A Kitelepítés nagyon pozitív kritikai visszhangot kapott. Az első írások többnyire a kritikusok megindultságát artikulálták, a könyvet pedig a legfontosabb kortárs magyar regények, például a Sorstalanság vagy a Harmonia Cælestis társaságában emlegették. Talán egyedül Melhardt Gergő válogatásában került elő az a kérdés, hogy a könyv Esterházy vagy Bodor Ádám regényei mellett olvasva mennyiben képes hozzáadni a keleti blokk, különösen a kitelepítéstörténetek ábrázolási módjához. A vészkorszak kutatójaként foglalkozol a lágerek irodalmi reprezentációjával, és a kritikában is több szöveget említesz, amelyek előképként szolgálhattak a Kitelepítés megírásához. Mit gondolsz, mennyiben tűnik újszerűnek a regény lágertapasztalatának megjelenítési módja?

A szocializmus atrocitásainak irodalma Magyarországon (nevezzük némileg leegyszerűsítve magyar Gulag-irodalomnak) habár nem túl bőséges, mindenképpen elég sokszínű, az említetteken kívül ide kívánkoznak a szerintem méltatlanul elfeledett Lengyel József novellái és kisregényei még az 1960-as évekből vagy Faludy György egykor népszerű, de manapság szintén kevéssé emlegetett memoárja, a Pokolbéli víg napjaim. Elég sokféleképp közelíthető meg a lágertapasztalat, a szerző érintettségétől, hátterétől, az időbeli távolságtól függően, meg persze a Gulag- és a holokauszt irodalmi reprezentációi közt vannak általánosabb különbségek is. Amiben Visky regénye ebből a szempontból mindenképpen új, az az ábrázolásmód, a szöveg bibliai tónusa és optimizmusa. A regény egyfelől igen megterhelő olvasmány, mint ahogy minden lágerszöveg az: végignézhetjük a család kitelepítését, a mindennapok küzdelmeit, amelyek kis híján az anya életébe kerülnek. Közben az elvileg kisgyermek, valójában inkább valamiféle közös családi tudást közvetítő elbeszélő egyáltalán nem tragizáló módon, sőt olykor kifejezetten bölcs humorral ábrázolja ezeket. Talán még ennél is fontosabb a regényre végig jellemző bibliai attitűd és motívumrendszer, amely átírja, amit eddig a kitelepítésekről, lágerekről stb. tudtunk, új értelmezési lehetőségeket vet fel, illetve újra és egészen máshogy teszi fel az események értelmének vagy értelmességének kérdését.

Írásod egyik legfontosabb állítása, hogy a Kitelepítés a Sorstalanság antitéziseként olvasható. Amíg Kertész a külső meghatározottságoktól független individualitásban találja meg a szabadságot, Viskynél a hit bizonyossága és a közösség szeretete válik hangsúlyossá. Azt gondolom, részben ez a hangoltság eredményezi, hogy – ahogyan a kritikában is fogalmazol – a lágerben élő történelmi szereplők kissé meseszerűvé válnak. Ez a meseszerűség milyen viszonyban áll a történeti eseményekkel, nem halványítja el például azokat a történeti konfliktusokat, amelyek a táborban lakó, különféle múlttal bíró alakok (vasgárdisták, kommunisták, vallási szereplők) között fennállna?

Nem, sőt, épp ellenkezőleg. A meseszerűség egy ilyen témánál kétélű dolog, bár vannak példák a holokauszt témájának mágikus realista jellegű ábrázolására, ilyen, mondjuk, Jonathan Safran Foer Minden vilángol (Everything Is Illuminated) című 2002-es regénye. Visky azonban szerintem más úton jár: egyrészt mégiscsak egy gyerekszereplő szemével látjuk ezt a világot, méghozzá ennek a kisfiúnak nincsenek lágeren kívüli tapasztalatai, amelyek felől összehasonlíthatná az itteni életet, nincs mire reflektálnia, mint ahogy, a Sorstalanság példájára visszatérve, Köves Gyurinak vannak. A Kitelepítés elbeszélője már eleve ebbe a világba eszmél, a körülötte lévő eseményeket a családi legendárium és bibliai történetek keretezik. Másrészt valahogy sikerült megtalálni a regényben az egyensúlyt: nem válnak az alakok mesefigurákká, nagyon is történeti marad az egész. Hogy még egy párhuzamot hozzak: Menzel és Hrabal egykor betiltott „lágerfilmje”, a Pacsirták cérnaszálon (1969) is eszünkbe juthat, amely egyszerre tudott humoros, felemelő és mégis nagyon történelmi (és nagyon sötét) lenni. Visky figuráinál az is fontos, hogy sokan közülük ismert alakok: például Antonescu, egykori román diktátor özvegye, Goma író, azaz Paul Goma, aki később többek közt épp a lágerekről szóló szövegei miatt vált híressé (és ragasztották rá a „román Szolzsenyicin”-elnevezést). Szóval szerintem a Kitelepítés tónusa nem halványítja el a történetiségét, sokkal inkább más fényben mutatja be azt.

Egyetértően idézed Jánossy Lajos kritikájának azt a megállapítását, hogy korszerűtlen regényről van szó, amennyiben az antropológiai pesszimizmussal átitatott regényvilágokkal szemben a Kitelepítés a boldogság, szeretet és szerelem emelkedett megfogalmazására tesz kísérletet. Ami engem leginkább zavarba hozott, az mégsem ez volt, hanem a könyv teológiája. A Bibliára a család egyetlen otthonaként tekint; a beszélő prófétai elhívásban részesül, számos csodát is olvashatunk, ráadásul az ószövetségi történetek megjelenése a zsidó–magyar sorspárhuzam reformátori történelemszemléletét idézi. Emiatt úgy tűnhet, hogy a Kitelepítés a memoár, az autofikció vagy a mágikus realizmus kereteiből valamiféle archaikusabb értelmezési kontextus felé mozdul. Milyen kihívást jelent egy ilyen erősen metafizikus szöveghez fordulni egy szekularizáltabb világképpel rendelkező olvasó számára?

