(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Ez a legjobb kérdés, mert teret ad a véletlennek, nem kell mérlegelni, hogy melyiket válaszd. Leszámítva persze azt a problémát, hogy az ember öt könyvet olvas egyszerre, verseskönyvet meg pláne nem olvas önmagában, hanem fut mellette minimum egy regény. De a regény most átfut a következő kérdésbe, úgyhogy marad itt legutóbbiként P. Nagy István verseskönyve, az Ágrólszakadtak a zentai zEtna kiadó gondozásában. P. Nagy az alig idősebb pályatársam volt Újvidéken, hosszú történet, aztán egyikünk előbb, másikunk utóbb eljött onnan, egyikünk a Dunántúlra vidékre, a másikunk a Zagyva–Tisza torkolathoz vidékre, és azóta jó, ha háromszor találkoztunk. Gimnáziumban tanít, alig publikál, de néha látom az Esőben, a Bárkában, nem hagyta abba, ez jó, de hol tart most a verssel? Jellemző, hogy Sziveri-parafrázisai szólítanak meg leginkább, meg a kötet Esti szomorú című ciklusa az hommage-okkal, emlékezésekkel, gyászversekkel. Azon kapom magam, hogy nem is a versekkel küzdök, hanem magammal, hogy ne egykori világunk felől olvassak, hanem a szövegek világa felől.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Nem leszek túl eredeti, mint többen mások is feltehetően, Visky András regényét, a Kitelepítést (Jelenkor Kiadó) látom az év könyvének. Pedig idén jelent meg Tolnai Ottó Szeméremékszerek című regényfolyamának harmadik kötete, A fröccsöntés kora (Jelenkor Kiadó), és hozzám közelebb áll ez a harmadik, mint az általam szintén nagyra tartott első kettő, az egyes szövegek novellaszerű szerkesztettségével, különös hőseivel, Nagy Tormával, Bus Károly-Kardellel és a többiekkel. De a Tolnai-életműbe jóformán hazajárok, Visky könyve viszont váratlanul jött, letaglózott a beszédmódjával, a szemléletével, a nyelvével, a szabadságával, újszerű biblikusságával, merész szépségével.

Legszívesebben világirodalmi műként is Visky regényét mondanám. Magyarra fordított világirodalomként Olga Tokarczuk Jakub könyveinek magyar megjelenését dicsérném (Vince Kiadó, ford. Körner Gábor), bár nem tiszta szívből, mert megint sokat váratott magára a lengyelül 2014-ben megjelent könyv magyar fordítása. Nem tudom, hogy mit vétett szegény Tokarczuk nekünk, hogy ennyire nyögvenyelősen megy a magyar recepciója, miközben már az első könyve óta lehet tudni, az Őskor és más idők 1996-os lengyel megjelenésétől fogva pedig nyilvánvaló, hogy remek író és hozzánk közel álló tapasztalatokról beszél, a Jakub könyvei pedig nemcsak méreteivel, hanem problémafelvetéseivel, Kelet-Közép-Európa és a Tengerköz tereihez, a történelmi időhöz, kulturális képzeteinkhez való viszonyával megkerülhetetlenül jelentős mű. De örüljünk, hogy ha késve is, de jönnek a könyvei.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Itt már kifogytam a rendelkezésre álló karakterből: eredetileg hosszan értekeztem a folyóirat-olvasás módozatairól és bármi kiemelésének reménytelenségéről, aztán itt is Viskyt méltattam (a júniusi Jelenkorban jelent meg részlet a regényéből), majd ismét Tolnait, T. Olivér észrevétlen eltűnésének története kapcsán (februári Jelenkor), hogy végül a kritikákat taglalva, kiemelve például Bazsányi Sándor okos, szellemes, otthonosan kontextualizáló kis írását Szvoren Edináról, megállapodjak Thomka Beáta aktuális szövegeinél, amelyekkel az újabb világirodalmi regénytapasztalatok felé fordul. A januári számban Ali Smith regényeiről és K. O. Knausgård jegyzeteiről ír, a most érkezett decemberiben Mohamed Mbougar Sarrnak Az emberek legtitkosabb emlékezete című regényéről. És Szijj Ferenc verseit is jó lett volna megemlíteni, még a februári számban volt néhány darab a Ritka eseményekből, közben a könyv is kijött (Magvető), most olvasom épp, ha nem írtam volna meg tegnapelőtt a választ az első kérdésre, akkor már ezt írnám oda…

(4) Mi volt számodra 2022-ben a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Gerhard Richter nyilván, de az állítólag tavaly volt (rákerestem, és 2021. november végén zárt, ami képtelenség, hiszen most volt, de hát ezt írja az internet), Bosch nyilván, az remélhetőleg idén volt, de inkább már rá se keresek. Leginkább azt érzem, hogy alig láttam valamit, és nem jutok el azokra az előadásokra, kiállításokra, amelyekre hosszasan készülök. Nem készültem viszont, de szerencsésen kifogtam az újvidéki Sava Šumanović-kiállítást a Modern Művészetek Múzeumában. Šumanović a tipikus kelet-európai modernség, őstehetség, aki nem kallódott el, Párizsban nevelődött a húszas években, aztán megtért a gyökerekhez, és otthon festi a szerémségi tájat meg embereket. Jóformán csak a nevét és néhány nagyon ismert képének a reprodukcióját ismertem, így revelatív élmény volt együtt látni a modernség aktuális trendjeit végigpróbáló korai párizsi képeit meg a letisztult későbbieket.

Színház: Tarnóczi Jakab Melancholy Rooms (Katona, bemutató: 2022. március 5., én valamelyik későbbi előadást láttam). Szeretem, ahogy minden előadása egyedi, ugyanakkor felismerhetően tarnóczis a hol banális, hol fantasztikusan képtelen, de mindenképp meredek és mindig színházszerű ötleteivel. Itt most a forgószínpadon egymás mellé épített kis életterekben egymástól elszigetelten tengődő életek groteszk történetei, folyamatban lévő napi apokalipszisünkben jóformán realista. Nem mellesleg képzőművészeti igényűek a látványok, jó a zene, több, mint színház. Utólag megtudom, hogy a kísérleti majmot az általam látott előadásban beugróként maga Tarnóczi játszotta.

(5) Milyen 2023-as könyvet vagy művészeti-kulturális eseményt vársz leginkább?

Azt hiszem, hogy itt nem mondhatok mást, mint hogy kíváncsian várom a veszprémi Európa Kulturális Főváros jövő évi programjait. Jó lenne, ha jó lenne.

(Fotó: Szabó László)