A címben a költő mint énekmondó toposzával találkozunk, a szerep viszont eltér a hagyományostól. Máshogy fogalmazva: a címet követően az olvasó azt várhatja, hogy a megszólaló megmutatja, milyen erős verset tud írni arról, hogy nem tud verset írni. Tehát mintha egyfajta kihívás volna a cím a zárlatban olvasható költői szabadság jegyében. Ennek kapcsán az jutott eszembe, hogy kevés dolog kíséri végig olyan intenzíven a költők életét, mint a „vers tétjének” tulajdonképpen definiálhatatlan, ám valamiképp mégis közös tudáson alapuló szókapcsolata. A vers írásakor számodra mi volt a „vers tétje”?

Erre a legegyszerűbb válaszom az lenne, hogy eljutottam oda 38 éves koromra, hogy mindent unok, amit ebben a pillanatban magyar költőként írni számomra ildomosnak tűnik, de ez semmilyen szempontból nem lenne igazságos, és valószínűleg az általános közérzetemről inkább szólna, mint irodalmi művekről. Legközvetlenebb értelmében ennek a versnek – és a vele egy időben készült 3-4 másiknak – az volt a tétje, hogy tudok-e olyan új hangot találni magamnak, ami természetesebb, személyesebb, intimebb és organikusabb, mint az előző kötetem (amit többekkel ellentétben én erős könyvnek tartok, bár ez tulajdonképpen teljesen mindegy), és oldottabb és lendületesebb, és estig sorolhatnám.

Az alázat hiányának az árnyéka se vetüljön rám, úgy mesélem csak: abban a komolyan szorongató helyzetben találtam magam, hogy a sokak által rogyásig művelt poszthumanizmus nekem szerzőként, mint Petőfinek a zordon Kárpátok (holott az összes kötetem hányszor kapcsolható lenne hozzá, de ez is mindegy). Ahogy a metamodernhez sincs közöm, és a formailag kimunkált, nyelvhasználatilag ironikus poétikákért is rajongok, csak írni nem tudok ilyet (verset). Miközben kiégtem a mozaikszerű, elliptikus, nehezen megközelíthető szövegektől, pedig ezt a fajta költészetet tartom sok szempontból a legerősebbnek, legizgalmasabbnak még mindig, és az a pár ember, akiket változatlan lelkesedéssel olvasok, szintén ezt írja, és milyen jól. Egy ilyen vers jó esetben igazi salto mortale. Csak ha tíz éve egyik salto mortalét nézem a másik után, időnként azért ásítok már egyet.

És megint mondom, ez a közérzetemről szól, nem egyébről. A saját szövegeimhez való viszonyomon is dolgoznom kellett, az is változott. Versek nélkül viszont nem tudom elképzelni magam, tehát a tét valójában ez volt, hogy el tudom-e megint képzelni magamnak magam. Nagy nehezen sikerült.

Magyar szerzőktől is találni erős hűtős verseket, legutóbb Mohácsi Balázs közölt hosszú gyászkölteményt a Hévízben a hűtő címmel. A számodra fontos tájékozódási pontként szolgáló angolszász lírától sem idegen a motívum: Thomas Lux Refrigerator című verse talán a leghíresebb példa, de Anne Sexton és Dean Young is visszatérő elemként használja a hűtőszekrényt. Mi lehet ennek az oka?

Sőt a napokban került elém újra a nagyszerű Fridges című kiadvány, amiben hűtők fotói sorakoznak, mármint használatban lévő, tömött vagy épp üres hűtőké – ezt régóta nagyon szeretem. De rendes válaszom ettől sajnos nincs, noha igen, a Mohácsi, a Dean Young és a többi. Ha tisztán technikai nézőpontból vesszük, ez akkor is egy elég jó motívum, mindenki életében ott van, kvázi kiemelt helyen, plusz külön fura, hogy mindegyik darab eléggé hasonló (egy doboz, és pont), és mindegyik ugyanazt a nagyon kevés dolgot tudja. Viszont mennyi mindenhez kötődik, hányféleképp értelmezhető, milyen mélységei adódnak, ugye. Már-már magas labda. Ilyet egy kenyérvágókés vagy kanapé nem tud. A hűtő él.

Többször nyilatkoztad, hogy sokat jegyzetelsz, ebben a versben is rendkívül emlékezetes mondatok olvashatók: a „Hallani akarják a kalitkát a madár énekében” és a „Kondenzcsíkok között zuhanni” – a vonalkód alaki hasonlóságától függetlenül is – erős, hordozható mondatok. Jegyzetből érkeztek a versbe vagy a sorról sorra haladó írás közben?

Ez szerintem abból a szempontból mindegy kicsit, hogy a jegyzeteim többnyire homályos ötletek vagy olyan félmondatok, amik egymagukban ott a jegyzetek közt jól mutatnak, de ahhoz, hogy használhatók legyenek, át kell szabni őket tízből tízszer.

