Nagy hatású, 1999-ben megjelent Petőfi Sándor: Kísérlet című könyvének fontos újdonsága volt, hogy Petőfi Sándor életművét a 19. századi romantika (irodalmi és eszmetörténeti) keretei között értelmezte. Miért számított jelentősnek ez a látszólag triviális megállapítás, miszerint Petőfi romantikus költő volt?

Sajnos, ez a megállapítás a szakirodalomban és a köztudatban máig nem számít triviálisnak: Petőfit mind a 19. századi nép-nemzeti iskolának tanítása, mind Horváth János nagy hatású „nemzeti klasszicizmus”-koncepciója (a 20. század elején-közepén), mind a marxizmus realizmus-igénye (a 20. század második felében) radikálisan kitiltotta a romantika területéről (Horváth János még úgy is fogalmazott: egyes műveiben még ott van „a romantikus féreg: a dagályos tökéletlenség”), s legfeljebb azt engedték meg, hogy Petőfire hatott, valamilyen mértékben, a romantika, de Petőfi, szerencsére, rendre „meghaladta a romantikát” – ez a megfogalmazás az 1973-as évforduló körül keletkezett nagytömegű szakirodalmi értékelésekben még a legjelentősebb (s nem mindig marxista) tudósok szájából is számtalanszor hangzott fel. Petőfi értelmezése kapcsán majdnem másfél évszázadig az volt a legfőbb tendencia, hogy a népiesség révén, később a realizmus erőltetésével, letagadják vagy megszelídítsék a romantikus beállítódást (így találták ki, szinte kizárólag az ő költészetének számára a „realista líra” nagyon nehezen értelmezhető fogalmát, amely ma már inkább nevezhető fából vaskarikának, mintsem használható irodalomelméleti vagy stilisztikai kategóriának). Holott Petőfi és nemzedéke teljesen a szélsőséges romantika vonzásában élt (Petőfi a Tízek Társaságát például „a magyar romantikus iskolának” nevezte), s az 1840–50-es évek irodalmisága mind a líra, mind az epika, mind a dráma terén romantikusnak (vagy romantikusnak is) tekinthető; külön irodalomtörténeti kérdés, hogy miként is sikerült a nemzeti klasszicizmus előfutáraivá alakítani a legnagyobb romantikusokat is (Vörösmarty, Jósika Miklós), s miként sikerült a nagy irodalmi kánonokból eltüntetni azon szerzőket, akiknek művei nem engedték magukat klasszicistává vagy realistává szelídíteni (Vajda Péter, Czakó Zsigmond stb.), s miként sikerült a romantikától elszakíthatatlan nagykoncepciójú Jókai Mórt másodlagos szerepbe kényszeríteni vissza (Gyulai Pál, Péterfy Jenő, Horváth János vagy Sőtér István műveiben) – vagy pedig „nagy mesemondóként” megfosztani a „komoly” interpretáció lehetőségétől.

Az egyik legismertebb, legtöbbet hivatkozott tanulmányának (Petőfi és az irodalmi gépezet, 1998) alcíme: Petőfi mint modern polgári író. Milyen egy modern polgári író a 19. század derekán? S milyen hatással lehetett ez a társadalmi státusz Petőfi verseire?

