(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Kéziratban Gužák Klaudia Francia film című verseskötetét, amelynek a szerkesztője vagyok – a pozsonyi-dunaszerdahelyi Kalligramnál fog megjelenni a jövő év elején. Erős és friss kötet, főleg az első harmadában találkoztam rendkívül originális képalkotással és izgalmas versnyelvvel, amelyben egymásra rakódnak, egymást szólítják meg a szerelem, az identitás és a test nyelvei, valamint korunk ökológiai kérdései.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Az ilyen típusú kérdésre még akkor is lehetetlen lenne válaszolni, ha sikerült volna elolvasnom az összes megjelent könyvet. Ettől nagyon messze állok. Viszont mindenképp kiemelném Nicol Hochholczerová Ezt a szobát nem lehet megenni (Womanpress, Pozsony) című regényét Mészáros Tünde fordításában. Elképesztő a történet, és elképesztő a nyelv is, amelyen megíródott. A napló- és emlékezőregény szaggatott narratívájába egy 12 éves általános iskolai lány és egy 50 éves tanár titokban folytatott szerelmi kapcsolata írja bele magát. A kapcsolat 7 éven át tartott, a mű emléktöredékként, naplórészletként, verssé poentírozott mondatok soraként, traumamonológként, titokszövegként, intimprózaként egyaránt megszólal. A szöveg szlovákul íródott, tehát a szlovák irodalom része, de narrátorának az anyanyelve magyar („az anyám is magyar, mint a Rumoš”), és legfontosabb – explicitté tett – irodalmi viszonyítási pontja a magyar irodalom, hiszen folyamatosan utal Esterházy Péter alakjára és műveire („olyan férjet szeretnék, mint a nagyapám vagy mint Esterházy Péter”). Mintha Csokonai Lili szólalna meg ebben a regényben – de nem a férfiíró női álarcában, hanem a szavakat kereső, szavakat dadogó „alárendelt”. Nem vicces, egyfolytában szégyelltem magam az olvasás során.

És persze nagyon szerettem még N. Tóth Anikó porcelánnyelvét A szalamandra mosolya – A selmeci különös hölgy legendáriumából(Kalligram) című prózakötetéből, valamint Gyurász Marianna Már nem a mi völgyünk (Kalligram) kötete verseinek technobiológiai rétegeit.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Hát, ez is elég beugratós kérdés, de ami leginkább megrázott, az Peer Krisztián Megelőzve a vitát című leszámolásverse a nyári duplaszámból: „az ablaktalan ház voltam, ahol hiába keresed a kapcsolót”. A hang, amely megszólal és kiszól ebben és ebből a versből, egyszerre rendített meg a maga keresetlen ösztönösségével, természetességével, archaikusságával. Tényleg úgy éreztem, mintha a halál nyitotta volna ki a száját és mondta volna a mondatait.

(4) Mi volt számodra 2022-ben a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Most egy kicsit hazabeszélek, mert egyrészt a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál szlovák díszvendégségének programjai a Bázis szervezésében (itt például mások mellett a Jelenkor főszerkesztője, Ágoston Zoltán is szerepelt, hiszen a Jelenkorban is jelent meg szlovák „anyag”), másrészt pedig egy hétre rá a Bázis Fesztivál Pozsonyban. Az menti talán kicsit ezt a hazabeszélést, hogy bár a szervezet társelnöke vagyok, de egyik rendezvény konkrét szervezésében sem vettem részt. Annyira jó volt találkozni a régi ismerősökkel, Bázis-tagokkal, Parti Nagy Lajossal, hihetetlen sokat jelentett számomra mindkettő. Mivel Varsóban élek, tulajdonképpen az ilyen akciók jelentik számomra az irodalom magyar közegének testi tapasztalatát.

(5) Milyen 2023-as könyvet vagy művészeti-kulturális eseményt vársz leginkább?

Csehy Zoltán verseskötetét. Évek óta várom, és már maga az a tény, hogy Zolinak a Nincs hová visszamennem (2013) óta nem jelent meg verseskötete (ha a 2022-es Kimaradsz egy körből gyerekverseit nem számítom), hihetetlen volt számomra. Közben pedig az eltelt időszakban a Jelenkorban, az Alföldben, a Tiszatájban… több, számomra fontos verset publikált, egyesek hónapokig meg voltak nyitva a laptopomon, folyton újraolvastam őket. Amikor nemrég megtudtam a hírt (nem tőle), egészen felvillanyozódtam.