Arról nem is szólva, hogy sokszor nemcsak úgy beugrik egy-egy ilyen sor, de heteket ülök rajta, mire „jól alakul”. A kalitkás kép például valahogy úgy kezdődött, hogy van ez a régi dolog, amit talán a Latinovits is megírt a Verset mondokban, hogy a sarokban hagyott hegedű hogyan rezeg együtt a zenekar játékával. Valahonnan innen jött, azt hiszem, hogy a kalitka rezgését és a madár énekét hozzam hasonló viszonyba, ami a képi logika és a tartalmi lehetőségek miatt egyaránt érdekesnek tűnt. Sokáig semmi nem lett belőle, mert csak valami érzelmes izévé sikerült redukálnom, pedig ekkor már a versben volt, aztán hirtelen beugrott ez, mert valójában ezt csináltam én is akkor, és hogy ez mennyivel pontosabb sor ráadásul, mint a rezgetős borzalom.

A kondenzcsíkokra esküszöm, nem emlékszem.

A verseid számomra egyik legfőbb vonzereje a belőlük áradó természetes arányérzékből ered, ami sok alakítás és munka eredménye. Az ötlettől az utolsó szövegváltozatig mennyi idő telt el?

Ezt a totális szabadságos dolgot, ami a szöveg végén van, évekkel ezelőtt írtam le először a Tóth Réka Ágnessel közös verses Insta-oldalunk, az @5mondatok egyik rövid szövegébe. És ettől teljesen függetlenül tavaly nyáron kezdtem el ezekről az új versekről komolyan gondolkodni, hogy ilyeneknek kellene lenniük és így. Megírni talán három hónap alatt sikerült, igaz, hosszú kihagyásokkal, mert rá kellett nevelnem magam egy elengedéses munkamódszerre, amitől sokkal szellősebb és valahogy sokatmondóbb lesz a vers, pusztán attól, hogy mindent, amiről nem ordít, hogy benne kell lennie, kidobok.

Jogos felvetés, hogy miért, eddig nem így dolgoztam-e. A válasz pedig, hogy azt hittem, de. De valószínűleg nem.

A gondolatritmus és a koherencia szembetűnő erénye a versnek, egyedül a „Fridzsiderek, ahogy a nagyanyám mondta volna” sor volt az, ami második olvasásra nyújtott heurisztikus élményt, hiszen „Csak az él bennünk, / amit bennünk hagytak”. A versírás során mennyire számított alapelvnek a koherencia, a nyugatos esztétizmus azon elvárása, hogy a vers motivikus és gondolati elemei közül mindet „elvarrd”?

Nézd, nem is az alapelv, hanem a fondor remény a cél, hogy ha belesuvasztok néhány ilyen (észrevehető, de semmiképp sem feltűnő) apróságot a szövegbe, akkor lesz, aki meghallja benne a szándékosságot. Mivel nagyon sokszor olvasom a készülő szövegeket újra és újra, az ilyenek többnyire utólag kerülnek bele, apróságok, ritmusok, alig hallható rímek. Viszont ez részemről tisztán technikai kérdés, agybirizgálás, az „elvarrást” egyáltalán nem érzem feladatomnak. Megőrülök a normális versektől – számomra erről szól ezeknek az új szövegeknek szinte minden megoldása. De attól még a gondolatritmus és a koherencia kell, hogy ne essünk szét.

Egyszerű lenne rákérdezni, hogy a kalimpáló és kiabáló „valakit” laikus vagy szakmabeli olvasóként képzelted-e el, de szerintem ez jóval kevésbé fontos, mint a verszárlat. Milyen értelemben függ az általános olvasói visszajelzésektől a „totális szabadság” megélésének érzése? Ezt a problémát nagyon komolyan felveti a vers vége…

Ha a szerzői intenció a kérdés: a vers címét pontosan ez a zárlat teszi indokolttá, vagyis a versírásnak mint állandó kudarcnak a megélése, lett légyen bár ez örömteli, sőt élvezetes és létfontosságú kudarc, mégis az, ami, és mégsem szabadság. Ezen a ponton persze kellene egy definitív tisztázás, hogy milyen szabadságról beszélek, és az hol van, ezt viszont annak ellenére sem tudom megtenni, hogy mondjuk abban biztos vagyok, hogy az olvasói visszajelzéseknek nincs köze hozzá. Pedig számítanak, mert ezek adnak kontextust – laikusok vagy szakmabeliek – az életem egy fontos szeletének. De szabadságon mégis egy ettől, a hétköznapoktól független bármit értek, ahogy gondolom, mindenki. A szabadság „egészen más”. Nem tudom. Csinálni valami mást. Mondani valamit, mintha legelőször, csak úgy.

(Fotó: Ajkai Dávid)