Blues az óceán felett című, 18 éve megjelent könyvednek már a címe is sugallja, hogy a költészet nyelvén össze lehet barátkoztatni a bluest a vízzel. Mikor vetted észre, hogy ez a három dolog kapcsolatban áll egymással?

Nekem ezek a dolgok régóta szerves egészet képeznek. A nagy és kis vizek (óceánok, tengerek, folyók, tavak, patakok, pocsolyák), a zene (blues) és a költészet mindig kiemelten fontos volt számomra. Egyrészt, kisiskolás koromtól nagyon érdekeltek a tudományos jelenségek, a földrajz, a térképek. Már az ókorban is tudták, hogy a víz az egyik legfontosabb elem. Már az általánosban megtanultuk, hogy víz nélkül nem lehetséges a földi élet.

Másrészt, úgy alakult, hogy 1975 és 1991 között (az egyéves katonai szolgálatidőt leszámítva) az Újvidéki Rádióban lemezlovasként tevékenykedhettem, rockzenei műsorokat szerkesztettem. Igyekeztem igényes műsorokat készíteni, olyanokat, amelyek nemcsak a szórakoztatásról szóltak, hanem inkább ezeknek a zenéknek a tartalmáról, az előadók sajátos stílusáról stb. A rádió zenei szerkesztői akkor figyeltek fel rám, amikor a hetvenes évek első felében, elsős egyetemistaként Bob Dylan-dalszövegeket kezdtem el fordítani. A rockzenének nemcsak a kommerciális vonulata érdekelt, hanem a kevésbé népszerű áramlatok is, mint például a Mississippi deltájának muzsikája, a blues és a cajun zene is. Ami pedig a költészetet illeti: még topolyai gimnazista koromban megérintett. Virág Gábor tanár úrnak köszönhetően Juhász Ferenc és Nagy László költeményeit olvasva titokban én is elkezdtem verseket írni. Emlékszem, hogy az egyik első verspróbálkozásom éppen az októberi esőkről és a szerelemről szólt.

Hosszúversről van szó vagy tizenegy verset tartalmazó ciklusról?

A Blues egy esős nap reggelén egy hosszúvers, annak is készült. Hasonló, mint amilyeneket a pályám kezdetén, a hetvenes években írtam. Első két verseskönyvemben (Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon – 1978, Kollapszus – 1988) többnyire hosszúversek szerepelnek, aztán később, az Amerikai improvizációk, a Halott vajdaságiakat olvasva és a Minimum Rock & Roll című versciklusaim rövid darabokból állnak. De számomra ezek is „hosszúversek”, merthogy bizonyos értelemben összetartoznak.

Nehéz megállni, ezért rákérdezek: a cím provokálja, hogy a vers keletkezését „egy esős nap hajnalá[ra]” tegyük, de ennyire erős kompozíciók nem szoktak megszületni csupán egy esős hajnal alatt. Persze könnyen lehet, hogy az egy hajnal valójában több hajnalt jelent, ahogy az is, hogy a cím nem a keletkezésre utal, hanem iránymutatás az olvasónak: jelesül, hogy milyen zenét kell hallgatni milyen körülmények között, miközben az egyes szövegeket olvassuk. Hogy van ez?

Természetesen több hajnalról van szó. Sok-sok eső tapasztalatát sűrítettem ebbe a versbe, mert úgy gondolom, hogy az eső az egyik legcsodálatosabb természeti jelenség. Az írói technikámról annyit mondhatok, hogy mindig van nálam egy A5-ös formátumú 32 oldalas sima füzet. Az elmúlt 50 évben sok-sok ilyen jegyzetfüzet gyűlt össze. Évek óta ezekbe írom a gondolataimat, szavakat, mondatokat, ellesett párbeszédeket, olvasmányélményeket, dalok címét, előadók nevét, a felvételek adatait és minden mást, ami szembejön velem, és fontosnak tartom feljegyezni.

