Debütáló szerzőinktől azt szoktuk kérni, hogy meséljenek az íráshoz való viszonyukról, a pályájukról és mindarról, ami a Jelenkor olvasóit érdekelheti. A te eseted azért is különleges, mert A parazita című 15 éve megjelent könyvedet követő csend után 2022 eleje óta írsz ismét szépirodalmat, a tavalyi és idei folyóiratközlésekből ráadásul az látszik, hogy szisztematikus versvilág épül. Mi történt?

Úgy vélem, A parazitát meg sem kellett volna írni, üres magamutogatás volt, ha van benne bármi jó, akkor az öntudatlanul került bele, ami meg kevés egy szuper könyvhöz. Akkoriban inkább az volt az érték, amit mások szolgálatába állva hoztam létre: lapot csináltunk, művészeti portált, vezettem a JAK-ot, létrejött a Prae Kiadó, sok-sok szerző műveivel, egyedi problémáival.

Banálisnak tűnik, de az elmúlt 15-20 évben telt az idő, bennem is lerakódtak az olvasmányaim, gyűltek az élmények is, így ma másképp különbözik el a fontos és a lényegtelen, mint A parazita keletkezése idején, mások lettek az automatizmusok is, melyekre támaszkodni tud az ember írás közben. Majd Láng Orsolya Személyes okok című könyvének többszöri olvasása és Veszprémi Szilveszter felszabadító erejű, Helyek, ahol rám öröm vár című könyve még kézirat formájában ismét megnyitott egy utat az írás előtt. (Ha nagyon akarom, akkor felismerem sok-sok szövegemben ma is a két egymástól teljesen eltérő poétikát.)

És van itt még valami: az évek során rengetegszer elmondtam, hogy én nem olvasok verseket, ami kényelmes duma volt, és ráadásul nem is teljesen igaz – emiatt többször rám pirított Molnár T. Eszter, valamint Horváth Florencia, mondván, egy kiadó nem tehet ilyet. Valóban, egy kiadónak alázatosan el kell olvasnia a szerzőitől mindent, ami az idejébe belefér.

Ismerős élményanyag került elém a versben. Gyerekkoromban hallottam először Onoda Hiroo-ról, pár napig röhögtem rajta (pedig a története tényleg nem nevetnivaló), és azzal a lendülettel el is felejtettem őt. Honnan jött az ötlet, hogy verset írj róla?

Nem mondod, hogy ez veled is előfordult?! Akkor ez nagyon megragadhatja egyes fiúk vagy a harcosabb lányok fantáziáját. Nálam valóban ezt a gyerekkori emlékfoszlányt hívta elő az a téma, ami a fejemben kavargott, konkrétan ez az emlékfoszlány indította el aztán a szöveget.

A versbéli karakternek a katonai szereptől eltorzul az arca, ami maszkká válik, önmaga Szellemképévé, miközben a háború szellemképe lebeg előtte. Jól értem, hogy erre a kettőségre utal a cím?

Az járt a fejemben, persze ez egy metafora lesz, hogy rengeteg maszkunk van, és ez joggal van így: egy ember sem tud a világ előtt mindent közvetlenül megélni, borzasztó sérülékeny lenne úgy a személyiség. Természetes, hogy másképp viselkedem a fodrásznál, és másképp a Zeneakadémia koncerttermében, a piacon vagy egy családi rendezvényen az öcsémmel. És másképp itt és ott, ha kisebb-nagyobb öröm vagy bánat ért. Ezek a szerepek különböző funkciókkal bírhatnak az egyes embereknél: el lehet bújni mögéjük, míg vannak, akik kiteljesednek bennük, és akár meg is lehet érni ezek védőrétege mögött, szóval nem haszontalanok.

Aztán rájöttem, ezek közt a maszkok közt lehetnek olyanok is, melyektől nem tudunk megszabadulni. Ez már másképp elgondolkodtató: meghatározó családi minták, egyéni szenvedések/szenvedélyek nyomai. Sokaknál ez egybeesik azzal a képpel, amilyennek az ismerősei látják. (Ez a Margit tiszta nagyanyja!)

Majd igazán megrémültem, mert felötlött, hogy saját maszkjaink közt esetleg vannak olyanok is, amelyeket a valóság, azaz a kortársaink, a körülöttünk élők tapasztalatai, esetleg az interperszonális viszonyok esetében a másik emberek nem indokolnak, tehát ezek sokkal inkább a mi kényszerképzeteinkből táplálkoznak.

Így értve a szellemkép a valóság torzított mása, ami meghatározza Onoda szerepét, és persze ő is önmaga szellemképévé válik mások szemében, vagy ami még rosszabb, lehetőségeihez képest.

De közben az is fontos, hogy a sztorit gyerekkoromban csak közvetítve hallottam, mindenki kicsit másképp adta tovább, azaz már az én informátoraim sem voltak megbízhatók, közvetítetten a médiából értesültek, és a memóriájuk is módosította a hallottakat, így valóságismeretem abszolút megkérdőjelezhető e tárgyban. Megismerhető-e a valóság? Vagy ezen a téren csak körbe-körbe járunk? A közvetítettségben csak a szellemképet látjuk?

