A Bukolikatájban a kiadás körülményei miatt sajátos olvasási módot kíván, ahogy ezt például Margócsy István ÉS-be írt kritikájában is megjegyzi: „Nem marad hát más, mint szabálytalan vegyes műfajban írni róla, egyszerre irodalomtörténetileg s egyszerre kritikailag – de úgy, hogy a visszatekintés ne mellőzhesse a megrendült nekrológ mozzanatait sem.”  Ez a hármasság, azt gondolom, a te írásodban is jelen van. A kötet kontextusának bemutatása és egyes szövegek elemzése mellett például az Ikarosz a lakótelepen című vers kapcsán megemlíted, hogy a zárlat „szinte rákényszeríti az olvasót, hogy a költő öngyilkossága felől olvassa a művet”. Milyen kihívást jelentett Borbély Szilárd posztumusz kötetéről írni?

Borbély Szilárd halála, mint sokakat, engem is megrendített, de erre az írásra ez a mozzanat talán kevéssé jellemző. Nem esszét vagy olvasónaplót akartam írni, hanem az volt a célom, hogy valamiképpen számot vessek a kötet komplexitásával. Úgy találtam ugyanis, hogy a Bukolikatájban rendkívül gazdag mű, rengeteg réteget épít egymásra. Eredetileg kisrecenziót készítettem volna az Élet és Irodalom „Ex libris” rovata számára, de a vállalkozásomat vissza kellett vonnom, mert abba a nagyon rövid terjedelembe szinte semmi nem fért volna bele mindabból, amiről beszélni szerettem volna. Ehelyett készült el ez a jóval terjedelmesebb írás.

De hogy a kérdésre is válaszoljak, a helyzet persze nem egyszerű, mert a szöveg ebben az esetben valóban nem választható le a szerzői életrajzról. Borbély kötete – mint ahogy az életmű jókora része is – számol ezzel az életrajzi tudással, a rablógyilkosság ismeretével. Ez már önmagában is kellőképp súlyos teher, és ez alól a teher alól Borbély olvasói nem mentesülnek. Úgy tapasztalom, hogy a kortárs magyar irodalomkritika mintha túlságosan gyakran élne a megrendültség retorikai szólamával; ez a könyv talán arra is figyelmeztet, hogy ne osztogassuk ezt a szólamot túl könnyű kézzel, hanem tényleg tartsuk fönn indokolt alkalmakra.

Írásodban a korábbi kötetekkel való poétikai és tematikai párhuzamokat is felfedezel. Ilyen például modernség előtti műfajok, jelen esetben az idill és a bukolika használata, az én radikális önkorlátozása, vagy a halál és a gyász elbeszélhetetlenségének problémája. Közben persze a leginkább szembetűnő különbség, hogy a Halotti Pompa és A Testhez a keresztény és zsidó vallási hagyományokból építkezett, míg a Bukolikatájban az antik mítoszok világát használja fel. A korábbi kötetekről is elismerősen szólt a kritika, a Jelenkor nagy verseskötetlistáján például a Halotti Pompa az első helyre került, A Testhez pedig a 19. lett. Az érdekelne, hogy a Bukolikatájbant hol helyeznéd el Borbély Szilárd lírai életművében.

Nagy verseskötetnek tartom, és nem csupán az életmű jelentős zárlatának, hanem saját jogán is fontos kötetnek. Nekem úgy tűnik, hogy legkésőbb a Halotti Pompa óta Borbély kötetei azonos tőről fakadnak, és erősen értelmezik egymást. Miközben Borbély Szilárd nem pusztán versgyűjteményekben, hanem határozott kötetkompozíciókban gondolkodott, e kompozíciók között is lehet kapcsolatokat találni. Némi túlzással talán azt is mondhatnánk, hogy mintha egyazon vállalkozás szekvenciái volnának. De ha valaki ezzel a könyvvel kezdi a Borbély-olvasást, egy nagyon komplex és önmagában is teljes értékű világba lép be (innen nézve az is roppant érdekes, hogy ebben az esetben miképp nyernek körvonalat a korábbi kötetek a posztumusz verseskötet szűrőjén keresztül). Ráadásul bizonyos értelemben – furcsa ezt mondani – „olvasmányos” kötetről van szó. Ezen azt értem, hogy az antik mitológia, illetve a Kádár-korabeli falusi világ életének a rendje két nagy és aránylag közismert narratív rend, amely sokaknak ismerős vagy otthonos lehet, szemben, mondjuk, a haszidizmus vagy a barokk szekvenciák vallásosságával, ahol azért óhatatlanul megképződik valamiféle nagyobb kulturális távolság.

