Nemrég Akik ritkán járnak gyalog címmel a Műhely közölte Nemes Nagy Ágnes emlékére írt versét. Most ismét a költőt idézi meg, akit tudtommal személyesen is ismert. Milyen kapcsolat volt Önök közt?

Első, hivatalos jellegű találkozásunk után a folytatást már az ő megtisztelő érdeklődésének köszönhettem. Biztatására Pesten jártomban néha átmentem Budára, meglátogattam őt a Királyhágó utcában. Meglepett, hogy mennyire érdeklik egy más világból idecsöppent lény hétköznapjai. Apró történeteimet nem kevésbé tüntette ki figyelmével, mint verseimet. Én akkoriban egy igazinak tartott költőre félistenként néztem fel, s ami földhözragadtnak látszott, attól tartottam, itt, az ő közelében említésre sem méltó. Pedig ott volt – látványosan kiterítve, a másik szobában az ágyon, a Kossuth-díjból vett nutriabunda, mintha csak komoly szemlére várva. Végül – már mentemben – ő hozta szóba. Lám, a költő is ember, s ha nő, még nő is.
Beszélgettünk emberekről, versekről, tárgyakról. Olykor már egy-egy tárgy megnevezése is lelkesítette. Kiskockakő: hát nem szép? Erről írni kell. Aznap a látókörön kívüli, alig fölidézhető tárgyak megnevezése töltötte ki a látogatás egy-két óráját. S beszélgettünk persze a költőről is, aki a versben él, aki azon kívül csak csetlik-botlik. Közelít vagy távolodik ahhoz, vagy attól, ami a kívüli világ, amely elfogadja vagy elutasítja. Segítségére van vagy ártalmára. Föltárul vagy elrejti módszereit, praktikáit. Szemtől szembe beszél vagy az ember háta mögött. Relegál vagy a keblére ölel.
A „mit” és „hogyan” akkor alakulgató költői elképzeléseimet hagyta jóvá egy-egy fejbólintással. S kinek nincs szüksége ilyenféle megerősítésre? De másképpen is segített, vagy legalábbis megpróbált segíteni. Egyszer azt mondta Réz Pálnak – a telefont tárcsázás után a kezemből véve ki –, ennek a Czilczer Olgának ki kellene adni a verseit. Ez engem Gelléri Andor Endrére emlékeztet. Ugyanaz, csak lírában. Ott álltam mellette, s nem volt szabad életjelet adni magamról, jóllehet talányos dicséretét hallhattam öt perccel azután, hogy egy versemet a sárga földig lehúzott. Csak álltam ott, elállt lélegzettel, süketnémává varázsolva.

Ha jól tudom, a vers valóságmagja, hogy Nemes Nagy Ágnes kihívta Önt szonettversenyre, amelybe végül Ön nem ment bele. Mikor történt ez, s milyen körülmények között?

Már ismerte a nevemet a Ne mondj le semmiről című antológiából, amikor először meghívott (ez tehát 1974 után lehetett). Általában délelőttönként látogattam meg. A párkányára szállott galambokat ilyenkor etette a még fáradhatatlannak látszó nap alatt. Egy ilyen órán hívott ki engem szonettíró versenyre. Persze, nem mertem kötélnek állni.
Versemben adva a kezdő sor „mit írt a fa / ágával”. A pontot az olvasó kiteheti a sor végén a „fa” szó után, de kiteheti az „ágával” mögé is. Ám az ezzel a szóval kezdődő sorban ez áll: „ágával tanuljon szállni madara”. Az első esetben a fa ír (az „ágával” már többet mond), s a fantázia rá tud mozdulni erre a képre könnyedén. Talán fúj valami szél, s mire eláll, már kész is a vers. A másodikban tágabb asszociációra talál. A szállni tanulás a mozgó-mozdulatlan ággal történik. A versírás is tanulható bizonyos fokig, sőt tanulni is kell, senki sem születik költőnek.
„Menjek Budára s hogy jutok oda”. Itt nem csak a vidéki ember aggodalma szól. Az odajutás sikere a földrajzi értelmen túl is megkérdőjelezhető. Fékez a szorongás, hogy itt egy jelentősnek tudott költői személyiség színe elé kell járulnom, valamint a félelem, hogy elveszíthetem lélekjelenlétemet, ez bizony megeshet velem, aki egy más szellemi környezetben szocializálódtam. Hogyan legyek egyszerre természetes és alkalmazkodó?         
„Ahogy a sor feléled folytatása / nyílik tágul a verses végtelen” – az első sor önmagát folytatni képesen a „verses végtelen”-re (az öröklétre) nyílik. Ám tudvalevő, hogy ez a „végtelen” olykor behatárolt. A 17. század elejéig, úgy 1600 környékéig a tudomány egzakt módszereivel bizonyíthatóan mindössze 1500 magyar nyelvű verses szöveg maradt fent a kezdetektől, s ez nem is mind költői eredetű. Annyi minden elsodorhat egy életművet! Reménykedjünk, hogy a 20. század javát, így Nemes Nagy Ágnes költészetét megőrzik a későbbi századok, s ez a mű az öröklétre nyílik!

A „százéves éjszaka” egyszerre juttathatja az olvasó eszébe a születési centenáriumot és Csipkerózsika álmát. A versbeli kontextus viszont nyomasztónak is tűnik kicsit, hiszen az eltévedéssel és – ha jól értem – a késéssel kapcsolódik össze. A vers ebben az értelemben egyfajta kései válasz, a kihívás elfogadása lehet. Eljátszott a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha” akkor belemegy a játékba?