Úgy is mondhatom, hogy szükségem van az „értelmes élet fenntartásához” elengedhetetlen szavak, mondatok birtoklására. Ezáltal egy különös lelkiállapotról, valami körvonalazhatatlan tudatosságról adhatok számot. Ezek a füzetek arról is szólnak, hogy akkoriban milyen dolgok történtek a világban, kikkel találkoztam, milyen könyveket olvastam, milyen képeket és filmeket néztem. Egyik szememet a bennem élő, a másikat a rajtunk kívül eső világon tartottam. Aztán ezek a törmelékek elkezdenek közeledni egymáshoz, összeolvadnak. A szem és az agy, a szem és az ösztönök, a szem és a tudat együttműködéséből megszületik a vágy, hogy „elmondjunk valamit”. Ezek a jegyzetek – sok esetben – alapul szolgálnak egy-egy vers vagy ciklus végső megformálásához. Általában sokat pepecselek a szövegekkel, de vannak kivételek is, például az áprilisi Jelenkorban megjelent Hamvazószerdát egyhuzamban írtam meg, alig 3–4 nap alatt.

Régebben, amikor még „papír alapú” újságokat olvastam, „kollázs-füzeteim” is voltak, sok-sok különös hírt, képeket, foci- és kosármeccsek eredményeit, táblázatokat, rövid leírásokat kedvenc filmjeimről kivágtam, és beragasztottam a füzetlapokra. Ez a processzus a kollázsaimban csúcsosodik ki, amelyekből például Vlagyimir Vlagyimirovics belelépett a gereblyébe címmel nyílt kiállítás 2022 áprilisában a veszprémi Pannon Egyetem galériájában.

A kézzel írt füzetbejegyzések személyes megfigyeléseket, látomásokat, verssorokat tartalmaznak. Mindennapi abszurdok és szürrelálok. Különböző témák érdekelnek: utazások, csavargások, esők, kánikulák, fák, madarak, kocsmák, italok, graffitik, szemeteskukák. Számomra az egyik meghatározó költészeti alapélmény Danilo Kiš Szeméttelep című költeménye, amely egy szemeteskuka tartalmát írja le (Bozsik Péter fordításában olvasható az Ex Symposion 1993-ban megjelent 3–4. számában), a másik pedig Domonkos István Kuplé 2-je, ami a Versek éve antológiában jelent meg az 1980-as évek elején, amikor Domi elhúzott Svédországba. Domonkos a mindennapi élet hordalékait gyűjtötte egybe, amelyből a második Kuplét szerette volna megírni… 2020. július 1-je óta nyugdíjas vagyok, azóta elkezdtem feldolgozni ezt az irdatlan jegyzetanyagot.

A Blues egy esős nap hajnalán az esővel kapcsolatos évtizedes megfigyeléseim összességéből épül fel. Magát a verset idén tavasszal kezdtem el írni, mire befejeztem, beköszöntött az évtized legnagyobb aszálya és legmelegebb nyara. A ciklus darabjai közötti zenék nem véletlenek. Néha készítettem tematikus rádióműsorokat, amelyek egy-egy témával foglalkoztak: esővel, napsütéssel, szülőfölddel, nagyvárosokkal, autókkal, kutyákkal, macskákkal, szép lányokkal, szerelemmel stb. Nem volt nehéz dolgom, rengeteg dal szól az esőről. Viszont sokáig vajúdtam, hogy melyik legyen az a tizenegy, amely bekerül a versciklusba, hogy részekre tagolja a 311 soros hosszúverset.

Rendkívül koherens szövegvilág tárul az olvasó elé a tizenegy számozott részben. Azt gyanítom, lineárisan készült a mű, a „Rég nem esett” mondattal, de ilyen téren nehéz biztosra menni. Mi volt a versmag?

Igazából két versmag volt. Az esővel kapcsolatos szinonimák, jegyzetek és a vers erotikus, „szerelmes” szála. Ami kicsit talán az előbb említett, fél évszázaddal ezelőtti kamaszkori versig nyúlik vissza. Ez a másik szál nem annyira lett kidomborítva. Sokat elhagytam, kihúztam a versből. Inkább az esőre koncentráltam.