A Nincstelenek mellé olvasva a Bukolikatájbant, valóban feltűnő, hogy mennyire eltérő a vidék és a karaktereinek az ábrázolása. Ahogyan te is megjegyzed a kritikában, a falu egyfajta mitikus téridőbe helyeződik át. A Nincstelenekből ismerős anyakarakter és Máli például a szövőszék melletti pletykálkodásuk során az emberek sorsát kimérő párkákká változnak át (A paraszt Párkák). Ezek a megoldások mintha a Nincstelenek szociografikus olvasatának a lehetőségét is zárójelbe tennék. A Bukolikatájban módosított-e azon, hogy miképpen tekintesz a regényére?

Én nem tartoztam a Nincstelenek rajongói közé. A regénybeli világ szándékolt ridegségét túlságosan koncepciózusnak éreztem. A regény értelmezései közül talán Kőrizs Imre olvasata állt hozzám a legközelebb; ahogy ő írja, „nem lehet azt mondani, hogy a regény túl sok ponton szabad kezet adna az olvasónak annak eldöntésében, hogy az olvasottakról mit is gondoljon”.

Ugyanakkor nem gondolom, hogy a verseskötet feltétlenül zárójelezné a regény szociografikus olvasatát, hiszen mégiscsak két autonóm műről van szó, amelyek megállnak önmagukban, a másik nélkül. A Bukolikatájban talán azért is kedvesebb a számomra, mert az antik értelemben vett tragikus világlátás dacára nem csupa sötéttel festi a panorámáját, hanem helyet hagy az élénkebb színeknek is. Nem beszélve a kötet mitikus és motivikus gazdagságáról; itt kell megjegyeznem, hogy a Próteusz a pszichiátrián álombeli képét, amikor a fiú a hátán viszi az apát – „Álmomban ma is láttalak. A nyakamban ültél, és / én cipeltelek, valami mocsárban” – én Szent Kristóf-utalásként olvastam, de mint azóta többen is felhívták rá a figyelmemet, ez a jelenet inkább Vergilius Aeneisét visszhangozza. Még az is lehet, hogy mind a két olvasat érvényes, de ez is csak azt mutatja, hogy mennyi felfejtendő réteg és utalás található Borbély Szilárd kötetében.

A kötetet a Jelenkor Kiadó a Borbély-életműsorozatban adta ki, így jelent meg újra a korábban is nagy kritikai elismerésben részesülő Nincstelenek és a Halotti Pompa, illetve a hagyatékban maradt, befejezetlen Kafka fia. Ez már önmagában is nagyon erős ajánlat Borbély kanonizálására, de mintha a kortárs szépirodalomban kevésbé látszana hatása. Ha feltételezzük, hogy az irodalom történetének hangsúlyait az aktuális jelen irodalma a maga esztétikai választásaival is mindig módosítja, hogyan írható le ma szerinted Borbély Szilárd helye az irodalmi emlékezetben?

Én úgy látom, hogy Borbély Szilárd ebben a pillanatban rendkívül népszerű szerző. Az erős szakmai érdeklődésen túl bizonyos mértékű kultusz is övezi, régi köteteinek az első kiadásai gyűjtők féltett kincsei. A poétikai hatás pedig általában nagyobb időtávlatban jelentkezik, olykor nem várt utakon, búvópatakszerűen. Szerintem ez az életmű bír akkora súllyal és jelentőséggel, hogy előbb-utóbb nyomot hagy majd a kortárs költészet alakulásán is. Persze általában véve érdemes az irodalomban zajló napi folyamatok értékelését, a rapid korszakolást egészséges szkepticizmussal kezelni: hogy mi van most, az egész másképp látszik majd tizenöt év, harminc vagy százhúsz év múlva, úgyhogy érdemes lesz akkor is visszatérni a kérdésre.