Volt a versnek munkacíme vagy végig a félkövérrel kiemelt szókapcsolat állt a szöveg elején?

Megnéztem a füzetet, amiben az első vázlat van, ott két munkacím is szerepel (Holdanya és vagyok én), az előbbit pár perc után vetettem el, a vagyok én hosszabb életű volt, de mivel sokszor ismétlődik (variációkkal) a szövegben, nem akartam már előre untatni magamat vele. Másrészt az, hogy egy ilyen címmel indítok, a saját logikám szerint feltételezné a fibrózis nézőpontját: azt, hogy a betegség jut itt szóhoz. Viszont ezt a verset éppen azzal a szándékkal írtam, hogy megfosszam a betegséget és az elfojtást attól az erőtől, amivel felruháztuk őket, és visszatérítsem a figyelmünket az elszenvedőre, a testre.

A „te az én kincsem vagy” szókapcsolat erős, provokatív kezdést biztosít a versnek. Szándékos a bibliai áthallás? 

Annyira nem szándékos, hogy hiába pörgettem végig a fejemben, milyen áthallásra gondolsz, nem jutottam sokra. Nagyon érdekes amúgy, hogy relatíve sokszor kérdeznek bibliai megszólalásmódról, retorikáról, hangról, motivikáról – de pár hónapja vettem kezembe először a Bibliát úgy komolyabban. Nem viccelek. Persze tudom, amit tudnom kell, és vannak biblikus témáim, amiknek utánaolvasok, de mostanra forrta ki magát bennem az igény, hogy komolyabb figyelemmel forduljak felé.

A Kivonulás könyvének egyik passzusa ugrott be a „kincs” motívum és a retorika miatt, amikor az Úr népévé teszi Izrael fiait. Más is eszembe jutott a verskezdésről: az első négy sor alapján nem feltétlenül a betegség jut az olvasó eszébe. Legalább ilyen kézenfekvő egy születendő gyermekre gondolni, amit később a nőiség tematizálása is támogat. Szándékolt ez a – minimum – kétértelmű versnyitány?

Egyáltalán nem. Jellemző, hogy ha valamit direkt szeretnék csinálni, akkor az didaktikus lesz. Minden testi élmény nagyon intim, nagyon közel tud vinni önmagunkhoz (vagy éppen gyanúsan messzire eltávolítani): a méh megbetegedése azért is izgalmas, mert ugyan belőle érkeztünk, mégsem láthattuk soha a környezetet; mégis borzasztóan meghatározó. Másrészt a szülés élményéről nincs tapasztalatom. Egy ilyen komoly testi élményt tematizáló szöveget most nem tudnék feltételezésekre alapozni.

Hullámtörő című idei debüt-kötetedben sokfajta formát, beszédmódot kipróbálsz. Itt a szabadvers mellett döntöttél, mely a központozás elhagyásával megnehezíti az egyértelmű jelentéstulajdonítást. Az utolsó szakaszban viszont árnyalatnyit változik a beszédmód, viszonylag nagy biztonsággal ki lehetne tenni az írásjeleket, ezáltal emeltebbé válik a retorika is. Miért?

A dekonstruciós verseknek (ez nem szakterminus tudtommal) szerintem megvannak a térbeli korlátai, szavatossága. Egy darabig olvasóként is lehet menni azzal az árral, amit egy ilyen vers kínál, de nekem szerzőként le kell horgonyoznom bizonyos pontokon, hogy mederben tartsam a szöveget. Az utolsó szakasz sokat változott, a 3–5. sor későbbi betoldás például. Nekem nem tűnik emelkedettnek a vége, inkább hangos vagy dühös.

És szemrehányó is, valóban. A jelentéstulajdonítás nemcsak a központozás elhagyása miatt nehéz, hanem a nyelvi rontások, a fésületlennek tűnő szószerkezetek is idegenítik a versbeszédet. A jólformált esztétista hagyomány tagadása – vághatja rá rögtön a kortárs magyar irodalmon iskolázott olvasó, ám nem hiszem, hogy csak erről van szó. A szaggatott, roncsolt megszólalás a témából is adódhat, a betegségről szóló beszéd nehézségéből…

Van egy ilyen közhelyünk, hogy a betegségről nehéz beszélni. Ez szerintem azt feltételezi, hogy vannak dolgok, amikről tudunk, és vannak dolgok, amikről alig tudunk beszélni. De a nyelv és az elbeszélhetőség, valamint a tabusítás mind közmegegyezés kérdése. Ahogy abban is van korszakonként egyfajta néma konszenzus, hogy hogyan lehet verset írni, milyen a jó vers. A célunk nem változik, csak az eszközeink: az üzenet átadhatóságára tett kísérleteink során (irodalmárként, íróként, akadémikusként, szülőként, tanárként, ápolóként, a szomszéd bácsiként stb.) a nyelvre támaszkodunk, noha tudjuk, hogy nem fedi le mindazt, ami épp hogy ellenáll a nyelvnek. A szorongásra és a traumára értve mindezt: ezek azok az élmények, amelyek leválasztanak a testemről: ugyanúgy, ahogyan a nyelv is leválik rólunk. Amikor a nyelvvel szeretnék közelebb menni (és nem mondjuk egy performansszal, a festészettel, a táncművészettel vagy a zenével), akkor a szorongás számomra leghangsúlyosabb eljárását fogom nyelvileg leképezni az élmény valósághűsége érdekében: ismételni fogok. Félbeszakítom önmagam, amikor racionálisan megfogalmazok valamit, és belesikítok a mondandóm közepébe. Mint egy sokat bántott, rettegő állat, ugyanazokat a köröket fogom járni: ki vagyok, mi vagyok, hol vagyok? Vajon veszélyben vagyok? Vajon van kiút?

