Két felnőtteknek szóló versesköteted van: az első, a Fejedelmi többes 2008-as, a Hipnózis pedig 2015-ös. Újabb hét év elteltével talán nem illetlenség megkérdezni, hogy készül-e a harmadik.

Nem illetlenség, kettő is készülget párhuzamosan. Az egyik ráadásul nagyobb megszakításokkal 2009 óta készül – A készenléti lakótelep munkacímű kötet, amihez újra írok szövegeket. Ez egy „konceptkötet”, egy lakótelepen játszódik, ami folyamatosan építkezés alatt áll, és különböző szürreális dolgok történnek a helyszínen. Ezenkívül a Hipnózis után keletkezett egyéb szövegeimből is van már egy fél kötetnyi anyag. Lassan írok és keveset pályám kezdete óta.

Sok versednek adsz kreatív, váratlan címet, miközben a címadásban vonzódsz is néhány sémához: A féltékenységről, Az idő természetéről vagy A jófiúságról című versekhez ilyen értelemben szervesen illeszkedik Az önsajnálatról is. Mennyire koncepcionális a dolog?

Jól látod, ez koncepcionális. Szolcsányi Ákos is élt ezzel a második kötetében (A felszínről), de a régi magyar irodalomra különösen jellemző ez a címadás. Egyrészt meg lehet könnyíteni az olvasó dolgát egy ilyen címmel, hiszen egy világos, jól körülhatárolható témát nevezünk nevén, másrészt izgalmas a költői munka is, amely sokszor lerágott csontokon még mindig ehető és ízletes húscafatokat talál. A közhelyveszély engem mindig vonzott, szerintem az eredetiség a közhelyek közelében virágzik – ezek a címek meg afféle turistajelzések a közhelyek felé. Még akkor is, ha a szöveg nem abba a célpontba tart végül, amerre a nyíl mutat.

Az alapszituáció szinte giccsesen érzelmes: a versbeszélő nézi a napfelkeltét, elgondolkozik a saját nemlétén, magába süpped, elszégyelli magát. Melankolikus önmarcangolás, amelyet nagyon szépen példáz a csigaház motívuma, hiszen az önsajnálat mégiscsak az, amikor a saját sötétségünkön kívül nem látunk semmit, és félünk kimenni. Ráadásul itt épp felkelne a nap (érkezne a fény), aminek ellenáll a versbeszélő. Nappal másmilyen az önsajnálat?

Meglátásom szerint az önsajnálat egyfajta (negatív előjelű) álmodozás. A képzelgéseink jobban működnek talán, ha nem vagyunk arra kényszerítve, hogy befogadjuk a külvilágot – aminek a napfény ad körvonalakat, vagy az utcazajok is aktívabbak nappal. Én például mostanában (bármilyen urbánus környezetben is élek) madárcsicsergésre kelek, és bár az életkörülményeim sem nagyon táplálják az önsajnálatot, madárdal-aláfestéssel nem igazán megy ez a lelki folyamat. Nyilván nem mélydepresszióról beszélek, szerintem annak a fény sem tud igazán gátat venni, csak alkalmi nyavalygásról.

A fentiek ellenére a vers nem válik giccsessé, sőt, egy olyan költészeti környezetben, ahol az ellenpontozás tanult (sokszor elvárt) eszköze az irónia, kimondottan vagánynak tűnik az érzelmesség. Még a gyomorsav marása is eleganciával párosul („lesegítse rólam a bőrt”), a saját testbe való alászállás pedig a csigaházba való visszahúzódássá szelídül. Nehéz kérdés talán, de neked fel merem tenni: mennyire fontos, hogy egy érzelmes vers elegáns legyen?

Ezen sohasem gondolkodtam. Tulajdonképpen az érzelmesség sokkal jobban érdekel, mint az elegancia – viszont az érzelmességet soha nem mertem ellenpontozás nélkül szövegbe engedni. A Fejedelmi többes verseinél kézenfekvő módon én is iróniával vagy nyelvi játékokkal szőttem más szólamokat az érzelmesség köré. De az iróniára, sőt valamilyen szinten a komplexitásra, rétegzettségre is ráuntam. Vonz mostanában az egyszerűség – és talán az elegancia sokkal kézenfekvőbb módon ellenpontozza az érzelmességet, mert nem kérdőjelezi meg annak a hitelességét (mint mondjuk az irónia), nem keres direkt kapukat a gondolatiság fele (mint a nyelvi játékok vagy komplex motívumrendszerek építgetése), hanem csak annyival vonja be az érzelmességet, hogy az épp csak megformálódjon, ne maradjon amorf, örvénylő, direkt módon nem közölhető lelki folyamat.

Az előző két kérdésben előkerült, rá is kérdezek. Már a Fejedelmi többesben is fontos volt a giccs mint esztétikai kategória jelenléte. Változott azóta a giccshez való viszonyod?

