adameșteanu Az elveszett délelőtt című regényének fordítására. Csiki László hirtelen halála után megkeresett Barna Imre, az Európa akkori igazgatója, és felkért, hogy fordítsam le ezt a regényt, mert pályázatot nyertek vele az Európai Uniónál, közeledett a határidő lejárta, és Csiki halálával nem volt rá fordító. A feladat egyszerre jelentett kihívást meg súlyos lelki terhet, és mindenképpen határkő lett az életemben, de örülök, hogy vállaltam. Úgy éreztem, Csiki rám hagyta, tőle örököltem a fordítást. A regény első olvasásra lefordíthatatlannak tűnt, olyan szöveg-szövevény, négy különböző regiszterben, amelynek fő szólama egy bukaresti, külvárosi egyszerű öregasszonynak a vulgáris argó-kifejezésekkel elmondott végtelen monológja, miközben Bukaresten keresztül-kasul átvillamosozva Románia egész 20. századi történelmét feleleveníti. Szerintem remekmű. Miközben Az elveszett délelőtt főszereplőjének a magyar hangját kerestem, rájöttem, hogy Virgil Tănasénak igaza volt! Az én esetemben feltétlenül, mert bizonyára mindenki másképp csinálja, egy filológusnak mást jelent fordítani, de nekem a fordítás is színház: a szavakon túl a helyzetek, jellemek, összefüggések megértése és interpretálása; a szöveget az anyanyelvemen a saját idegrendszeremmel eljátszani. Ugyanolyan jó – nem érzés, hanem – állapot, mint színpadon szerepet játszani, csak közben nem néznek, ami egyáltalán nem baj! Kérdezik néha, hogy nem hiányzik-e a színház. Nem hiányzik, mert szinte állandóan játszom, és milyen parádés szerepeket osztok magamra, sokszor egyszerre többet is! A színházban is az olvasópróbákat szerettem a legjobban, és a műfordítás olyan, mintha folyton olvasó-értelmező próbán lennék. És persze a megjelenés előtt ugyanúgy izgulok, mint a színházi bemutató előtt. Végül Barna Imre elismerése pont olyan fontos volt, mint Virgil Tănase biztatása, és azóta szinte napi rendszerességgel fordítok, függetlenül attól, hogy van-e megbízásom, vagy nincs.

Erdélyi származásúként alighanem sajátosan kettős vagy köztes pozícióból és történetiségében is van rálátásod a magyar és a román irodalom és kultúra közötti csereviszonyra, annak alakulására. Milyennek látod ezeket a transzfereket, különösképpen a román irodalom hazai fogadtatását?

Kicsit felemás ez a viszony, és nem a jószándék hiánya miatt nincs benne kölcsönösség, hanem a helyzetből fakadóan. Erdélyben, ha nem is tud mindenki tökéletesen románul, a magyarok többsége már az iskolában szinte észrevétlenül a saját anyanyelvi kultúrája mellett a román irodalmat, történelmet, földrajzot is elsajátítja alapszinten, tehát van fogalma a sajátjától eltérő kultúráról, ami akkor is előny, ha sokan nem szívesen tanulnak románul. A románok viszont, még ha tudnak is magyarul és vannak tapasztalataik, szinte semmit sem tudnak a magyar irodalomról, a magyar kultúráról, és ebből az egyenlőtlenségből nehéz a hátrányt behozni, még ha éreznek is késztetést erre. Tehát a kisebbségi létnek megvan az a jutalma vagy fájdalomdíja – ahogy vesszük –, hogy az ember két kultúrát és nyelvet könnyen elsajátíthat és a hátrányából előnyt kovácsolhat. Ebből következik, hogy kevesebb magyar művet fordítanak románra, mint fordítva, egyszerűen azért, mert kevesebb a magyar nyelvet és irodalmat jól ismerő román anyanyelvű műfordító. A jó szándék és érdeklődés megvan magyar művek fogadására, de az kevés ahhoz, hogy ezt az egyenlőtlenséget meg lehessen szüntetni. Két fordító, Anamaria Pop és Marius Tabacu halálával tovább szűkült ez a kör. Kocsis Francisco, a kiváló kétnyelvű román író, a marosvásárhelyi Vatra folyóirat szerkesztője, George Volceanov, a magyarul is kitűnően beszélő Shakespeare-fordító, a temesvári Gábos Ildikó, a Bukarestben élő E. Ferencz Judit és Demény Péter fordít rendszeresen magyar irodalmat románra. Vannak fordítások, de nincsenek olyan irodalmi események, amelyek felkeltik a román olvasók figyelmét és a megjelent műveket kontextusba helyezik. Felmerülhet a kérdés, hogy a román nyelvet és kultúrát jól ismerő erdélyi magyar irodalmárok miért nem fordítanak románra. Azért, mert – bár vannak kivételek – csak az anyanyelvre lehet jól fordítani. Vannak magyar anyanyelvű fiatal romániai írók, akik kétnyelvűek ugyan, de románul publikálnak, például Andrei Dósa és Mihók Tamás. Ők fordítanak is.