Igen, a regény szigorúan véve korszerűtlen, ám, ahogy azt Jánossy is kiemeli, ez alapvetően pozitív jegy, pontosan ettől tud a Kitelepítés mást és újat mondani. Hiszen egy mű „korszerűsége” sokszor éppen az „unalmas” eufemisztikus változata, néha épp ezzel mentegetjük, ha egy szövegtől pontosan azt kapjuk, amit várunk, semmi többet. Egyetértek azzal, hogy Visky regénye archaikusabb értelmezési mintákat mozgósít. Ha lehetek kicsit szubjektív, és beszélhetek a saját olvasói tapasztalatomról is, számomra nagyon furcsa élmény volt a regény: egyrészt, mert már lassan több évtizede olvasok lágerszövegeket, elég sokat, mindenfélét. Ilyenkor nyilván vannak az embernek elvárásai, tudni véli, nagyjából mire számíthat. Szörnyűségekre, mély pesszimizmusra, rosszabb esetben szentimentalizmusra, netán némi iróniára vagy szarkazmusra. Ha kortárs műről van szó, akkor esetleg radikálisabb fikcionalitásra. Ehhez képest a Visky-szöveg egészen mást csinál, ahogy mondtad, optimista és teologikus. Az itteni csodák nem a mágikus realizmust idézik, hanem a transzcendenst, még akkor is, ha ezek a csodás motívumok egészen különösen kapcsolódnak egymáshoz, és egyszerre van bennük meg az elbeszélő gyermeki nézőpontja és a vallásos, isteni világ. Lágerszövegeket olvasva az ember óhatatlanul összehasonlítja egymással a különböző művekből kiszűrődő tapasztalatokat és világlátásokat – valamelyik mélyebben hat rá, egy másik kevésbé tudja megérinteni. Visky például számomra nehezen volt beilleszthető a saját (például Primo Levi, Tadeusz Borowski, Kertész, vagy, hogy egy Gulag-szerzőt is mondjak, Varlam Salamov által meghatározott) kánonomba és világképembe. Viszont pontosan azért hatott nagyon erőteljesen, mert más és, nem tudok jobb szót erre, hiteles. Őszintén, hitelesen és nagy művészi erővel képviseli azt a vallásos, keresztény, bibliai nézőpontot és világképet, ami még akkor is elemi erővel hat az olvasóra, ha ő maga máshogy látja a világot. Talán pontosan ettől lett akkora hatása és a kritikusok többsége is ezért annyira lelkes: megszólít, máshogy láttat, újraértelmez. Pont ezért a Kitelepítés tényleg archaikus, ám cseppet sem anakronisztikus.

Az eddigi írásokban a Kitelepítést gyakran a szabadság keresésének és megtalálásának a történeteként olvassák. Ennek oka nyilván az is, hogy a könyv jelentős része a lágerben töltött időre koncentrál, aminek a csúcspontja a felszabadulás, az apa hazatérése. Kevés kritika foglalkozott eddig azonban mélyebben a befejezéssel, ami mintha megidézné a Kudarcnak azt jelenetét, amiben Köves a folyosón visszhangzó léptekben megérzi a tömegbe olvadás kísértését. Kertész Kövesével ellentétben azonban a Kitelepítés végén az akkorra már kötelező sorkatonai szolgálatát teljesítő fiatal felnőtt átengedi magát ennek a tömegnek: „ez történt azon a hajnalon, reggelre készen álltam a gyilkolásra, egy hibátlanul működő gépezet alkatrésze lettem, megtaláltam a helyemet, önmagamat végképp elveszítve”. Kétségkívül erős zárlat, írásodban azonban megemlíted, hogy a regény egésze felől elsietettnek tűnik. Miért gondolod így?

Nagyon jó meglátás a Kudarc-párhuzam… A szerző több interjúban elmondta, hogy trilógiában gondolkodik. A zárlat kétségkívül sietősebb, mint a regény többi része, ahol több száz oldalon keresztül épül fel a történet, még az apa bebörtönzése előtti időszakból indulunk, majd szépen bemutatja a kitelepítést, a család mindennapjait, a deósok (D. O. a „kényszerlakhely”, „domicilu obligatoriu” rövidített változata) és őreik életét, aztán az apa hazatérését és találkozását az elbeszélő kisfiúval. Innentől azonban gyorsul a tempó, pontosabban inkább pillanatképeket kapunk az újraegyesült család mindennapjaiból, hasonló hangnemben. Az apa itthon van, de mennek tovább a mindennapok, a küzdelmek egymásért és egymással, másfajta rabságban szabadok. Aztán az elbeszélőt beviszik katonának, és egyszer csak véget ér a regény. Kicsit olyan, mintha nagy „cliffhangerrel” végződne a szöveg: elveszik a főszereplő féltve őrzött Bibliáját, aztán mintha magába szívná a hatalmi gépezet – legalábbis látszólag. Nyilván a kritikusnak nem dolga, hogy megjósolja, mi lesz a következő regényben. Nem is lehetne ebből jól kijönni, hiszen akkor fog majd jól működni, ha nem azt kapom, amit várok, vagy nem csak azt. Mindenesetre érdekes lesz a többi kötet és a kész trilógia felől újraolvasni a Kitelepítés zárlatát és az egész regényt.