2019-es Jól láthatóan lógok itt című verseskönyve után A szakállas Neptun novellái, illetve értekező kötetei jelentek meg, idén nyáron pedig Hordtam az irhámat című visszaemlékezései látnak napvilágot, miközben évek óta olvashatjuk kiváló új verseit is. Verseskötet készül esetleg?

Igen, már gyűlik az anyag, több mint 60 darab van, az már lassan kitesz egy kötetet.

Pár éve a következőképp fogalmazott, mikor Kőrizs Imre a Jelenkorban épp közlés előtt álló szövegéről kérdezte, mely a Verlaine-féle Chanson d’automne magyar fordításairól szólt: „Szinte minden fordítás cukrot tartalmaz: a magyar fordítások túl vannak édesítve. Talán mert mifelénk az emberek eleve az édeset kívánják (keleti vonás!), vagy mert a nagymama elrontotta az ízlésüket azzal, hogy mindenbe cukrot tett, és aztán amikor rendes ételt kapnak, kiköpik, mert keserűnek érzik.” Eszébe jutott a fordításkultúra effajta édesítése, miközben a Cukorszag készült?

Nem jutott eszembe, de az nem mérvadó, mert a fejemben rengeteg minden kavarog, és talán versíráskor nem is szükséges, hogy ezekre élesebb fény vetüljön vagy szétszálazzam őket. De most, hogy mondja, érdekes: a cukorral, az édesítéssel sokat kellett harcolnom az életben, gasztronómiailag is.

Ha már gasztronómia: a költészetben a cukor előszeretettel kapcsolódik a kávézáshoz (mint Dsidánál A sötétség versében vagy Petri Reggelijében), és természetesen része a gyerekköltészetnek is (József Attila Altatójától Kiss Ottó Igazából című svéd gyerekverséig). Ön milyen viszonyt ápol a cukorral?

Sose szerettem a cukrot, a kávémba se tettem soha, másba is csak keveset. Világéletemben hízásra hajlamos voltam, ez ellen küzdöttem. Erre mit hoz a sors: pár éve nagyon beteg lettem, vészes fogyásnak indultam, és előírta az orvos, hogy ezt meg kell állítani, s ennek a legjobb módja a cukor. Úgyhogy most mindent cukroznom kell: teát, kávét, főzeléket. Néha még most is megáll a kezemben a cukroskanál: szabad ezt?

Sőt, ezek szerint kötelező! A versben kétfajta mentalitás, a lelketlen cinizmus és a hazug téveszmék végpontjai közti átmenet követhető nyomon, melyet végig áthat az önirónia. Suta kérdés talán, de nem szeretném kihagyni: van a versnek direkt mondandója a költői szerepről?

Nemmel válaszolok, legalábbis nem volt ilyen szándékom. Saját töprengésemet akartam megfogalmazni, hogy mi vitt közel az emberekhez és egyben tartott távol tőlük. No de miért is ne látna bele az olvasó többet vagy mást?

Az absztrakciók mellett a képiség (a kvázi töltényként érkező grillázs-golyó és következménye, a cukorszag) és a test érzékisége hangsúlyos a versben. Mi volt az alapötlet? Honnan indult a vers?

Egy gimnáziumi osztálytársammal találkoztam, felmerült, hogy lehetne megint érettségi találkozó a járvány után. Utána megrohantak az emlékek a fiatalkori létezésemről. Hogy milyen is voltam. És a háttérben ott motoszkálhatott a fordítások fent említett „édesítettsége”, meg a testi viszonyom a cukorral. És akkor ezek egyszer csak összefonódtak, úgy látszik. Talán már az „édes téveszmék”-nél felbukkantak, a 3. sor végén.

Sok versében alkalmazza a 10-11 szótagos, néhol jambikus lejtésű sorszerkezetet, és ez alkalommal is látszik, hogy megdolgozott, egyáltalán nem önjáró formáról van szó. Miért vonzódik ehhez a formához? Rögtön ebbe kívánkozott a Cukorszag?

No de kérem, hogyhogy „néhol”?! Szerintem szinte mindig jambikus, mondja csak el hangosan. Másrészt ön furán használja az „önjáró” szót: én pont azt mondanám, hogy az ötös jambus a bejáratott, önjáró forma, mely mint a rutinos ló, akkor is hazabaktat, ha a kocsis elaludt a bakon. Vagyis egy kisigényű, kevéssé „megcsinált” forma, mely azért ad némi keretet. Szeretek keretek között írni, mint ahogy létezni is: munkahely, házasság, átutalási bankszámla stb.

A Cukorszag egyszerre intellektuális és érzéki cím, amely hiánytalanul fedi le a főszöveget. Volt esetleg másik címopció? Munkacím esetleg?

Jót kérdez, ugyanis nem így szoktam címet adni. Általában kiragadok egy szókapcsolatot, félsort a versből, és azt teszem meg címnek; de itt nem, a Cukorszag valóban összefoglaló cím. Latolgattam a rám jobban jellemző címadási módszert, akkor Hiába negatív lett volna. De nem kell mindig ugyanazt csinálni. Újuljunk meg!

A 19 soros vers első 14 sora három mondat, az utolsó 5 sor pedig 6. A vers vége szaggatottá válik, az utolsó sorban pedig két – normatív értelemben eggyé tartozó – mondat szerepel. Rögtön az első szövegváltozatban önálló egységként szerepelt a zárómondat?

Igen, valahogy begyorsul-bepörög a dolog, ahogy megyünk előre. Ez így született meg. Ha már felvázoltam az elején, hogy mi a probléma, akkor a vége felé már nem kell annyit magyarázni, a bekészített patronok szépen sorban pukkannak.

(Fotó: Csanádi Gábor)