A Romániai Magyar Írószövetség három éve a Communitas Alapítvány és az RMDSZ támogatásával elindított egy román–magyar fordítói programot Interferenciák néven, ennek keretében a két romániai írószövetség javaslatai alapján minden évben kölcsönösen kiadják és támogatják egy-egy kortárs román, illetve magyar kötet fordítását. Így fordítottam én is két könyvet, mindkettő nagyon érdekes, Dan Stanca Robbanás és Gabriel Chifu Végpont, és újra című regényét. Érdekfeszítő, izgalmas történetek a romániai közelmúltról. Így jelent meg Vida Gábor Egy dadogás története című regénye románul, Kocsis Francisco fordításában. Demény Péter nemrég Bukarestbe költözött, és ő például a kétnyelvű írói, publicisztikai tevékenysége mellett a magyar klasszikus és kortárs irodalom román nyelvű népszerűsítését is vállalja. A Matca (Anyaméh) román nyelvű kulturális, irodalmi magazin szerkesztőjeként mélyíti a magyar–román irodalmi kapcsolatokat.

Moldvában a Iași (Jászvásár) Irodalmi Múzeum írócsoportja minden évben nagyszabású nemzetközi irodalmi és műfordítói fesztivált szervez, a FILIT-et, amikor egy hétig városszerte minden az irodalomról szól, és a FILIT-re rendszeresen meghívnak magyar írókat és műfordítókat.

Magyarországon a román irodalom iránti érdeklődés finoman szólva mérsékelt. Az évszázados történelmi-politikai ellentétek rányomják a bélyegüket az irodalmi és kulturális kapcsolatokra, ami azért sajnálatos, mert valójában csak a kultúra hozhatja helyre, amit a politika elront. Ha egy román regény eljut a magyar olvasókhoz, általában elcsodálkoznak, hogy nahát, milyen jó, nem is gondolták volna… Pedig nemzetközi szinten is elismert a román irodalom: Caragiale, Ionesco, Cioran, Eliade, de az avantgárd Tristan Tzarának vagy Paul Celannak is román gyökerei vannak, eredetileg románul írtak. Egyszer a metrón láttam, hogy egy fiatal nő Az élet pénteken kezdődik című Ioana Pârvulescu-regényt olvassa elmélyülten, amit én fordítottam. Jó érzés volt. Ilyen is előfordul. Mondjuk Cărtărescu, Adameșteanu, Norman Manea, Nichita Stănescu neve eléggé ismert, és szakmai elismerésre írói-egyetemi körökben nemcsak ők, hanem más román szerzők is számíthatnak, de a Könyvfesztiválon egy román író dedikálásánál azért nincsenek kígyózó sorok, mert ahhoz, hogy a magyar olvasókhoz is, nem csak a szakmához, eljussanak a román könyvek, író-olvasó találkozók, kritikák, recenziók, figyelemfelkeltő programok, publikációk, rádió- és tévéműsorok kellenének.

