– Július 24-én a Mangalicacsárdás kapta Varsóban a hónap könyve díját. Gratulálunk a sikerhez, már csak azért is, mert magyar témájú könyv nyert. A Turulpörköltben a gasztronómiából és a személyes benyomásokból kiindulva hoztál létre valamiféle összképet a magyar történelemről, kultúráról és a társadalomról. Miben különbözik a Mangalicacsárdás szerkezete és témája a Turulpörköltétől?

– Köszönöm a gratulációt, mint kiderült, érdemes Magyarországról írni, mert egyrészt szeretik az olvasók, másrészt pedig dől a pénz. Hát nem kellemes?

Azt hiszem, a Csárdás mindenekelőtt abban különbözik a Turultól, hogy még személyesebb a hangvétele, és más az úti cél: ezúttal a magyar vidéket járom be. Különösen az Alföld vonzó mint az „igazibb”, a mégiscsak kozmopolita Budapesttől messze eső, eléggé sztereotip, ugyanakkor ösztönző, ihletet adó dimenzió. E távolság egyik jele az, hogy vidéken hihetetlen reneszánszát éli a rovásírás, ez olyan különös benyomást tett rám, mintha nem is egy európai ország közepén, hanem valahol messze, az ázsiai sztyeppén járnék. Egyébként emellett még rengeteg olcsó ruhát kínáló kínai bolt van a kisvárosokban, sőt a nagyobb falvakban is, ami szintén arról árulkodik, hogy erős az ázsiai elem. Persze Lengyelországban is vannak kínai vagy inkább vietnami boltok, de ez a jelenség sokkal nagyobb méreteket ölt Magyarországon. Csak akkor figyeltem fel a Csárdás személyesebb, empatikusabb dimenziójára, amikor már elkészültem a könyvvel, ez engem is meglepett, és sokan észrevették ezt. Mintha Magyarországról írva megenyhültem volna. Nyilván már tényleg öregszem.

– Most közölte a Jelenkor az első részletet magyarul a július–augusztusi számában. A magyar prózában Jókaitól Krasznahorkaiig már sokan leírták az Alföldet, ez eszményi terep a mitizáláshoz, a sztereotipizáláshoz, sőt még az orientalizációhoz is. Hogyan fedezted fel magadnak mint úti célt és irodalmi témát?

– Természetesen legfőképpen pontosan mint sztereotípia kísértett, engem nagyon vonzanak a sztereotípiák, szeretem ellenőrizni ezeket. Már nagyon jól ismertem Budapestet, a vidék nagy részét viszont nem, és mivel nem ismertem, meg akartam ismerni. Az Alföld számomra tényleg olyan világ, amelyet mitologizált az irodalom és a film, jó, hogy említetted az orientalizációt, mert ez a Kelet egy darabkája, amelyet Európába dobtak. Nézd meg, hogy Európa e területét tekintve nem túl nagy darabja mennyi jelentést hordoz, mennyire tele van szimbólumokkal. Hisz az Alföld majdnem olyan szimbólum, mint a Nagy Préri Amerikában, sajátos magyar Vadkelet, a Vadnyugat analógiájára, ahol a kőkemény realizmus vagy naturalizmus teljesen magától értetődően kapcsolódik valami természetfelettihez, irreálishoz, misztikushoz, pogányhoz, ijesztőhöz. Bár mintha nem történne semmi, a felszín alatt minden remeg, szinte fortyog, bámulatos helyszín lehetne egy nyomasztó krimihez. Hogy lehet ilyen hipnotikus erejű egy hely, ahol szinte semmi sincs? Az Alföld nagy toposz, amellyel meg kellett küzdenem. A barátom, Andrzej Stasiuk újabban Mongóliába jár, hogy beleszagoljon az ottani hangulatba. De engem nem érdekel Mongólia, inkább az Alföldre járok.

