A Magyar Lettre Internationale utolsó számában jelent meg az első része ennek a szövegnek 2012-ben. „Ugyan fikciónak gondolom (s óvatlanul regénynek nevezem, ha egyáltalán), műfaja nincs.” „Nem, nem regény, legföljebb könyv.” – írtad akkor felvezetésként a szöveg minéműségét latolgatva. Itt azt is olvashattuk, hogy ennek a kötetnek a terve nagyon régen megfogalmazódott benned, uszálykormányos nagyapád 1998-as halálakor nyitottad meg a file-t, ekkor kezdted begépelni a feljegyzéseit. Hol tartasz most?

„Nem tudom, tényleg nem tudom”, kezdhetném a kedvenc Mészöly-idézetemmel a Nyomozásból, de ezzel kényelmesen elütném a választ, noha nem hazudnék. Az biztos, hogy 24 évvel később tartok, egy-másfél millió karakter nyersanyaggal beljebb, s bőven túl a belátáson, hogy a tárgyat, legföljebb körülírni, közelíteni, körbecédulázni lehet, annyira, amennyire. Akár nagyon is. Persze, hogy fikció, legalábbis féltény. Egy regény nemregénye, hosszúpróza darabokból, kirakósdi, kisebb-nagyobb passzusok, amiknek tárgya, apropója, előhívója, médiuma a Duna mint vízi út és metafora. Kanavásza pedig, legalábbis sorvezetője a nagyapám-féle emlékezés, annak az írott és magnóra mondott, általam egybeszerkesztett bővített-átírt szövege. S ezen, ebben, ezalatt mindaz, amit „fölvesz”, családról, ősökről, rólam, a saját emlékezésemről és felejtésemről. Király Edit nemrég megjelent remek könyvének címeként idézi Esterházyt: „Hogy mi a Duna, azt én mondom meg”. Vagy idézhetném Neweklowsky mérnököt a legtestesebb Felső-Duna-monográfia íróját: „Ki az, ki különbséget tudna tenni Duna és nem Duna közt?” Hát igen, lényegében erről van szó, ennek a szabadságáról és persze képtelenségéről, hisz ha minden a Duna, akkor nem Duna semmi.

Mármost a nagyapám, id. Schuszter Ferenc se filosza, se kivételezett utazója, se mániákus monográfusa nem volt a mondott tárgynak, előbb matróz volt, majd uszálykormányos, épp csak munkahelye, s így lakóhelye volt a Duna, épp csak ebben, ekörül telt el az életük nagyanyámmal, ahogy sváb hajóács és hajós őseiké, rokonaiké Óbudán és Tolnán, ahol a „szárazföldi életüket” leélték. Eköré, életük hosszú kalandja köré rakódott az a legendárium, ami hogyne érdekelt volna az első pillanattól fogva. Nagyapám már gyerekkoromban sokat és jól mesélt, hogy úgy mondjam: szóban kigyakorolta a történeteit, aztán, túl a nyolcvanadik évén akkurátusan leírta az unokáinak, rekonstruálta, hogy élt gyerekkorában, hogy került „a hajóra”, mi és hogyan történt vele, a rakománnyal, amit épp vitt az uszály. Itt és itt jártam, ezt és ezt vittünk, ez és ez volt a vontatóhajó, ő és ő volt rajta a kapitány, itt és itt robbantunk, itt és itt akartak agyonlőni, itt estem fogságba és így tovább. A hajónevek többségét be tudtam azonosítani, jól emlékezett, aprólékosan, inkább tényekre, mint történetekre. A kilencvenes években több magnóbeszélgetésben, többször rákérdeztem némely részletekre, ezáltal gazdagodott, de nem változott meg a mese, úgy gondolom mindent megírt, elmondott pontosan, amit csak kimondhatónak-leírhatónak gondolt, amire csak voltak szavai. Az érzelmeire nem, pedig nagyon érzelmes, szeretetreméltó, jó ember volt. Nem irodalmi mű, nincsenek ilyen ambíciói, igen takarékos, kissé jegyzőkönyvszerű, főleg az írásos eredeti változat, díszítő jelzőt elvétve találni benne, pedig kedvét lelte az írásban. A gyerekkor, 1902-ben született, az első világháború vége, aztán a békeidő, konjunktúra és válság, utak, rakományfajták, tonnák, kikötők, hol álltak meg, kikkel dolgozott. Olyasmi volt az uszálykormányos, mint manapság a kamionos, csak sokkal nagyobb rakománnyal. A Bayer Lloyd, egy német vállalat alkalmazásában állt, fuvaroztak mindent, Regensburg és Brăilă, olykor Sulina között. Majd jött a második háború, s mikor ’46 végén hazajött az amerikai hadifogságból, már nem ment vissza a hajóra.