Fordításodban jelent meg Cărtărescu Káprázat-regénytrilógiájának két kötete, A test, illetve A jobb szárny. A szerző a legnevesebb kortárs román írók egyike: mennyire fontos számodra az ő munkássága? Kiket tartasz még a mai román irodalom jelentősebb alakjainak?

Nekem Cărtărescu egész látásmódja, nyelvi világa fontos, az a fajta mágikus realizmus, amit ő képvisel és ami leginkább Márquez vagy Borges prózájával rokonítható. Egyszerre titokzatos, költői és közben elképesztően konkrét. A prózája mélyen a román irodalmi hagyományban gyökerezik, és onnan végtelen magasságokba emelkedik; egyaránt befogja a horizontális és a vertikális valóságot. Az összes műve a korlátlan képzelőerő apoteózisa, ugyanakkor ő Bukarest hű és legeredetibb hangú krónikása. Elég régen lefordítottam a számos nyelven megjelent és már világsikert aratott, 2015-ben kiadott nagyszabású Szolenoid című regényét, amely hamarosan magyarul is megjelenik. Lenyűgöző és bonyolult könyv, igazi alapmű. Egy ’80-as évekbeli jelentéktelen bukaresti román tanár mindennapjainak – és az ő gazdag, tudománytörténetre, anatómiára, halálfélelemre, korlátok ledöntésére, a makro- és mikrovilágra kiterjedő képzeletvilágának – helyenként szórakoztatóan groteszk ábrázolásában a kötőszövet a szabadság és a morális dilemmákat átható humanizmus. A szöveg hömpölyög, árad, örvénylik nyolcszázötven oldalon, és mágikus erejével az olvasót is kiragadja a horizontális hétköznapokból, a lét alapvető és egyetemes kérdéseivel szembesíti. Konkrétan a szolenoid, az elektromágneses tekercs energiája hozza létre a regény mágikus realizmusát, amelyben még az is természetes, hogy Bukarest a földből kitépve és a magasba emelkedve, medúzaként lebeg. A szerző most tért haza az amerikai–kanadai felolvasó körútjáról a Szolenoiddal, és úgy látszik, nagy sikere volt ott is.

Tizenöt éve fordítok, nagyjából évente két könyvet, ami a kortárs román művek számához képest egyáltalán nem sok, inkább kevés. Sok jó román író van, de nem vállalkoznék arra, hogy rangsoroljam őket, mivel nem ismerek mindenkit, és az irodalmi ízlések nagyon különböznek, a kánon gyakran változik. A román kortárs próza számomra legrokonszenvesebb vonása az, hogy a bonyolult, úgynevezett „nehéz” művek is minden olvasóréteget képesek megszólítani, mert a beszélt nyelv közvetlensége jellemző az irodalmi nyelvre is. Fordítás közben fedeztem fel a román nyelv szépségét és összetettségét, mert például a nyelvtani struktúrája latin ugyan, de a főnevei, melléknevei és igéi között bőven akadnak szláv eredetű szavak, még ha nem őrizték is meg a cirill ábécét. A szigorú latin nyelvtannal rendet teremtenek a sokféle dialektusból felépülő irodalmi nyelvben, viszont a rengeteg rendhagyó esettel fel is oldják a szigorú szabályokat. Könnyed és lezser nyelv a román, például a „semmiségre” azt mondják: „floare la ureche”, ami szó szerint azt jelenti, hogy „virág a fülön”.

Hogy látod, mik ma a román irodalom legfontosabb fejleményei? Vannak-e olyan jelenségek, eredmények, témák vagy megközelítésmódok, amelyek meglepőek lehetnek a kortárs magyar irodalom olvasói számára?