Ennél a kései szonettnél Csipkerózsikára nem gondoltam, de a centenáriumra igen. Időszerű tartozásom törlesztése talán versenyen kívül még megejthető. Arra pedig, hogy mi lett volna, ha…, nézze, az egésznek nem is volt igazán jelentősége.
A százéves éjszakába pedig sok minden belefér. Jó is, rossz is megterem abban. A mi generációnkon egy világháború ment át. Ahogy a költői lét az időben, úgy a fáé a térben (erdővé) terjedő-sokszorozódó egzisztencia.

Tudható, hogy az újholdasok előszeretettel rendeztek költői versenyeket. Ha jól értem, itt az lett volna a feladat, hogy megadott első sorra írjon jambikus szonettet?

Igen, de nem tűnt annyira szigorú követelménynek az „itt és most”, hogy vonakodásom udvariatlanságnak hasson. Majd Szigligeten… Csak egyeztetnünk kell. Ott versenyben a napok az éjszakákkal. De arra sem került sor, nem kerülhetett…

A verset nyitó természeti kép összemosódik Nemes Nagy Ágnes alakjával: „hosszú szőke hajú, szép és magas nő” – írta róla Takács Zsuzsa jó tíz évvel ezelőtt. A „még szőke hárs” utalását egyszerű tehát felfejteni annak is, aki nem ismerte őt. A tekintetéről többen írnak, a szeme színéről viszont nem, s a színes fotókról sem egyértelmű. Ezek szerint zöld szeme volt?

Személye versemben az a szőke hárs-alak, azokkal a sötéten árkos, világos zöld szemekkel, melyeket – mint egy-egy levelet – valamely belső nap világít át. A zöldnek ez a fénytől gyengéd árnyalata néz vissza így a múltból, mely amit mond, vagy amit elhallgat, olyan emanációval bír, hogy szavak nélkül is jelentőségteljes.
Sok mindenre élénken emlékszem. Nemcsak egy-egy szavára, de egész mondataira, a mondottakat kísérő mozdulataira, elhallgatásaira is. Ahogy egyik gondolatról a másikra röppent… vagy elsőbbséget adott beszélgető partnerének a társalgás folytatásához, esetleg más irányba tereléséhez.
Igen, korai hervadásában is még nagyon szép volt magát sem kímélő szigorával, elcigarettázott beszédhangjával, áttetszően, tisztaságában időtlenül.

Mennyire állt kézre, illetve mennyiben adta magát a petrarcai szonett sextettjének atipikus rímelése? Az oktáv hagyományos ölelkező rímformát vesz fel (bár egészen izgalmas, hogy a második quartina bőven tekinthető bokorrímnek), a sextett viszont egy páros rímet követően keresztrímmel zár. Mintha a sextett az angol szonett utolsó hat sorának tükre volna…

Azt hiszem, a legtöbb költőnél, s így nálam is, az éberen tudatos és az ösztönös erők bonyolult összjátéka munkál a vers létrejöttén. Egyszer az egyik, máskor a másik kerekedik fölül. Az első quartinánál határozottan ölelkező rímre gondoltam. A tercináknál már az ösztöneimre hagyatkoztam. Ott már csak úgy jött, ami jönni akart. Néha csak utólag ébredek tudatára, mit is írtam.

Mindezzel együtt fegyelmezett versről van szó, mondhatnám esztétistának is: a természeti képek az „erdei élet”-tel bezárólag motívumhálót alkotnak, a versírás végigkíséri a szöveget, ahogy a budai látogatás terve is. Ha a központozás elhagyásával nem válna töredezetté a beszédmód, hommage-ként is olvashatnánk a verset. Miért döntött az írásjelek elhagyása mellett?

Örülök, hogy a versírás tematizálását szóba hozza. Azt, hogy ez nálam fontos program, több versem is tanúsíthatja. A központozás mellőzésével, remélem, megindulhat az olvasói képzelet új szókapcsolatok felé, a passzívnak hitt olvasó bevonható valamelyest az alkotói munkába. Álmodott vagy valós határok módosulnak vagy mosódnak el. Ami egy dolog elejének tetszik, az lesz a vége. Vagy fordítva. Kezdődik valami, s egy más felületen folytatódik. Összeérések, túljutások, egymásra vetülések árnyalnak tartalmakat, tesznek igazmondóvá láthatót, láthatatlant. Prózakölteményeimben használom az interpunkciót. Ott nélkülözhetetlen. Ott nem lehet „maszatolni”, ahogy Nemes Nagy Ágnes fogalmazott. A nagyobb szabadság ára ez a „pontosság”, azt hiszem. Eljutni valahova költőnek vagy olvasónak, autóbusszal, taxival vagy gyalog botorkálva: szinte mindegy. A megérkezés az ismeretlenbe maga a siker.

„Nemes Nagy Ágneshez Budára” – a cím egyszerre utal arra, hogy valaki meglátogatja Nemes Nagy Ágnest és értelmezhető üzenetként is. Volt esetleg más címopció?

Ahhoz, hogy személyét felidézhessem, „hogy jutok oda?”, át kell kelnem Budára, át évtizedes emlékeken.

(Fotó: Bakacsi Lajos)