A formailag nagyon sokszínű Várady Szabolcs-versek közül több szól négyes-ötödfeles jambusban (a Búcsú, a Te megjelensz-e? vagy A kilencvenedikre című, Lator Lászlót köszöntő költemény). Van ennek valamilyen különleges oka?

Amikor szeretnék dallamos verset írni, akkor leginkább ez a forma áll a kezemre. Talán Apollinaire ültette a fejembe. „Letéptem ezt a hangaszálat”, A megcsalt szerető éneke, A harangok… A Te megjelensz-e? különben beszél is erről: „Vagy mondjuk inkább: ringatózom, / ó istenem, a dallamán? / Fülemben réges-régen óvom, / akárha mindig hallanám.” És aztán ez visszaköszön egyszer, amikor Tandori Dezső 80. születésnapjára Dezsőnek egy ugyanilyen formájú, de nagyon is komor hangulatú versére, A vérláb címűre írok parafrázist: „Mit keres itt a régi versem? / Elringatóztam dallamán. / Veled vagyok, és közbe mintha / a visszájáról hallanám…”

A Járkálunk címében használt többes szám első személy elrugaszkodási pont a versben: egyértelműen a kutyára vonatkozik, aki az emlékmozaikok betüremkedésével viszont – szemben a szám-személlyel – eltűnik a szövegből. Miért ez lett a cím? Volt esetleg más címváltozat?

Nem, azt hiszem, nem jutott más cím az eszembe. A kutyánknak valóban nincs más szerepe ebben a versben, csak az, hogy mindennapi sétára kötelez, és amikor az egyik séta során annak a háznak a kapuja mellett mentünk el, ahol első nagy szerelmem lakott, akkor fölmerült bennem egy sor emlék, ami közvetve vagy közvetlenül ehhez a házhoz és a környékéhez kötődik. Az emlékek megvannak bennem egyébként is, de a járkálás hozza felszínre és tereli őket együvé.

A vers többször idéz fel elhangzott mondatokat, dallamként értelmezi az emléket, ugyanakkor az életéhez kötődő utcaneveket és személyeket sorjáz. Egy interjúban említette, hogy versírás közben nem igazán gondolkozik képekben. Az emlékezete is hasonlóan működik? A verbális vagy a téri-vizuális emlékezete erősebb?

A térbeli emlékezet itt annyiban biztosan közrejátszik, hogy a tizenhat és húszéves korom közt leggyakrabban járt útvonalak kerülnek bele a versbe. A lányt, akivel egy éjszakai séta végén a kapualjban végre összecsókolóztunk, úgy ismertem meg, hogy ő gépelte azt az irodalmi újságféleséget, amit a barátaimmal írtunk a József Attila Gimnáziumban, és közülük Bence György volt a legfontosabb, aki a Köbölkút utcában lakott. Ahonnan a Ménesi úton gyakran sétáltam hazafelé, olykor késő éjjel. De ha jobban meggondolom, az első sor, ami versként megszólalt bennem, az volt, hogy „de Alle Éva itt lakik még”. Hogy a versben említett „másik András” (a Fadrusz utcában lakó Lakatos Andrásnak, Alle Éva férjének jó barátja) „rám hagyta, mint egy dallamot”, az összefügg Wilheim András zenetudósi mivoltával is, de hogy Alle Éva nevét kénytelen voltam egészben kiírni, az mindenekelőtt a gyönyörű hangzásának tudható be.

A fegyelmezett metrika és a variatív rímelés végigkíséri a verset, melynek dikciója az utolsó öt sorban a szilveszteri emlék megjelenésével szaggatottá válik. A szilveszter fontos tájékozódási pontnak tűnik, akár saját verséről van szó (mondjuk a Szilveszterről a De mennyire kötetből), akár más költeményéről (például Petri György V. SZ.-hoz című verséről). A megélt élményeken túl van bármi más oka annak, hogy fontossá vált a motívum?