Most, hogy válaszolok, percek alatt elfog a beláthatatlanság izgalma és félelme, hogy ugyan itt van a gépben a könyv, de képes leszek-e ezt a vivőanyagot, főszálat összerakni mindazzal a szekundér anyaggal, ami cédulaként, feljegyzésként, irányként és lehetőségként, utalásként és parafrázisként összejött e nagyon hosszú resersírolás alatt. Erre jutott a legkevesebb időm, hisz közben megírtam, meg kéne számolni, de legalább egy tucat könyvet, fordítottam és főleg átírtam vagy félszáz drámát, ki tudja hány tárcát, kisesszét, alkalmikumot, telt és eltelt egyharmad élet. Ott volt a látóhatáromon, a terveim, a legfő megírandóim között, de fél- vagy pláne teljes intenzitással csak az utóbbi években volt és van módom dolgozni evvel a nyersanyaggal. Én nem is szeretnék mással, de ez több okból is illúzió. De nem vagy nem csak emiatt készül lassan, úgy látszik, ez kezdettől egy hegymeneti könyv, aztán, belemenve a képzavarba, lehet, hogy lesz egy pont, ahol siklani kezd lefelé, meg se áll, győzöm kormányozni. Ami „alkalmilag” látható volt belőle, az ebben a formában, illetve sorrendben aligha kerül be a könyvbe, de hát ezt is korai mondanom, rengeteg a kérdés, sok a megoldatlanság, ami újabb kérdéseket és megoldatlanságokat hoz magával. Hogy beljebb vagyok, az bizonyos, hogy előrébb-e, nem tudom. A józan belátás terén talán előrébb vagyok, mármint hogy a töredékesség, a befejezhetetlenség nemcsak természetes poétikailag, hanem otthonos is, minden sötét árnyékával együtt, legalábbis én ezekben a kis formákban, kis ívekben érzem magam otthon. „Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik, töredéknek”, vigasztalom magam Kosztolányival, másrészt ideillik a Bertók-parafrázis: nem fejeződik be, csak vége lesz. Meglesz, meg fog jelenni, azért beszélek róla, például neked, nyilvánosan, hogy hátha ez által magamat is ösztökélem.

A Hévíz folyóirat idei második számában is találkozhatott az olvasó egy résszel. Ennek Duna-cédulák, egy ulmi szál a címe, s alcíme szerint (EP-változat). Adódott a téma miatt a Hahn-Hahn grófnő pillantása hat éve halott szerzőjére, a barátodra emlékezni, vagy mélyebb, strukturálisabb kapcsolat áll majd fönn az ő könyve és a te leendő köteted között?

Ahogy kinéz, illetve ahogy elképzelem, a könyvben ez mélyebb kapcsolat lesz. Az ulmi szál egy születésnapi megemlékezés apropójából lett ilyen, amilyen most, s nem tudom, egyben marad-e a könyvben. Nem hiszem. Ezzel együtt Esterházy alakja is, a Hahn-Hahn is megkerülhetetlen, kezdenem kell vele valamit, s nemcsak mert nagyon szeretem, s akarok vele kezdeni, hanem mert e tárgyban képtelenség nem beleállni a parafrazeálási sorba, nem viszonyulni ahhoz a szöveghez, önmagában is és azért is, mert EP könyve nem kis mértékben Claudio Magris Dunájának parafrázisa, illetve egy roppant okos, parádés „dialógus” Magrissal, s számomra ez utóbbi is meghatározó olvasmánya a Duna-irodalomnak.

A készülő regény eddigi részleteiben nagy súllyal szerepelnek történelmi események, tények. A régmúltból is, de, nyilván a nagyapád emlékezése miatt, főként a második világháború idejéből. Ez utóbbi nevezhető majd a szöveg Schwerpunktjának?

A mostani állás szerint igen, de erre is nehéz határozott választ adnom, ezt én is akkor tudom meg, amikor lezártam a könyvet. Hogy hová is nehézkedik. Attól is függ, mit és hogyan tudok az alapanyag, az alapemlékezés köré-fölé-alá rakni, milyen és mekkora világot, ha tetszik: mit vesz fel, mi szervül mihez, egyáltalán, mi fér el ebben az „ártérben”. És attól is függ, hogy mi telik az időmből, az energiámból, képzelőerőmből, utóbbit inkább bátorságnak, nonsalansznak mondanám. Hogy mennyi emlékezetet vagyok képes mozgósítani, illetve mennyit vagyok képes realizálni, azaz megírni a rengeteg változat, lehetőség, irány, felsejlő szál közül.

Kiindulópontként a családi hagyatékod szolgált, ugyanakkor az eddig ismert részekben számtalan, a Dunára vonatkozó irodalmi-kulturális ismeretet vagy egyenesen vendégszöveget építettél a szövegbe. Az egyik anyag véges, a másik szinte végtelen. Hogyan kezeled ezt a helyzetet, és hogyan kapcsolódik mindehhez a fikció?

A Dunának mint folyónak és nagytájnak beláthatatlanul nagy irodalma van, ebbe sem lehet nem belelépni, hogy ez tudomást jelent vagy használatot, a beépülés milyen fokát, azt tényleg esete válogatja. Birtokolni viszont ezt a sokat képtelenség, az ember lát, amit lát, nézni nem a végtelent nézi, hanem maga fölött a csillagos eget, ami, kicsit nyeglén, épp elég, még sok is. Szóval a hangsúly pillanatnyilag azokra a helyekre és eseményekre esik, amelyek szerepelnek a láthatáromon, főleg az emlékezésben, vagy valamelyik valós vagy fiktív szereplőhöz kapcsolódnak.

„Nem szoktam folyónak hívni, a Duna az Duna, minden más lehet folyó, ha áll, ha nem” – írod egy helyütt. Tehát nem pusztán a családi hagyomány és a kulturális emlékezet köt a témához. Mi a te Duna-élményed?

Hát, ez mind. Haza, identitás, európaiság, otthonosság, s még mondhatnék közhelyeket. Hogy látom az ablakunkból egy kicsi szeletét. Hogy anyagnak tekintem, hogy dolgozom vele, általa. Hogy egyre kiismerhetetlenebb és beláthatatlanabb, tehát, talán, sejtek róla valamit. Erről fog szólni ez a hosszúpróza avagy könyv, az én közvetlen, közvetett és még közvetettebb Duna-élménye(i)mről.

(Bélyegkép: Parti Nagy Lajos a Bertók László Költészeti Díj első díjátadóján. Fotó: Tóth László)