Az Identitás, nyelv, trauma című, György Péter által szerkesztett tanulmánygyűjteményről írt kritikád a harmadik Jelenkorban publikált Kertész-tárgyú írásod. 2019-ben, a márciusi lapszámban jelent meg tanulmányod Kertész prózájáról Titkos életeink címmel, ugyanez év novemberében pedig Clara Royer interjúkötetét recenzeáltad. Mi vezetett téged Kertész Imre regényeihez?

Egyszerűen nagy hatást tettek rám a szövegek, a Sorstalanság és a Kaddis szinte egy időben. Sokat tanultam tőlük személyiségről, alkalmazkodásról, függetlenségről, felelősségről – és sokat provokáltak, vitatkoztam is velük, ami megint csak tanulságos volt. Közben feltűnt, hogy nemcsak én viszonyulok mindig másként a regényekhez, hanem maguk is hasonló kettősségre építenek: a radikális állítások és azok szüntelen megkérdőjelezése, felszámolása tartják mozgásban a szövegeket. (Scheibner Tamás még 2004-ben, a Jelenkor májusi lapszámának Mítosz és ideológia című tanulmányában arra mutatott rá, hogy ez a kettősség az esszékre is érvényes) Az egész életmű folyamatos oda-vissza mozgás; a funkcióktól és kisajátításoktól függetlenedni akaró egyén heroikus küzdelmét mutatja be, aki éppen a küzdelmének eredményeként kerül újabb funkciókba – az írói munka ilyen paradoxonát viszi színre többek között A kudarc. És úgy tűnik, ez a folyamat nem állt meg a Nobel-díjas szerző „márkanevével” folytatott küzdelemmel, hanem Kertész halála után is tart: intézmények szeretnék sajátjuknak tudni a szellemi és anyagi hagyatékot. (Holott az archívum elképzelhető dinamikusan is, amely gondolat Kertész prózájában is megjelenik. Erről a Műútban megjelent tanulmányomban írtam.)

Mindehhez jött az a felismerés, hogy milyen narrációs technikákkal érik el ezt a mozgást a szövegek: mindig többféle beszédhelyzet ágyazódik egymásba bennük, így tudják az amúgy nagyon erősen képviselt nézőpontokat ütköztetni egymással. Erről próbáltam írni az említett, Titkos életeink szövegben, illetve a Kaddis kapcsán korábban a Literaturában. Amikor egyszerre lett elképzelésem arról, hogy hogyan működnek és miről szólnak ezek a szövegek, úgy éreztem, hogy talán hozzá tudok tenni valamit a Kertészről szóló diskurzushoz.

A kritika elején Bartók Imre tanulmányából idézed, hogy Kertésznek „nincs, talán nem is lehet már olvasója”. A recepciónak ezt az egyébként elterjedt szólamát, miszerint a szerző műveinek olvasása megrekedni látszik, az írásodban cáfolod. Nyilván a kötetben helyet kapó tanulmányok maguk is ennek ellenkezőjét bizonyítják. Engem az érdekelne, hogy a Kertész-olvasás kapcsán jelenleg milyen tendenciákat tapasztalsz, a kötet tanulmányain túl az elmúlt időszakból vannak-e számodra izgalmas értelmezések Kertész műveiről?

A 2019-es Kertész 90 konferencián több izgalmas előadás szólt a Kaddisról és az „apaelvű” rendszerek kritikájáról (Szűcs Teri előadása olvasható a Literán, Zsadányi Edit queer szempontú elemzése ezt a szöveg nyelvi felépítésével is kapcsolatba hozta, nagyon meggyőző módon, Lengyel Imre Zsolt inkább az elbeszélő érvelésének buktatóira hívta fel a figyelmet az Enigmában megjelent írásában) – hamarosan apuka leszek, szóval most ezek a kérdések provokálnak a leginkább. Fontos volt továbbá Kelemen Pál előadása a funkcionalitásról szintén ezen a konferencián, és többször elővettem Kulcsár-Szabó Zoltán nagyon alapos írását is a Jegyzőkönyvről. Nagy tendenciákat nem igazán látok, talán csak olyat, ami nem kizárólag a Kertész-szakirodalom sajátja – létezik egy ideológiakritikai megközelítés (pl. az említett írások a nemiség és elnyomás témakörében), és egy, amelyik inkább a művek szoros olvasását, retorikai mozgások azonosítását tűzi ki célul. Persze mindkettő megközelítés fontos, és gyakran egyszerre érvényesek egy értelmezés során (lásd a fenti példákat) – a szövegekre alapozott olvasatok esetében szerintem különösen igaz, hogy nem zárójelezhetők teljesen. Ha volt kritikám a most tárgyalt kötettel szemben, akkor az szintén ebből eredt.

Ezt kifejtenéd pontosabban?