A rendszerváltás után a román prózában felerősödött a közelmúlttal való szembenézés. Sok mű született ezzel a témával. A magyar olvasóknak az ironikus-önironikus látásmód meglepő lehet. A groteszk és a varázslat, az öröm és a bánat folytonos keveredése, a sírva nevetés jellemző a román prózára, sajátos humora különbözik a cseh prózáétól. Caragiale, Ionesco, Cioran szelleme lebeg a román irodalom fölött, a fennkölt dolgokat is képesek a visszájáról látni, önmagukat kívülről és kritikusan szemlélni, amitől egyfajta megfoghatatlan derű és életöröm hatja át még a komor műveket is. A groteszk és az abszurd jelenléte a mindennapi életben és az irodalomban is természetes. Az, hogy a szürrealizmus az utcán hever, az irodalomban is tükröződik. A pletyka, a locsogás, a köznapi nyelv beépül az irodalmi nyelvbe, úgy, hogy elvont erkölcsi, filozófiai gondolatokat is képes kifejezni. Több román regény a ’89-es forradalom utáni átmeneti korszak problémáiról vagy a múlttal való szembesülésről, a bevallhatatlan közelmúltról szól. A történelmi vagy politikai események az egyéni sorsokban más perspektívát kapnak. A mű nem ítélkezik, nem hirdet igét vagy igazságot, hanem ábrázol. Gabriela Adameșteanu nemsokára magyarul is megjelenő Fontana de Trevi című regényében előző könyvének, a Futó viszonynak a főszereplője Nyugatról hazalátogat Bukarestbe a kárpótlási ügyeit elintézni, megszáll a barátnőjénél, akivel egyetemi kollégák és munkatársak voltak, és a két barátnő közötti locsi-fecsiből, a főszereplő belső monológjaiból fokozatosan kibontakozik az egész átmeneti korszaknak nálunk is jól ismert megannyi problémája, fájdalma, kínja, csalódása. Emberi tragédiák egész sora tárul fel, szinte észrevétlenül, a jó krimikre jellemző feszültséggel.  

Norman Manea a harmincas évek szülötte, Mircea Cărtărescu az ötvenes, Dan Lungu és Florina Ilis a hatvanas éveké. Bogdan-Alexandru Stănescu 1979-es, Augustin Cupșa 1980-as születésű. Vajon a fordításaid alapján a román prózának milyen generációs tendenciái – hasonlóságai, különbségei – vázolhatók fel?

Az irodalomban az életkor és az idő szerintem relatív. Minden jó mű, még ha aktuális témájú is, valahol az időtlenségben lebeg. Ha nem így volna, nem volna értelme például a Háború és békét ma is elolvasni. Hálás vagyok a különböző életkorú, más-más generációhoz tartozó román íróknak, mert a könyveik ajándékba kapott különböző élettapasztalatok, és az irodalomnak szerintem pont ez a szerepe. Az említett írók olyan eseményeket, összefüggéseket, helyszíneket, sorsokat, gondolkodás- és látásmódokat tárnak fel, amelyek csak irodalmi szöveggel, fogalmi szinten közvetíthetők. A román főváros és a Kárpátokon-túli ismeretlen városok múltja és jelene megelevenedik a könyvekben, nem didaktikusan, hanem élményszinten segítve a megértést. Az életkori, stiláris és szemléleti különbségek ellenére mindegyikben érezhető valamilyen sajátos román íz, zamat, amit elég nehéz visszaadni magyarul.

Az új nemzedék megszabadult a múlt béklyóitól. Jól képzett, igényes, széles látókörű, nyitott és művelt fiatalok, nekik természetes, hogy idegen nyelveket (főleg angolt, olaszt és franciát) beszélnek, jönnek-mennek a világban, Amerikában, Franciaországban tanulnak, a szülők, nagyszülők nemzedékének nacionalizmusával szemben teljesen immunisak. Vannak fiatal írócsoportok, új hangok és témák, kritikus önreflexióval. Könyvhétre megjelenik a brassói születésű, kétnyelvű Andrei Dósa románul írt prózakötete, a Füveskert, amely a romániai kábítószeres szubkultúráról szól, és a szintén erdélyi Horváth Benji fiatal költővel közösen fordítottuk. A kötet végén a szerző kifejezi köszönetét a megírást véleményükkel segítő barátainak, köztük Augustin Cupșának. Ennek különösen örültem.