A valósággal kapcsolatban: a Szellemkép második fele mintha ironikusan visszavonná a szerepbe konzerválódott karakter értelmezését. Ha maszkot húzunk, az megkérdőjelezi az önazonosságunkat, az (ősei és saját) elveihez ragaszkodó Onoda Hiroo önazonossága viszont annyira erős, hogy be sem engedi a valóságot. Hogy látod Onoda Hiroo-t? Önazonos őrültnek vagy meghasonlott áldozatnak?

Onoda bármelyikünk lehet, bűntelen áldozat és tiszta őrült nincs, mindannyian a társadalom és személyes terünk viszonyrendszerében élünk, ahol pedig már két ember van, ott minden megtörténhet (lásd Ádám és Éva történetét). Neki is saját törvényei voltak, küzdött, a felettesének vakon hitt, és az volt az igazság, amit az mondott: így aztán annak segítsége kellett ahhoz, hogy visszatérjen a „valóságba”. Viszont ez deus ex machina a javából, világos lesz Onoda számára, hogy mik a száraz tények, de már semmi nem az általa ismert világ törvényei szerint működik: máshoz szokott az évtizedek alatt, idegen lett a világban.

Horváth Florencia nemrég a Vándorló Állományok líraműhelyéről írt beszámolót, melyből kiderült, hogy a március 23–24-i alkalmon a Jelenkorba került változatnál feszesebbre húztátok a szöveget. Mi változott a folyóiratbeli verzióhoz képest?

Ez a szöveg annak idején néhány séta közben keletkezett, és fejben íródott csaknem teljesen készre, nagyon kevés módosítás történt rajta utólag. Aztán ezen a líraműhelyen sem változtattunk sokat, pár betű változott csak, és a legfontosabb, hogy ebből: „mennyien vívják harcukat”, ez a sor lett: „mint akik vívják harcukat”. Apróságnak tűnik, de örültem neki nagyon, mivel lecsavarta a pátoszt, ami a helyzet felismerésével járt nálam, a bugyuta felkiáltásszerű attitűdöt.

Nagyon izgalmas a költői képekben szegény, inkább a gondolatiságon, a retorikán és a sortörésen alapuló forma, mely a sortörések elhagyásával naplóbejegyzésnek, akár esszéjegyzetnek is tűnhetne. Rögtön versbe kívánkozott a téma?

Eszembe sem jutott más, nekem így adta magát, ezek útján jöttek a felismerések, esszében sokkal hosszabban kellene fejtegetni, és valamiért a kellő szavak, fordulatok megtalálása most fontosabb, több irányba nyit meg, vagy épp zár le, mint egy gondolat precíz, végiggondolt logika szerint történő alapos kifejtése.

Egylevegős szövegről van szó, melyet a vers abszolút középpontján egy gondolatjel tagol, majd pár sorral később a „holott” kifejezés. Az alapötletnek is része volt, hogy egymondatos verset írj vagy írás közben alakult így?

Az nem volt cél, hogy na, gyerünk, most egy egymondatos szöveg jöjjön, meg tudom-e csinálni. Ahogy fejben alakult a szöveg, csak nem akaródzott kitennem azt a pontot. Persze miután beírtam számítógépbe, ellenőriztem, milyen lenne több mondatra bontani, hiszen több idősík keveredik, több szereplő is van, lett volna okom rá. De aztán hagytam egyben, például azért, mert a tartalmi ívet így egy szuszra jobban megfoghatja az olvasó, egy képet, amit el tud rakni, és talán könnyen előjön máskor, buszon zötykölődve, vagy futás közben, esetleg kávéházban merengve, és jó esetben el-elcikáznak a gondolatai egy-egy részlet kapcsán.

A zárlatból kiderül, hogy Onoda Hiroo nem tud létezni a háború utáni világban. A karakter életrajzából ez kiderül, a versben viszont csak az utolsó három sor utal rá. Csábított esetleg, hogy a fegyverletétel utáni időszak konkrétumaiból is beemelj valamit a versbe?

Ellenőriztem Onoda életrajzát. A fegyverletétel utáni időszak az azt megelőző évtizedekhez viszonyítva volt itt értelmezhető nekem: lezárult a történet ott, hogy a korábbi reflexek, melyek a túléléshez szükségesek voltak, teljesen feleslegessé váltak. Onoda története rámutat arra, hogy a valóság nem ismerete nem ment fel a valóságban megélt élet alól.

Teljesen másik mű lehetne, ha azt néznénk, ő, megfosztva illúziójától, „normális” családi életet élve miről álmodik éjszaka, felriad-e vagy nem, mi a kedvenc étele, hogyan kanalazza a levesét: gyorsan vagy ráérősen. Tud-e vajon kedves lenni, szeretni egy vagy több másik embert az, aki három évtizedig ölésre rendezkedett be, és ebből a szempontból mindegy, hogy a háborúnak hivatalosan vége volt, vagy még tartott? Milyen az ő családi élete?

A kép a polgári élet irányába is folytatható lenne, ha azt fontolnánk meg, egy-egy politikai gyűlöletkampány milyen nyomokat hagy bennünk: vajon ki fog szólni kinek, hogy „hé, emberek, már nem kell gyűlölni ezt vagy azt a társadalmi csoportot”, és vajon milyen gyorsan, hány évtized alatt tűnik el belőlünk az így, mesterségesen kialakított gyűlölet?

(Fotó: Méhes Károly)