Úgy láttam, hogy a kötet szerzői elsősorban azt kívánták kifejezni, hogy milyen meghatározó igazodási pont számukra Kertész életműve. Értem egy ilyen felmutatásnak az igényét egy, mondjuk így, zavaros kultúrpolitikai helyzetben – de nem hiszem, hogy ennek önmagában valódi hatása lenne. A legfontosabb mégiscsak az, hogy magukról a szövegekről beszéljünk, és az alkotó személyéről is ezek viszonyában (ami amúgy sem olyan könnyen megragadható, mint ahogy először tűnik, éppen a szövegek működésének köszönhetően). Sok példa hozható a kötetből, amikor ez megtörténik – és ezúton is bátran ajánlom mindenkinek a kötet darabjait! –, csupán fontosnak tartottam ezt aláhúzni, hiszen hosszútávon ez viszi előre a recepciót.

Recenziódban Sipos Balázs tanulmányát emeled ki, mint amely képes kilépni a megszokott értelmezői keretei közül. A kötetről írt más kritikákban éppen ennek az ellenkezője köszön vissza. Volt, aki szerint ennek az írásának nem feltétlenül ebben a könyvben lenne a helye, mivel túlságosan távol kerül a tanulmánykötet tárgyától. Különös, hogy egy tanulmánnyal kapcsolatban ennyire eltérő vélemények alakulhatnak ki.

Sipos Balázs tanulmánya számomra alapvető kérdéseket helyezett új kontextusba, ami önmagában érték. Kertész-olvasóként mindig gyanús, ha van egy bevett narratívánk valamiről – ez esetben magáról a szerzőről. Jó, ha ezek mögé tudunk kérdezni az aktuális állapotok felől. Nem beszélve arról, hogy ebbe a narratívába sehogy se illenek a kései naplók rasszista, kirekesztő kijelentései. Példaértékűnek tartom azt a vállalkozást, amelyik úgy mutatja ki, hogy ez a kirekesztés nem a semmiből jön, sőt még a táborok nyelvhasználatában is tetten érhető, hogy közben a holokauszt tapasztalatának megrendítő erejét és az életmű jelentőségét nem ássa alá. Úgy tud kritikai munkát végezni, hogy nem hitelteleníti tárgyát. Ezen kívül fontos lehet az íráshoz hozzávenni Sipos Balázs másik tanulmányát, ami a mostaninak a párdarabja: ebben jobban az életmű közelében marad, és Kertész esszéiből és előadásaiból kiindulva vizsgál hasonló kérdéseket. De mivel a tárgyalt tanulmánykötet célkitűzése az volt, hogy társadalmi, teológiai vagy történeti kontextusokat hozzon játékba az életmű kapcsán, számomra nem volt zavaró ez a „távolság”.

Írásod szokatlanul zárul. Egy recenzió utolsó bekezdése jellemzően az összegzés, értékelés, te azonban mintha egy újabb könyvet ajánlanál. Ez a Heimweh nach Tod című német nyelvű kiadvány, amely Kertész Imre eddig kiadatlan, 1958 és 1962 közötti naplójegyzeteit tartalmazza. Ebben a kötetben kapott helyet Első vázlat a funkcionális emberről című írása is (természetesen német fordításban), amelyet alapvető jelentőségű szövegként jelöltél meg. Miként járulhat hozzá ez az írás a Kertész-életmű újragondolásához?

A funkcionális ember fogalmát eddig is használta a kritika. Elengedhetetlen ugyanakkor az esszé ismerete annak meghatározásához, hogy Kertész pontosan mit értett e fogalmon, és mi annak a szellemi-filozófiai forrásvidéke. Fontos szerepet játszhat abban is, hogy felismerjük, mennyire központi helyet tölt be az életműben ez a koncepció: már 1963 karácsonyán úgy érezte Kertész, hogy összegeznie kell az ezirányú gondolatait, és ez lehet a vezérfonala a későbbi, publikált szövegek értelmezésének is a regényektől a naplókon át az előadásokig. Ahogy fentebb írtam: a funkciókat elutasító, de eközben újabb funkciókba kerülő elbeszélők szövegeinek poétikájára is rálátás nyílhat innen. Amúgy egy jól megírt esszéről van szó – ilyen mondatokkal: „Mindez egy bohózati helyzetre hasonlít, amikor az orvos hullafoltokat lát a beteg arcán, míg a beteg egészségesnek érzi magát, és vígan hancúrozik. Nyilvánvalóan új helyzet állt elő, és vagy az orvos lát rosszul, vagy pedig a betegség az egészség állapota, s így többé nincs szükség az orvosra. Mert úgy áll a dolog, hogy a valóság-nélküli, funkcionális életek nem alkalmasak arra, hogy művészi anyaggá váljanak. Sorsukon a Semmi csillan át, minthogy ezek a sorsok nélkülözik azt az értelmet, amiben egy tragédia lehetősége rejlik.”