Polgári írónak a 19. század közepének irodalmi életében azokat minősítem, akik – kilépve a század első harmadának még hagyományos feltételrendszeréből (amelyet olyan példákkal illusztrálhatunk, mint Kisfaludy Sándor, Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, P. Horváth Endre, Kis János működése) – irodalmi tevékenységüket már az irodalmi termelésnek mint piaci alapú, alkotó munkát feltételező jövedelembiztosításnak terepén képzelték el vagy végezték, akik felismerték, hogy koruknak „modernsége” a polgárinak (s többé-kevésbé már kapitalistának) tekinthető nyilvánosságon alapszik, s akik életvitelüket az irodalom működtetésén keresztül kívánták biztosítani (a hagyományosan birtokosi vagy származási alapú megélhetés lehetőségeinek híján). Polgári írók voltak azok, akik újságokat szerkesztettek, könyvkiadásból, írói műveiknek honoráriumából éltek meg, vagy pedig a kultúrát fenntartó intézményekben vállaltak állást. Nem tekintem polgári írónak pl. Jósika Miklóst, aki pedig rengeteget keresett regényeivel, hiszen bárói státusza fedezetet nyújtott az irodalmiság mellett is, ugyanígy Madách Imrét sem, aki birtokából élvén művelt úri dilettánsként írta műveit; nem tekintem polgárinak pl. Tompa Mihályt, aki a hagyományos falusi lelkészi állásból írta „modern” műveit, sőt Vörösmarty Mihályt sem, akinek az Akadémia biztosította a jövedelmét; de polgárinak tekintem a kapitalista vállalkozó Vahot Imrét (aki – talán elsőként – meg is gazdagodott az irodalmi kereskedésből), az újságszerkesztő Garay Jánost, Nagy Ignácot, Vas Gerebent, Jókai Mórt, Csengery Antalt vagy Kemény Zsigmondot is, a tanár Vajda Pétert, Erdélyi Jánost vagy Arany Jánost, akik kulturális tevékenységük intézményesítésével operáltak az iskolákban (sőt: mindhárman szerkesztettek is irodalmi periodikákat), s polgárinak tekintem persze Petőfi Sándort, aki – az emlékezések szerint – elsőként tudta életpályájának és önfenntartásának (valamint családja fenntartásának) feltételeit kizárólag irodalmi honoráriumaira bazírozni, de hangsúlyoznám: e kategória szociológiai érvényű, s a művek esztétikai megítélését nem befolyásolja.

Petőfi költészetére e polgári státusz alighanem igen sokféle módon hathatott: valószínűleg ezzel függ össze pályakezdő verseiben az individualitásnak a megelőző korszakban ismeretlen, nyílt és offenzív vállalása, a vershelyzeteknek nyílt összekötése az aktualitással és a pillanatnyisággal, akár az irodalmi élet vitaszituációival; az irodalmi piac igényeihez való alkalmazkodással magyarázható az, hogy a költő folyamatosan, napról napra jelen kíván lenni az irodalmi nyilvánosságban (rendszeres megjelenésével, a diskurzus meghatározásával, a vitákban való részvétellel vagy a viták provokálásával), vagy az, hogy a költő nem is hosszú időszakok után megváltoztatja a nyilvánosság elé tárt s már ismertté vált képét (imágóját), s hol ilyen, hol olyan költészet-fajtát prezentál; s bizonyára a megjelentetett verseknek igen széles skálán megmutatkozó változatossága is összefüggésbe hozható az irodalmi piac folyamatos újdonság-igényével, a versek újszerűségének reklám-effektusával is. S minden szempontból polgárinak tekinthető az a beállítódás is, amely a politikát (nemcsak a nemzetpolitikát, hanem az aktuális politizálást is) beengedi a költészet területére, s a költészetet a szinkron politikai nyilvánosság részévé deklarálja.

A Forrás folyóirat ünnepi Petőfi-számában a költő ars poeticáját vizsgálta. Meglátása szerint Petőfi életművében „több, egymással össze nem egyeztethető költészetfelfogás elemei rejlenek”. Ez sokaknak meglepő lehet, hiszen már általános iskolában olvassuk a költő Arany Jánoshoz írott, üdvözlő levelét, melyben egyértelműen állást foglal az úgynevezett népiesség mellett: „Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata […] Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!” Mi az a népiesség, s miért nem magyarázza kimerítően Petőfi költészetét?

Az itt idézett Petőfi-megnyilatkozásnak az abszolutizálása a hagyományos Petőfi-interpretációknak legsajnálatosabb kilengései közé tartozik. Hiszen e pár mondatban megannyi megoldatlan kérdés rejlik: vajon az mit jelent, hogy a nép uralkodni fog a költészetben? A „nép” fogja írni a verseket, vagy a versek mind a népről fognak szólni? Vagy minden derekas és kiváló műalkotás „népköltészetnek” fog minősíttetni? S vajon igaz az, hogy az irodalmi mező uralma egyértelműen vezet a politikai mező uralmához? A romantikusok szerették azt hinni, hogy a költők (mint próféták) vezetik a népet és a történelmet, ám ezt a hiedelmet sem az irodalom, sem a történelem története vagy menete nem igazolta; az a nagy felkiáltás pedig, miszerint „A néppel tűzön-vízen át!”, szintén kérdéseket iniciál: a költőnek vagy verseknek kell a néppel tartania – s ha igen, akkor hogyan? Politikai részvétellel vagy esztétikai tevékenységgel? Vajon a Szeptember végén című vers (vagy bármi más) közvetlenül kapcsolatba hozható-e a néppel vagy a népvezérséggel?

