Kritikádban Vajna Ádám költészetét elsődlegesen a kortárs közéleti líra kontextusában helyezted el, az egyébként is, mit akarhatott itt az őrgrófot pedig annak egyik leginnovatívabb és legkomplexebb teljesítményeként nevezted meg. Ebből a szempontból is különösen érdekessé teszi az írásod, hogy nagy hangsúlyt fektetsz Petőfi költészete és a kötet versei közti párbeszédre. Miben tud az ...őrgróf újat mondani, mutatni politika és költészet kapcsolatáról?

Számomra amiatt volt revelatív élmény az ...őrgróf, mert a kötet összekapcsolja a nyelvi cselekvés problémáját a történelem átírhatóságával és a kortárs közélet dilemmáival. (Sapienti sat, de azért kifejtem még.) Petőfi neve a magyar politikai költészet azon kultikus pillanatához kapcsolódik, mikor a nyelv és a cselekvés elválaszthatatlannak mutatkozott. De mit lehet kezdeni a Petőfi-hagyománnyal egy olyan korban, ahol a nyelvi megnyilatkozások tett és tét nélküliek, a közélet és a magánélet összemosódik, a költészet, sőt az írásbeliség elveszti korábbi jelentőségét? Vajna Ádám második kötete a közéleti költészet érvényét keresi, és épp a Petőfi-mítoszban, -versnyelvben, -hagyományban jelöli ki azt a jelentőségteljes viszonyítási pontot, amelyhez képest lehetetlennek mutatkozik a forradalmi vers megírása.

Másik fontos támpontot kérdésed megválaszolására a könyvben fellelhető belső ciklus szolgáltat. Kritikámban amellett próbálok érvelni, hogy ez a belső ciklus poétikailag az utolsó verscsoporthoz tartozik, de a darabok nem egységben, hanem elszórva jelennek meg a kötetben. Ez a gesztus már önmagában is egy szokatlan és komplex kötetstruktúrát eredményezne, amihez hozzátartozik, hogy e versek mintha a közéleti líra aktualizációt célzó eljárásainak paródiáját is nyújtanák.

A kötet egyik legnagyobb rejtélye maga a címszereplő őrgróf, aki ugyan többször is feltűnik a versekben, mégsem igazán lokalizálható. Csehy Zoltán Élet és Irodalomba írt recenziójában például a karakter kapcsán Nemes Z. Márió hercegprímásával von párhuzamot, és történelmen átívelő alakként írja le, a Litera podcastjében Márjánovics Diána pedig üres helyként hivatkozik rá. Mit gondolsz, milyen szerepe van az őrgrófnak a kötetben?

Jómagam inkább kitartanék amellett, amit kritikámban is írok, hogy az őrgróf figurájára a líra közösségteremtő erejének megszólaltatása miatt van szükség. Ez tetten érhető többek között a kötet lineáris olvasása során is, hisz ahogy haladunk az elbeszélhető, mitizálható történelemtől az egyéni megélésnek kiszolgáltatott jelen felé, úgy vész ki az őrgróf karaktere és fulladnak kudarcba a közösségvállalás érdekében tett nyelvi kísérletek.

A kérdésben idézett felvetésekre rátérve: látok potenciált mindkét értelmezésben. Például akárcsak Vajnánál, úgy a Nemes Z.-kötetben is megjelenik a nemzeti gondolat megemésztése poétikai tétként, viszont a hercegprímás és az őrgróf karaktere teljesen más jelentésösszefüggésben mutatkozik meg, így szerintem a Vajna-könyv máshogy értéséhez ez a párhuzam nem sokat ad hozzá. Számomra legalábbis sem az ÉS-ben, sem az Ellenbenben (aminek egyébként lelkes hallgatója vagyok) megfogalmazott állítás nem elég konkrét, nem derül ki, mi is lenne a kijelentések pontos poétika- és történelemszemlélete (ami részben műfaji sajátsága mind a podcastnak, mind a rövid kritikának), én pedig nem akarom azok félreértett magyarázatát adni.

Az előző, Oda című kötetről szóló írások fontos fogalma volt a játékosság, az …őrgróf értelmezésének esetében azonban ez a szempont mintha kevésbé érvényesülne. Kritikádban például megjegyzed, hogy a második, megy a juhász szamáron ciklus versei a helyzetdalok műfaji konvencióit idézik meg, a kedélyesség helyett viszont inkább a kiszolgáltatottság tragikuma válik bennük hangsúlyossá. A recepció figyelmének módosulásáról van csupán szó, vagy valóban van érezhető változás a két kötet között játékosságuk mértékében és mikéntjében?

Ha a játékot abszurd humorként értem, akkor az hangsúlyosabban van jelen az első kötetben. Ha ez egy önfeledt játék, amelyben a lírai hang megfeledkezik a szerző mint intézmény gondolatának az érvényesítéséről, és innen-onnan ragad ki, legózik össze szövegeket, akkor inkább az ...őrgróf értelmezhető poétikai játszótérként. Ha a gyermeki perspektívával azonosítom a játékot, akkor fifti-fifti.

Megmondom őszintén, kritikámban azért nem értekeztem erről a témáról, mert egyrészt nem tartozik szorosan hozzá az értelmezői perspektívámhoz, másrészt pedig mert ezt az ...őrgróf egyik következetlenségének tartom – amivel nem akartam alapvetően dicsérő kritikám érvelését gyengíteni. A következetlenség abban érhető tetten, hogy a verseket megelőző mottó („A játék nem játék többé, ha nincs más választásunk”) és a homokvárat, vödröt, apró zászlót megjelenítő borító erősen sugallja, hogy ebben a könyvben igen komoly játék várható, de ehhez képest a szövegek alapján nem rajzolódik ki elég markánsan a vajnai játék fogalma.

Már az első kötet megjelenése óta tudható, hogy a szerző tervez valamiféle nagyobb terjedelmű szöveget, amely egy új-zélandi ornitológus életét dolgozná fel. Az elmúlt időszakban néhány szövegmutatvánnyal már találkozhattak az olvasók, legutóbb például épp a Jelenkor márciusi lapszámában. Így, első látásra, milyen előzetes olvasói elvárásaid, meglátásaid vannak a részlet kapcsán?

Bennem egyelőre bizonytalanságot szült, ami mögött persze van egyfajta féltés is, hisz minden műfajváltás kockázatot rejt magában, pláne, ha egy olyan mellőzöttebb műfajról beszélünk, mint a verses regény. Számomra mindenesetre nem volt egyértelmű, hogy a Jelenkorban egy részletet olvastam vagy a csillaggal ellátott egységek különböző részleteket jelölnek. Bizonytalanságomat leginkább az elbeszélői pozíció váltakozása, valamint a nem egységes formanyelv táplálta, ami meglepő, ha a romantikus hagyományt vesszük alapul. Viszont az is lehet, hogy bármennyire is a 19. századba kalauzol minket a történet, Vajna összehasonlítási alapja nem Byron vagy Puskin, hanem Térey János munkássága lesz majd.