Nem nagyon. A közhelyveszélyről már beszéltem. Hát, a giccs sziklaperemébe való kapaszkodás is vonz. Irodalmi extrémsportoló vagyok – de csak irodalmi, a hétköznapi bungee jumpingozást ki nem próbálnám.

Lassítok is: amikor megérkezik a versbe a Csiga-biga, gyere ki gyerekdala, nemcsak a csiga asszociációs köre erősödik fel (a meztelenség és a csiganyom), hanem a gyermek-motívum is: a toronyszobával érkező tündérmese adja magát, de újraolvasáskor a versnyitányban szereplő műtét-torok-kipeckelt száj hármas a mandulaműtétet is játékba hozta. Én olvasom bele?

Nem szerzői szándékból van benne a mandulaműtét, de most, hogy mondod, benne van. Fun fact: nekem kétszer is volt mandulaműtétem, egyszer hatéves koromban, de akkor bent maradt egy csonk, és az állandóan begyulladt a későbbiekben is, így a csonkot is kivették, mikor 14 éves voltam. Izgalmas, mert a mandulagyulladásnál aztán begubózik az ember, beszélni sem tud, megfeszült, befele forduló állapot, hasonló az önsajnálathoz.

Aki ismer, tudja rólad, hogy komoly zoológiai és botanikai műveltséggel rendelkezel, amely a verseidben is megjelenik. Egy másik gyerekvers, Csoóri Világjárója jutott eszembe a lapulevélről: „De mire az erdei / bagoly-harang megkondul, / s világvégi lapulevél alkonyul, / a fűszál már meghajlik, lekonyul, / Csiga-Zsiga egy tenyérnyi / világűrbe belehull, / belehull.” Miért szeretik a csigák a lapuleveleket?

Alig van olyan levél, amit a csigák nem kedvelnek. A lapulevél húsos, tele van ásványi anyaggal, gyógynövény is amúgy. De inkább az a lényeg itt, hogy a csiga nyoma sokkal jobban kirajzolódik egy ilyen nagy méretű levélen, mint kisebbeken – a jellegzetes cakkok, harapások is jobban látszanak.

Minél többet olvasom a verset, annál nehezebb meghatározni az alapötletet, avagy –Nemes Nagy Ágnessel szólva – „az ihlet közepén ülő, láthatatlan versmagot”, amit – és ez a te verseidre még inkább igaznak tűnik – „ihletcsomónak” is nevez. A három egyszerű kijelentő mondat a vers elején gyanús, de tényleg nem merek tippelni. Mi volt a vers kiindulópontja?

Pedig jó a tipped valójában. Ugyan 2017-ben írtam ezt a szöveget, tehát eltelt azóta öt év, de egészen biztos vagyok benne, hogy ezt elölről végéig írtam. A természeti képek mesterséges és humán környezetbe helyezése volt meg legelőször, a napfelkelte és az operáció közé tett egyenlőségjel.

Alapvetően jellemző a költészedre, hogy komplex szövegfűzést nemcsak a motívumok összeszikráztatása, hanem a hangalaki játékok is biztosítják. Az önsajnálatról esetében ez a szövegzárlatban jön el, a „mindegy” és a „minden egy” sor- és verszáró összecsengésével. A második versszak nyitósora ráadásul játékba hozza a szerelmes vers kódját, hiszen a „te” más is és önmagunk is lehet: ahol mind(en) egy, ott nem különül el egyik a másiktól (a mészház a puhatesttől). A zárlat alapján nehéz eldönteni, hogy szerelmes versről van szó vagy az önazonosság kereséséről. Számodra érvényesebb valamelyik verzió?

Hozzátenném, hogy a magyarban Istent sem magázzuk, tehát a szerelmes kód, az önszólítgatás mellett ott a lehetséges istenesség is. Az önsajnálatról fentebb már említettem, hogy belső vigaszkeresés is (persze annak megtalálása nélkül), a vallásos hit (végtelenül leegyszerűsítve) szintén belül lelné meg a vigaszt (gyakran meg is találja). Ez elég világos párhuzam. (Persze, a szerelemnek és a vigasznak is van köze egymáshoz, sőt a misztika gyakran él az erotika nyelvével, mert a testi egyesülés nyelvén közelíthető meg a lelki is. Elég csak a bibliai Énekek énekére gondolni.) Reményeim szerint mindhárom kódolás (önazonosság-keresés, szerelmes vers, istenesség) egyszerre működik itt, nem állítanék fel köztük fontossági sorrendet. A három össze is tud olvadni könnyen egyetlen origóban. Az, hogy ebből nekem mi a fontos, már lényegtelen – hiszen nem most írom ezt a verset, az olvasóra bíznám, hogy neki melyik megközelítés tetszik a legjobban, hogyan mond neki a szöveg többet.

(Fotó: Kaliczka Gabriella)