Mikor a 3. darabban előkerült a „12 ütem”, biztos voltam benne, hogy 12 szövegből fog állni a vers, még akkor is, ha a 12 ütemes blues periódust jelöl, nem a tételek számát. Megfordult a fejedben, hogy még egy szakasszal megtoldd a kompozíciót?

Igen, a 12 ütemes bluesból kiindulva lehetett volna 12 részből álló a ciklus, volt egy ilyen gondolatom is, de ezt gyorsan félretettem, inkább egy bonyolultabb ösvényt választottam, egy matematikai képlet alapján komponáltam meg. Az utóbbi két évtizedben alkotásaimat általában a prímszámok és a Fibonacci-számsor igézetében írom. Nem véletlen, hogy a Halott vajdaságiakat olvasva című könyvemben 55 személyről írtam (az 55-ös szám a Fibonacci-számsor része, amelyet először két indiai matematikus írt le, akik a szanszkrit költészet elméleti kérdéseit vizsgálva ismerték fel a törvényszerűséget). Pár évtizeddel később, 1202-ben Fibonacci, a Könyv az abakuszról című művében egy képzeletbeli nyúlcsalád növekedéséről szóló gyakorlófeladatban ismerte fel a sorozat különös viselkedését. Kepler 1611-es A hatszögletű hópehelyről című könyvében újra felfedezte a számsorozatot, és különféle természeti jelenségekkel hozta kapcsolatba. Például a virágszirmok száma gyakran Fibonacci-szám. Az aranymetszés szabálya is ezen a rekurzív számsoron alapul.

A Minimum Rock & Roll című könyvem verseinek kompozíciója is a prímszámok törvényén alapul. Ahogy a Blues egy esős nap hajnalán is. A 11 vers sorainak száma prímszám, de ha a ciklus összes darabjának sorát összeadjuk, az is prímszám (19+23+29+31+47+37+31+31+29+19+17 = 313).

A prímszámok a számtan atomjai, ezek az „oszthatatlan számok”, melyek nem írhatók fel két kisebb szám szorzataként. Ezek a legrejtélyesebb objektumok a matematikusok szemében. Ezek adnak kulcsot a modern világ elektronikus titkait védő zárakhoz. Emiatt ölnek vagyonokat az informatikai cégek a prímszámok finomszerkezetével és a Riemann-hipotézis megértésével foglalkozó vállalkozásokba, hiszen a mélyreható eredmények segíthetnek a prímszámokon alapuló kódok feltörésében. Ezért a világ legnagyobb vállalatai, bankjai és biztonsági cégei árgus szemekkel figyelik az elméleti matematikusok tevékenységét. De ezen kívül az összes internetes kereskedő a száz jegyből álló prímszámokra van utalva, mert ezek kezeskednek üzleti tranzakcióik biztonságáról. Az utóbbi években, saját szerény tapasztalataimat és eszközeimet felhasználva, a prímszámok által vezérelve alkotom verseim, szövegeim nagy részét. A matematikai érdeklődésemet annak köszönhetem, hogy Veszprémben 2002 óta az MTA VEAB szervezőtitkáraként dolgoztam, és megismerhettem rengeteg érdekes és izgalmas dolgot a természet-, az élet- és a társadalomtudományok világából.

Ha már szóba kerültek a számok: a 3,14 többször előkerül a szövegben. Utalhat a hajnalra („Alig múlt három”), értelemszerűen a π jelölte végtelenre, de akár a hivatkozott dalok hosszára is. Az első szöveg alatt például Lightnin’ Hopkins Rainy Day Blues című száma szól, amely pár másodperc híján 3 perc 14 másodperc. Mi húzta be a versbe a 3,14-et?