– A Turulpörkölt olvasói főként a depresszió és a stagnálás képeiről beszéltek, kevesen vették észre, hogy Villány és a városban elhelyezett szerény, szinte pacifista turulmadár leírásának semmi köze a teátrális nemzeti megalomániához. A bortermelők igen értelmes tevékenységet folytatnak, nem a Nagy-Magyarország vagy az aranycsapat dicsőségéről ábrándoznak. A Csárdásban Pécs képe is nagyon eltér Budapest és bizonyos magyarországi régiók képétől. Nem mondom, hogy Magyarország képe eddig monolitikus volt, de lehet, hogy a Csárdásban polifonikusabb lett?

– Remélem, igen. Amikor a Turult írtam, arra törekedtem, hogy leromboljak bizonyos magyar vonatkozású lengyel sztereotípiákat, mert minden lengyel szereti Magyarországot, de az olyan közismert hívószavak készletén kívül, mint „gulyás, csárdás, Budapest, Balaton, Puskás, Bem, paprika, cigányzene”, minimális ismeretei voltak a kultúráról, a történelemről és a mentalitásról. Azt hiszem, most egyre inkább elmélyül ez a tudás, mindenekelőtt azért, mert érdekli a lengyeleket a mai magyar politika – Orbán Viktor is besorolható a hívószavak imént említett litániájába. Hát, nem tudom, tényleg ez-e a legjobb ürügy, de mégiscsak valami ürügy. Amikor ezt a két könyvet írtam – bár ez inkább a Turulra vonatkozik –, azon kaptam magam, hogy miközben próbáltam rombolni a sztereotípiákat, valamiképpen magam is teremtettem ilyeneket, meggyőzve ezekről magamat és másokat is. Például a következőkre gondolok: Magyarország a súlyos mélabú, sőt depresszió országa, minden magyar történelmi mazochista, aki örömét leli abban, hogy a vereségekkel ostorozza magát, nem csinál semmi mást, csak zsíros ételeket eszik, bort iszik, búslakodik, és senki sem érti a magyarokat a világon.

– Beszéltél már arról, hogy megvan az ötleted a Magyarországról szóló újabb könyvhöz. Végül összejön egy trilógia?

– A Turulpörköltet egyszeri projektnek szántam, amikor írtam, meg voltam győződve arról, hogy beleírtam mindent, amit csak mondani akartam az olvasónak, ezzel pedig az önként vállalt kötelességemet teljesítettem, hisz nem sokkal apám halála után írtam. Nem hittem, hogy visszatérek ehhez a témához, de pár év után megértettem, hogy mégsem mondtam el mindent, hanem csak egy kis részét annak, amit akartam. Amikor befejeztem a Mangalicacsárdást, rögtön rájöttem, hogy megint nem mondtam el mindent. Mint láthatjuk, ez esetben jóval korábban jött a reflexió. Amikor leadtam a könyvet a kiadónak, eldöntöttem, hogy lesz harmadik rész. Végtére is jobban hangzik a trilógia, mint a dilógia. Egyelőre úgy néz ki az ötlet, hogy 2015 tavaszán alighanem elindulok, végigjárom a magyar határokat, leírom a határvidékeket a szlováktól az osztrákon, a szlovénon, a horváton, a szerben és a románon át egészen az ukránig. Hisz más Magyarország Sopron környékén, és más Tiszaszentmártonban vagy Szatmárcsekén. Ha bírom erővel és idővel, talán a Trianon előtti határvidékre is ellátogatok. Amikor a Csárdást írtam, valami olyasmire koncentráltam, amit Magyarország belterületének nevezhetnék, itt az ideje leírni a magyar partvidéket. Hiszen állandóan az igazi „magyar tengert” keresem. Egyelőre nincs címe, de szeretném, ha olyasfajta poétikája lenne, mint a Turulpörköltnek és a Mangalicacsárdásnak, tehát nem magától értetődő módon kapcsolna össze két magyar nemzeti és popkulturális vagy gasztronómiai szimbólumot. Talán a magyar olvasók kitalálnak valamit. Kíváncsian várom a magyar javaslatokat.

(A kép forrása a KönyvesBlog)