Besztercén minden nyáron megrendezik a Nemzetközi Költészeti Fesztivált, az 1975-ös születésű Dan Coman költő és prózaíró szervezésében, amelyen az erdélyi magyar költők is részt vesznek. És természetesen a mostanában mindenfelé divatos slam poetry műfaj sem hiányzik a programokból.

Az áprilisi Jelenkorban látott napvilágot Augustin Cupşa novellája. A szerző tavaly nyáron a Magyar Írórezidencia-program keretében Pécsett töltött egy hónapot, és a te kíséretedben tettetek látogatást a szerkesztőségünkben. Fontos-e számodra, hogy valamilyen formában kapcsolatba kerülj azzal, akit fordítasz? Milyen benyomást tett rád Cupşa, és miért érdemes elolvasni a novellát?

Először elsősorban mindig a szöveg érdekel, az író személye háttérbe szorul. Fordítás közben a szövegben egyre inkább az író vagy a szereplői bőrébe bújok, ami ugyanaz, és előfordul, hogy ha valamit nem értek, levélben megkérdezem a szerzőtől, hogy mire gondolt. Az író és a fordító viszonya bizalmi kapcsolat, akárcsak az író és az olvasó viszonya. Fontos a személyesség, kevés emberrel kerülök olyan szoros kapcsolatba, mint az íróval, akit fordítok vagy olvasok, attól függetlenül, hogy ismerjük-e egymást személyesen, vagy sem. Ha találkozunk, olyan, mintha mindig ismertük volna egymást, az ember életében a találkozások, hogy kikkel hozza össze a sors, meghatározók. Mindenesetre nekem a román irodalom nemcsak tartalmas elfoglaltság, hanem igényes, jó és szórakoztató társaság is.

Augustin Cupşát is véletlenül ismertem meg, mint jó tizenöt éve Florina Ilist, és szintén Méhes Károly mutatta be a pécsi rezidens programja alatt. Beszélgettünk, megragadott Cupşa műveltsége és szerénysége. Ő is ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely teljesen természetesen nyitott a világra. Tetszett neki Pécs, és örültem, hogy jól érzi itt magát. Az érdeklődésemre, hogy eddig mit csinált, hivalkodás nélkül elmondta, hogy egy párizsi klinikán öt évig pszichiáterként dolgozott és amellett írt, aztán gyerekük született, és hazaköltöztek Bukarestbe, majd meglátják, hogy visszatérnek-e még Párizsba. Kíváncsi voltam, mit ír egy fiatal, Párizsból hazakeveredett román pszichiáter, akinek fiatal kora ellenére a neves Humanitas Kiadónál jelennek meg a könyvei. Ha nem hívom meg egy szerény ebédre, nem derült volna ki, hogy 1980-ban Craiován született, orvosi egyetemet végzett a szülővárosában, ott tanult meg franciául, majd Bukarestben és Párizsban dolgozott, most éppen Bukarestben él, 2004-ben versekkel debütált, 2006 óta rendszeresen publikál, öt prózakötete jelent meg, de forgatókönyveket is ír, a rövidfilm-forgatókönyve hazájában elnyerte a legjobb forgatókönyv díját, Perforatorii (Lyukasztók) című regénye a Román Írószövetség díját. Elküldte a novelláit, amelyekben a kíméletlenül feltárt valóságelemekből ironikus, szarkasztikus és titokzatos világot konstruál, de a minimalizmus jegyeit viselő prózája sima felszíne alatt sejtelmes mélységek vannak.

Az Augustin Cupşával való találkozás is igazolja, hogy a kultúra, és azon belül az irodalom, mindenekelőtt tágas szellemi otthon, ahol az ember fesztelen lehet és biztonságban érezheti magát, mert őszinte érdeklődésre és feltétlen megértésre számíthat.