A π-nek, más néven Ludolph-féle számnak nagy kultusza van a kortárs kultúrában, hiszen ez egy rejtélyes, irracionális szám. Már több milliárd tizedesig meghatározták, de még nem találtak „ismétlés-mintázatot” benne, ami az irracionális számokra jellemző. Én az élet körforgására, az éjszaka és a nappal váltakozására gondoltam, amikor a versemben emlegetem. De voltak asszociációm az örök élet és a kozmosz végtelenségére is… Valahol azt hallottam, Jézus 3:14-kor támadt fel…

„bömböl, habzik, zuhog a víz, / és dörög a víz, és zörög a víz, mint celofán-hajó a szélben” – Az ohridi források című Juhász Ferenc-hosszúversből származó mottót nem nehéz elrugaszkodási pontként értelmezni, említetted is, hogy nagy hatással volt rád Juhász költészete. A halmozás alakzata visszatérő eleme a te bluesodnak is. Mintha a szavak is monoton módon zúgó esőcseppek lennének…

Juhász Ferenc a magyar költészet egyik különös fenoménje, egyetlen elődöt sem tudok említeni a magyar költészetben, aki vele rokonítható. Munkássága „a költői öntudatra ébredésem” óta nagy élményt jelent számomra. Valósággal elbűvöltek a versei, a burjánzó eposzai. A rá jellemző aprólékos (mikroszkopikus) kidolgozás, de egyben tökéletesen komplex/univerzális látásmód teljesen lenyűgözött. A Blues egy esős nap hajnalán című versemben engem is hatalmába kerített az élet örvénylésének végtelen, nagy vadsága.

A dalszövegek válogatásáról már beszéltél, de mennyiben szolgáltak elrugaszkodási pontként írás közben? Érzékelni áthallásokat, de csak nagyon halványan…

A vers írásának kezdeti szakaszában voltak halvány elképzeléseim, hogy majd a dalszövegekre is reflektálok, de aztán túlbonyolódott az ügy, és az egészet hagytam a fenébe. A dalok végül csak a kompozíció kialakításakor játszottak szerepet. Sokat vívódtam velük, olyan „szerethető” bluesokat és dalokat kerestem, amelyek az esőről szóltak.

Tudvalevő, hogy a blues szomorú, panaszkodó műfaj, az amerikai szegény emberek, rabszolgák imája volt. Számomra a „blues-ima” nem a szavak unott mormolása, hanem szárnyalás, olyan, mint egy felcsapó tűzláng. Vidám, fényes nyújtózkodás az ég felé. A költői munkásságom mindig is kötődött a zenéhez, ezt sokan észrevételezték. Nálam tényleg sorsdöntő szerepet játszanak azok a zenék, amiket hallgattam vagy hallgatok, mert modernkori életünk megnyilvánulásait zaj, zenei háttér kíséri. A zaj az élet zűrzavarából, rendszertelenül és zűrzavarosan ér el hozzánk, soha nem mutatja meg magát egészen, és végtelen számú meglepetéssel szolgál. Érzékszerveink követelik az emóciók bőségét és kapcsolatát.

A szóban forgó vers esetében magának az eső monotonitásának is van zenei jellege. A különböző „komolyzenei” tempójelzések (allegro, largo, vivace, presto, crescendo stb.) szépen megfigyelhetők egy vihar folyamán.

Az 5. és a 7. darabban is kétszer szerepel az „Ez nem egy szerelmes vers” szósor, majd a 8. szövegben megérkezik az egyik legemlékezetesebb passzus („Amikor először megcsókoltál, még kevesebb, / mint négymilliárd ember élt a földön, / ma, amikor e sorokat rovom, / már kétszer annyian vagyunk a bolygón”). Mire eddig elér az olvasó, már tényleg azt érzi, hogy a költészet feloldódott a versre hulló esőben, és minden a tempójelzésekkel, a monotonitással és a víziókkal teletűzdelt blues bűvkörében áll. Remélem, nem veszed rossz néven a kérdést: nem sajnáltad ezt a gyönyörű mondatot? Mégiscsak egy olyan versbe illesztetted, amelyben a költészet egy másik művészeti forma, a blues megragadásának eszközeként jelenik meg.