A sodró lendületű versbeszédbe kevés klasszikus értelemben vett költői eszközt engedsz beszüremkedni. A „kevesebb több” elve alapján persze ezek láthatóbbá is válnak, főleg az „ecetet pisáló” kérők képe emlékezetes. Erős, egyben zavarba ejtő, provokatív képről van szó. Készen, jegyzetből érkezett a versbe vagy az alkotási folyamat alatt jutott eszedbe?

Ha arra irányul a kérdés, hogy az ecetet pisálni szóösszetétel honnan érkezett, akkor arra az a válasz, hogy kiskoromból. (Írásbeli interjúk előnye, hogy közben lehet a google-lel egyeztetni, és itt nagyon érdekes a számomra, hogy nincs egy darab találat sem a kifejezésre.) Picikoromból, ez egy bevett kifejezés volt a családomban akkor, amikor kicsíptük magunkat a nővéremékkel. A fiúk állva fognak ecetet pisilni, olyan szépek vagyunk. Ez a kép (és a narratív környezete) egy neutralizáló gesztus volt a részemről – még ha provokatív is. Ellentart a sodró megborulásnak, és a szépelgésnek, ha így tetszik. Dramaturgiailag visszarántja az olvasót egy nyersebb valóságba.

Melynek része a mítosz is: „és törzsét gyökerétől kezdve simára faragtam” – mondja Odüsszeusz Pénelopénak az Odüsszeia 23. énekében. A kérők mitologémája könnyen felismerhető a versedben, a „tukmált ajándék” és a „gyökeret vert évek” tovább erősítik az asszociációs kört. Tervezett motívumsorról van szó vagy zsigeri megoldásról?

Száz százalékban zsigeri.

A vers komoly erénye, hogy egyszerre képes biológiai szempontból, illetve társadalmi konstrukcióként felmutatni a nőiséget, hiszen a „nő sosem hegedő sebe” ugyanúgy utalhat a fibrózisra (és annak következményeire), mint a szülők által a beszélőbe plántált törvényszerűségre, a kérők megérkezésére. Lehet, hogy tévedek, de az első olvasás óta folyamatosan motoszkál a fejemben, hogy a kérők nem csupán a mindenkori illuzórikus férfiak lehetnek, hanem a versbeli „jólneveltség” elleni allegorikus csábítások is. Tévedek?

Én általában nagyon megengedő vagyok az egyes értelmezésekkel, és örülök neki, ha a szöveg olyan irányba is elkanyarodik, ahova én tudatosan nem viszem. És hozzá kell tenni, hogy újabban nagyon foglalkoztatnak a jólneveltség, a hagyománytisztelet, a hagyománytisztelet ellenében kialakult ironikus/cinikus „posztalanyi” megszólalásmód kérdéskörei, és ezzel párhuzamosan a lázadás és az önkifejezés kapcsolata. A kérők a reményen és a fenyegetettségen túl egyben válaszlehetőségek is a versben: akit választunk, annak jár a kezünk. De mire eljutunk oda, hogy válasszunk, van-e még bennünk annyi hit, hogy feltétel nélkül átadjuk magunkat? Ez a szerelemre, de bármilyen más élethelyzetre is ráolvasható szerintem. Vajon az előfeltevéseink és a vágyaink az idő elteltével közelebb visznek minket a valósághoz vagy éppen hogy eltávolítanak tőle? Ez pedig újra elvezet a vershagyomány, az önkifejezés pontossága és a rendelkezésre álló eszközök kérdéséhez.

A vershagyományhoz mélyen kapcsolódó szöveghely, amikor a beszélő a hold tagadásával azonosítja önmagát. A nőiség archetipikus szimbólumáról van szó, mely alapjaiban határozza meg a – létező vagy nem létező – „női írásmódról” szóló gondolkodást is. Ebben az értelemben mintha programversről lenne szó, amely elhatárolódik a „női irodalom” kategóriájától. Tudatos ez a fajta költészeti önreflexió, vagy én olvasom bele a versbe?

Ez egy összetett kérdés, amire a nem túl összetett válaszom, hogy a vers írásakor nem állt szándékomban önreflexiót gyakorolni, de pár hónappal a keletkezés után (és jó pár kilométert haladva egy önismereti úton) már látom, hogy igenis munkált bennem az elhatárolódás és a lázadás. Nem szeretném, hogy a biológiai és társadalmi nemem befolyásolja azt, ahogyan az emberek gondolkodnak a szövegeimről (ezt ezen a platformon nem is tárnám ki jobban), viszont ebben a versben önmagammal dolgoztam. És általában is önmagammal dolgozom. És ha megtagadnám egy részem, egyes tulajdonságaim és erősségeim azért, hogy jobban csússzak, nos, az olyan lenne, mint széllel szemben köpni egy jó nagyot.

(Fotó: Tóth László)