Az említett tanulmányban épp azt akartam – elég sok példának idézésével – érzékeltetni, hogy Petőfinek az ily típusú kijelentései egyáltalán nem abszolutizálhatóak – más verseiben egészen más funkciókat is elismer, s más hatásmechanizmusokat feltételez a költészetet illetően: a költészet kizárólagos magasrendűségének apoteózisa mellett ott olvashatóak azon kijelentések is, amelyek szerint a verseknek csak előkészítő funkciói vannak, s a „tettek” sokkal fontosabbak és értékesebbek, mint az irodalmi beszéd; a tettek dicsőítése mellett ugyanily súllyal nyer elismerést a költészet szórakoztató, mulattató és megnyugtató funkciója is; s nem kevés olyan megnyilatkozást is találhatunk a Petőfi-korpuszban, amelyek már-már a l’art pour l’art gesztusára is emlékeztethetnek: eszerint olyan költészet is lehetséges (sőt: elismerésre méltó), melynek más célja nincsen, mint a költő önaffirmációja s önélvezete – íme, a költő, szélsőséges esetben, nem tesz mást, mint „istenének s önmagának zeng”.

Mindez csak azért érdekes, mert amint a Dalaim című (egyszerre önjellemző és nyíltan arspoeticás) versben elhangzik: az ember mindenféle lelkiállapota, indulata és szenvedélye méltó a költészetre, s a költészet mindent magába tud fogadni, úgy – Petőfi többi állásfoglalása alapján – a költészet művelése és használata is igencsak sokféle lehet, a tágkeblűen profetikus regisztertől kezdődően a magánéletiség intimitásáig; ha az egyik irányzatot kiemeljük a többi közül s abszolutizáljuk, nem egyszerűen szűkítést hajtunk végre, hanem el is torzítjuk az összképet.

A Jelenkorban megjelent, Milbacher Róbert Legendahántás (2021) című könyvéről írott, alapvetően elismerő kritikájában finom egyet nem értését fejezte ki azzal az elképzeléssel szemben, miszerint Petőfi irodalmi fellépésével kisajátította és „tönkretette” két írógeneráció munkáját, „válságba taszítva” ezzel a magyar irodalmat. Ön szerint miben áll Petőfi irodalmi értéke, újdonsága a korszak kontextusában?

Milbacher Róbert kiváló leírásaiban engem elsősorban retorikája, illetve retorikájának végletessége zavart: nem látom be, mit jelenthet a „tönkretette” kifejezés, mivel nem tudom, mi lett volna az előző két generáció (ezek szerint meghiúsult) mai szemmel nézve is értéktelített célkitűzése, amely esetleg „jobb” kifejletet ígért volna az irodalomnak; az ily típusú erősen teleologikus fejlődést sugalló kifejezések tőlem erősen távol állnak. Én ugyanis úgy látom, hogy az irodalom változásai (amelyek elkerülhetetlenül hozzátartoznak az irodalom létmódjához) mindig „válságot” eredményeznek; az újabb irodalom mindig mást produkál, ahhoz képest, amit az előző irodalmiság hordozott és képviselt: a változás nem más, mint válság. Az irodalom történetében a változás mindig (azaz: akkor is, ma is) átrendezi az irodalmi megszólalás minden összetevőjét, ráadásul oly módon, hogy az átrendeződés előre nem megjósolható, egyetlen összetevőt illetően sem; ez „természetesen” az irodalmi élet aktorainak viszonyulásait (konzervatívokat és újítókat egyaránt ideértve) mindig is mélyen érinti – függetlenül attól, hogy mindezt ezek az aktorok hogyan értékelik: hanyatlásként, avagy kibontakozásként. S vajon a magyar prózairodalomnak a 19. század második felében történt végtelenül gazdag és sokirányú kiépülése Jókai, Kemény, Gyulai és társaik nyomán (amely egyáltalán nem volt független Petőfiék, sőt Petőfi! kezdeményezéseitől) ugyanígy „tönkretett” volna valamit? (Csak illusztrációként: vajon az a tendencia, amely manapság a prózairodalom mozgását jellemzi, a hajdani „prózafordulat” teóriáját illetően „válságként”, „visszarendeződésként” vagy „természetes kifejlésként” értékelendő-e?)