Mint említettem, kezdetben két szálon futott a vers. Az egyik az eső volt, a másik pedig a szerelem… Menet közben megpróbáltam feszesebbé tenni a kompozíciót, a versbeszédet, ezért az esős motívumot erősítettem, ennek az lett az eredménye, hogy háttérbe szorult a szerelmi, és csak némi erotikus vonás maradt. Hiszen számomra az eső többek között a szerelmi aktus jelképe, hétköznapi és kozmikus értelemben is. S különben is a negyven éve tartó boldog szerelem a művészetben könnyen giccsbe torkolhat, vagy egy olyan szép dalszövegbe, mint amit Somló Tamás írt a Locomotiv GT-nek:

„Mikor szeretni már nincs mit bennem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!”

Mint említettem, a szerelmi szálat részben elhagytam, lecsupaszítottam. Az „Ez nem egy szerelmes vers” sorral mintegy teljesen kiiktattam, eltoltam magamtól: csak semmi szentimentalizmus, semmi romantika. A zenénél maradva, itt mondom el, hogy John Lydon poszt-punk zenekarának, a Public Image Limitednek van egy This Is Not a Love Song című ironikus slágere, amely szintén a meghatározó zenei élményeim közé tartozik. Ezzel egy újabb „zenei” vonal is felsejlik, és tovább bonyolíthatja a vers jelentéstartományát…

A vers a napfelkeltével zárul, és nyilvánvalóvá teszi, hogy a hajnali állapotleírás alig észrevehető módosulásai egyben egy folyamatot is jelölnek, miközben a versbeszélő továbbra is a blues hatása alatt marad. Ennek a folyamatnak része az is, ahogyan a nedvesség metaforái szép lassan áthelyeződnek a testnedvekre, leginkább a megszólaló és a Poézis Múzsájának testnedveire. Amikor elkezdted írni a szöveget, már tudtad, hogy a zárlatban az ágyon szétvetett lábakkal heverő Múzsát fogod megjeleníteni? Vagy írás közben jutott eszedbe a kép?

A Múzsa vissza-visszatérő motívum nálam. Költői munkásságom egyik központi témája: egyfajta dialógus folytatása a múzsával, a költészet és a nyelv mibenlétéről. Számomra a költői nyelv szerepe kettős: egyrészt a korral való dialógust, a kor kérdéseire adható művészi válaszokat feltételezi; másrészt a művészet alapvető kérdéseit, a művészi hivatás problémáját aktualizálja. Ez egyfajta intellektuális érzékenység, mely a „gondolkodva létezni” kérdéskört hivatott reprezentálni. Olyan dilemmák ezek, amelyek mindig aktuálisak számomra. A „symposionista” költészet (Tolnai Ottó, Domonkos István, Ladik Katalin stb.) számára mindig fontos volt a líra demisztifikálása, mert – Bányai Jánossal szólva – „a költészet kemény munka, veszélyekkel és félelmekkel teli. Innen nem vezet út az idilli örömökhöz”.

Végső konklúzióként elmondhatom, itt a harmadik világháború, a klímakatasztrófa, a túlnépesedés küszöbén, hogy az emberi civilizáció a végzet, az apokalipszis felé tart. Lehetetlen idealizálni. Ugyanakkor egyáltalán nem vagyok pesszimista, ellenkezőleg, az egyik kör bezárul, hogy egy másik elkezdődjön. A blues végtelen szomorúsága és az esőbe kódolt mögöttes jelentés szerint a természet újjászületésének mérhetetlen ereje, a gyorsaság, amellyel megújul és egyensúlyba kerül, bizonyítja, hogy az élet mindig élni fog, velünk vagy nélkülünk. Csak illúzió, hogy mi vagyunk az élet egyetlen értelme. Sajnos, az emberbe bele van kódolva a bukás, az emberi civilizáció pusztulása.

(Fotó: Egyed Melinda)