Négy verset közöltél az októberi számban, melyek között beszédmód és forma tekintetében is van átfedés. Ciklus készül?

Ezt a verset, amit kiemeltél a négyből, 22 évesen írtam, 1986-ban. Nem időznék sokat e távoli tűznél, az óbudai második emeleti panellakás „legényszobájában”, a Kékes televízió alig pislákoló fényénél, az asztalra hajított alsónadrágok bús csendéleténél és a szürke kandúr emlékénél, nem is fogok, csak szédítő belenézni abba a mély kútba, amit a kérdéseddel fúrtál váratlanul az időmbe.

Ciklus nem készült, már terv sem, a továbbra, zuhantam ki a versekből, anakronisztikusnak és a vélt/olvasott paradigmán kívülinek éreztem mindent, amit írok. Ciklus 36 évvel később lett, az első New York-i utazásomat követően, amikor belém villant, hogy az idén júniusban írt három prózavers szerkezete megtarthatja, mint valami emlékháló, ezt a verset is. Hogy minden erőltetettség nélkül egymásra épülhet egy fél élet.

Sűrű versről van szó: a 12 sor motivikus telítettsége maga után von egyfajta enigmatikusságot is. Tudom, rólam árulkodik, de első olvasáskor reflexszerűen próbáltam megfejteni, hogy milyen égen szállnak a repülők: végül – sárkányok ide vagy oda – a pusztulásuk háborús képétől nem sikerült elvonatkoztatni. Számodra milyen ez az ég?

Ez az ég maga a pusztulás. Semmi remény nincs benne, nem lehet repülni. Pontosabban talán nem lehet elrepülni. Ami felszáll, az megsemmisül. A természet gyilkos részévé válik, s ez illúziók nélkül tudható. Valamiért kezdettől így működtem, az akkor írt Zeppelin-versemben (A Zeppelin utolsó útján – a szerk.) az égi esküvő szétrobban a magasban. Ugyanakkor mégiscsak egy fiatal férfi a vers írója, aki „enyhítené” – vagy az írás szelleme tenné – ezt a kínt. Feloldani a kékítőben a tudhatót, talán. A háború képei, tudatalatti jelenléte – noha iszonyat távolinak tűnt a lehetősége – mégis. Egyrészt Borges, a Falkland-szigeteki háború, másfelől a szombathelyi laktanyában előfelvételisként eltöltött katonaidő 1983–84-ben. A reggeli kötelező tornákon a riasztóan közeli égbolt látványa, miközben üvölt a hangszórókból a „Words don’t come easy”.
 

Sűrű, pusztuló eget festettél le, ugyanakkor a múltidejűség kijelentő módusza leíró verset eredményez, amely egyfajta nosztalgiát is magában hordoz: a sárkányok, az indiánregények és a spanyol hajók mellett a repülők is régiek, s ez csak részben ered a nyolcvanas évekből. Általában nem idegen a verseidtől a nosztalgikusság. Ez alkalommal a régi repülők indították be a nosztalgiagépet vagy máshonnan érkezett az alapötlet?

Érdekes, ahogy ebben a ciklusban ez a vers nosztalgikus olvasatot kap – bár ez is azt jelzi, hogy ott lappanghatott bennem mélyen ezek szerint a veszteségek felőli közelítés mint alapviszony. Vagy az utolsó négy sor éppen annak a reflexiója, hogy kizökkentem az időből? És nem is nosztalgiáról van szó, hanem fanyar búcsúzásról? Sehogy sincs tovább? Az égen és a földön is a semmivé válás alakzatai sorakoznak? Elég riasztó.
 

Akkor érdemes témát váltani. A fenti nosztalgikusság meghatározó vonása Kemény István költészetének is, a Falkland-szigeteki háborúról eszembe jutott a Feltételesen szabad asszociációk is. Tavaly ez idő tájt közöltük egy megnyitóbeszédét a Jelenkor Online-on Ráthonyi Kinga kiállításáról. A szöveg elején – a PIM-beli indiánkiállításod kapcsán – rád hivatkozik, majd előkerül Ráthonyi Sárkányhegy című indián fejdísze. Mondhatjuk – az Ady-esszé kifejezésével élve –, hogy hasonló dolgokra izgultok?

Ez biztos elkerülhetetlen – hiszen 1984 óta folyamatosan egymás közelében létezünk, olvassuk egymást, vagy focizunk, szóval van egy olyan életünk is, ami messze nem csak irodalom. Persze lehetetlen elrejtőzni ez elől, még ha nekem szinte sikerült is. Az utóbbi években már át-átszűrődik, melyikünk mit csinál, miről beszélgetünk, s ennek ilyen biztató, erősítő lenyomatai is vannak. S az is biztos, hogy mindketten a történelemből próbáltunk felrepülni, minden mögött ott lélegzik ez a nagyon is ismerős, veszélyes állat.
 

A vers motívumai az elmúlás felé mutatnak: a repülők szétesnek, úgy mennek a mennybe, az indiánregényeket elhagyták, a lámpa kiégett, a spanyol hajóra is alkony borul. Fura lehet a kérdés: a sárkányok miért maradnak ki ebből a sorból?

A sárkányok a mitikus vágy jelölői, akik nincsenek. Irigy, parázs szemeiket elképzeli a repülő, saját heroikusságának reménytelenségében. A sárkányok Isten mozdulatlan figyelme, amit a repülő elképzel a megsemmisülés előtti pillanatban.
 

Ez is riasztó, de valahogy nagyon szép is. Végül a formáról kérdeznélek: a vers háromszor négy sorból áll, mindegyik versszak egy mondat, felolvasva egy-egy levegővétel. Az elmúlást harmonikus versritmusban artikulálja a szöveg, s ez izgalmas feszültséget eredményez. Tudatos ez a kettősség?

Az elmúlás harmonikus szépsége – szép lenne, miközben 36 éve azt hiszem, éppen ez volt a mesterterv, a menekülési út: ha el is tűnök hirtelen, ne a száraz avar zörögjön, hanem artikuláltan törjön darabokra a tájfun. S épp ezért került most ebbe a ciklusba, hogy a változó versritmus levegőhöz juttasson.

(Fotó: Erdős Dénes)