Jó, hogy említi a variatív rímelést. Ez a vers, azt hiszem, eleve szaggatottabb attól, hogy nem ringatózik vagy mondjuk siklik egy egyenletesen kötött rímképlet evezőivel, hanem inkább lépeget erre-amarra. Személyes kapcsolatok hálója szövi át, de az a néhány olvasó, aki rajtam kívül tudhatja ezeket, nem ebből a versből tudja meg. De hogy nekem fontosak, az talán – remélem – kiérződik a versből. Ami pedig a szilvesztert illeti, abba jól beletrafált: Petri versében ugyanaz a szilveszter szerepel, mint amelyik az én mostani versem végén felbukkan, tébolyodottnak nevezve, 1969 szilvesztere. Ott sokan voltunk együtt, és sok minden történt, súlyos dolgok is. Aztán ketten együtt „csúszkáltunk az alattomos havon” hazafelé. Petri szilveszter reggelről beszél, de ez igazából már újév reggele volt. Többször eszembe jutott, hogy szólok neki, javítsa ki, de ez végül is elmaradt. Életem emlékezetes szilveszterei valahogy mindig szerelmi bonyodalmakhoz, válságokhoz kötődtek. Az egyikről külön vers szól, a Szilveszter, ahogy mondja. Furcsa, hogy abban is felbukkan, látszólag, de mégsem egészen véletlenül Petri György. De ennek a kibogozása túl messzire vezetne. Na szóval nekem ez a szilveszter is szerelmi válságból indult, és aztán részben átmeneti, részben hosszabb távú megoldáshoz, egy darabig meglehetősen kusza kapcsolatokhoz vezetett. Ilyen mozgalmas szilveszter többé nem fordult elő az életemben.

Mi dönti el, hogy valaki teljes névvel szerepel-e egy-egy versében? Itt Alle Éva a kivétel, és már elárulta, hogy ebben a hangzásnak nagy szerepe van. Más verseiben viszont a monogramozás, keresztnevezés gyakori, néha a vezetéknevezés: a teljes név szerepeltetésére csak egy-két példa jut eszembe (például az Errata női motorversenyzői az ötvenes évekből).

Ha most kapásból megpróbálok utánagondolni, úgy rémlik, hogy teljes nevek elég ritkán szerepelnek lírai versekben. Elsőre csak népdalok jutnak eszembe, Kossuth Lajostól mondjuk Gacsaj Pestáig. De azért ott van az is, hogy „Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr”, vagy „Csapot-papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály”, Ady levélféléje Móricz Zsigmondhoz, Radnótinál Vörösmarty Mihály, „én, József Attila, itt vagyok!” És az önéletrajzi emlékezés is magával hozza ezt a Tücsökzenében. De személyes ismerőseit komoly versben, ha nem ünnepelni akarja őket, nemigen szokta teljes nevükön nevezni az ember. Nekem a Sermo című versemben benne van Réz Ádám, Kormos Pista, Deve… cseri Gábor, Szántó Piri, Meller Péter. De ebbe a vers humoros jellege erősen belejátszik. Devecseri nevét például a metrum és az ő viselt dolgai törik ketté. A női motorversenyzők felsorolása is némi humoros felhanggal idézi meg gyerekkorom motorversenyek benzingőzében töltött vasárnapjait. Ebben a Járkálunkban elég vegyes a kép, de talán meg tudom magyarázni. A versmérték mind a két András nevét megengedte volna: „Lakatos András itt lakott, / s már Wilheim András is csak emlék”. De hát nem névsorolvasást akartam tartani, hanem érzéseket felidézni, és ahhoz a két keresztnév kellett, a szakasz negyedik sorának a teljes névben megvalósuló dallamával együtt. A versen kívülről nézve talán következetlenség, hogy ezután egy kezdőbetű következik név helyett. De ez a P. egyrészt már szerepelt régebben, a Székek a Duna fölöttben, másrészt két névjelölési változat után nem is logikátlan egy harmadikféle, továbbá összhangban van az utolsó szakasz É.-jével, akit többféle okból sem jelölhettem másképpen. Minthogy ő is Éva, Alle után csak vezetéknevével együtt lehetne a nevét kiírni, de ezt nem engedi sem a vers, sem a diszkréció. Így is adódott – teljesen véletlenül – egy rejtett szimmetria: két András és két Éva közt ülünk Petrivel a járdaszélen, mert naivan úgy gondoltam, hogy a vendégségbe vitt vodkát (ne menjünk üres kézzel) majd Gyuri ott hagyja, ha félig még tele van. Mindezek után persze megkérdezhetné, hogy Petri miért lett P. a régi versben. Lehet, hogy a vers elején ez még nem szükségszerű, de a vége felől nézve, ahol számos új szereplő lép fel kavargó, helycserés viszonylatokban, már nem képzelhető el másképpen. Itt azonban nem hagyható említés nélkül Tandori Dezső ösztönző szerepe. Ezt nem tudom jobban megfogalmazni, mint ahogy egyszer már megtettem, a Születik vagy csinálják? című esszéantológiában: „Az életrajzi töredék című, zárójelekben és monogramokban tobzódó ciklus verseire gondolok a nagy sárga kötetben (Egy talált tárgy megtisztítása). Tandori poétikai (és egyben talán filozófiai) játékot űz ezekkel a nyelvi jelekkel, életműve szinte beláthatatlanul tágas folyamatának egy adott szakaszán. Nekem csak ahhoz kellett a bátorítás, hogy egyáltalán lehetséges a használatuk versben. A Székek a Duna fölött ugyanis elakadt valahol a kétharmada táján, és már jó ideje vesztegelt. Arra a fordulatra kellett rátalálni, amivel hirtelen léptéket és sebességet váltva az addig lépésben haladó vers be tud robogni a célba, és ez valószínűleg nem következett volna be, ha nem ismerkedem meg 1972 nyarán Tandori Dezsővel és második kötete kéziratával.”