Petőfi a maga korában, úgy látom, megváltoztatta a lírai beszélő figurájának, a lírai megszólalás aktusának (beszédaktusának) hagyományát; elmozdította a „költői nyelv” és a „mindennapi nyelvhasználat” akkoriban konvencionális hierarchiáját, a költőiségbe beemelhető tapasztalatiságnak és tárgyiasságnak tartományát végtelenül kitágította; alkalmazott metaforikájával pedig – a megelőző korszak (elsősorban Vörösmarty) patetikus kozmikusságától eltérően – olyan képalkotást tett lehetővé, amely, mai szemmel nézve, akár az abszurd világlátás felé is nyithatott utat. A 19. század kanonizálási stratégiája Petőfiben az „egyszerűsítést” hangsúlyozta (nem tagadható, hogy ily tendencia uralkodott nem kevés költőutódjában!), s ez az interpretációs hagyomány ma sem halt ki teljes egészében; holott ma lehetséges lenne Petőfinek elsősorban oxymoronjai és vad képzettársításai alapján meghatározni költői nyelvújításait. De e kérdés kapcsán is megemlíteném: Petőfi életműve (életművének hatása és hagyománya) egyáltalán nem tekintető egységesnek és egyenlő színvonalúnak; s ugyanígy nyelvhasználati stratégiája sem tekinthető lineárisnak.

A nemrég újraközölt Szeptember végén-elemzésében azt írja, „Petőfi, jó romantikus módjára, szinte vallássá emelte a szerelmet”, mégis később arra jut, hogy a híres költemény összességében megmarad a „konvencionális általánosítások szintjén”. Egy másik írásában a Szerelem gyöngyei című versciklus képalkotási eljárásait szedi ízekre. Mit gondol, mi okoz visszatérő problémát a költő szerelmes verseinek értelmezésében?

Petőfi erkölcsi világképében, úgy látom, két, egymással polárisan szembenálló princípium játssza a vezető szerepet: a romantikus szerelemvallás univerzalizmusa és a sztoikus magános férfietika áldozatossága; a pánerotikus képzetek mellett rendre feltűnnek az aszketikus etika önkorlátozó parancsai is. A Szabadság, szerelem feszítő dilemmája, miszerint a szerelemért mindent fel kell áldozni, de a szerelmet is fel kell áldozni a kötelességetika oltárán, verseinek nagy részében ott rejlik, hol ilyen, hol olyan kiút felfedezését ígérvén. E kettősség az oka, hogy oly sokféle interpretációt nyertek a szerelmes versek: a 19. században nyílt intimitásukkal (sőt: erotikájukkal) zavart és megütközést keltettek, s emiatt többnyire elhallgatták őket, a 20. században pedig, mivel hiányzott belőlük Ady Endre „héjanásza”, nemegyszer biedermeier gyermetegségeknek is tekintették őket (Szerb Antal). Ha a történeti kontextust nézzük, Petőfi szerelmes versei radikális újítást (is) hoztak a hódoló, udvarló versek konvenciójával szemben, miközben sokszor alkalmazkodtak is e konvencióhoz; ám mindenképpen nagy törést jelentenek ama téren, hogy az intimitásnak azelőtt nem ismert tartományai felé nyitnak, a szerelemnek igen sokféle variációját megéneklik, s a szerelem üdve mellett a szerelem kárhozatát is állandó lehetőségként veszik számba. Ha el kell is ismernünk, hogy például a Szerelem gyöngyei ciklus nagytehetségű részletek mellett nem kevés gyarló megoldást is prezentál, az semmiképpen nem tagadható, hogy az olyan későbbi versek, mint a Minek nevezzelek? a szerelmi költészetnek csúcsteljesítményei közé tartoznak. De az persze ismét a romantikus hagyomány mai továbbélésének és mai kritikus szemléletének, valamint Petőfi költészetének máig élő életrajzközpontú interpretálásának tulajdonítható, hogy Petőfi szerelmi költészete inkább foglal el központi helyet az életmű megítélésében, mint a költészetének más mozzanatai.

(Fotó: Németh Dániel)

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.