Az „ubi sunt” formulájáról Lukácsy Sándor írta magyar nyelven a legkomolyabb összefoglalót az ItK-ba: hosszú történeti és több műnemen átívelő eszmefuttatása végén „a beletörődés formulájaként” határozta meg az ubi suntot. A Járkálunk viszont korántsem kérdéssorozat, sőt, egyetlen kérdés szerepel csak benne, hiszen „agyonénekelt” formuláról van szó. Valamilyenfajta „beletörődés” viszont mintha tényleg átjárná a verset, vagy talán pontosabb szó az elfogadás, a megőrzés-elmúlás kettősségének elfogadása. Benne van ez a szövegben?

Hát igen, az „ubi sunt” formailag kérdő mondatot vezet be (hol vannak?), de mint Lukácsy Sándor is mondja, lényege szerint szónoki kérdés. És talán fel sem kell tenni szó szerint, az elmúlt dolgok emléke akkor is felidézi ezt a témát, amit rengetegszer megírtak, lehet akár unni is, vagy parodizálni, mint Kálnoky László tette A kegyelet oltárán című remek versében, de nem lehet abbahagyni. Ebben a versben a konkrét kérdés idézet: egy régen elhangzott mondaté. Mögötte képletesen az a kérdés hangzik, hogy hova lett az a hajnal, amikor a kérdő formájú állítás elhangzott. És hát persze, erről van szó: tudomásul venni, hogy elmúlt, és megtartani azzal, hogy emlékezünk rá. Már nincs meg, de velünk van.

Erre utal a zárlat is: „Elmúlt, sehol sincs, nem veszett el.” Az emlékezés súlya érződik az utolsó sorból, az elégikus tónus viszont a „nem veszett el” zárlatával mintha ellenpontra is lelne. Pazar a sor: tagadó és negatív jelentéstartalmú szavak állnak egymás mellett, mégsem kilátástalan a vége. Jól látom vagy tévúton járok?

Kedves Richárd, örülök, hogy így látja. Remélem, hogy nem jár tévúton, és ez a nem egy bánatosan derűs igent foglal magába.

(Fotó: Valuska Gábor)