Akkortájt kerültél Budapestre, mikor Kormos István meghalt, találkoztál még vele?

Valóban akkor kerültem Budapestre, egyetemre, de nem találkoztam vele. Első kötetem a Móra Kozmosz Könyvek sorozatában jelent meg, de csak (némi viszontagság után) 1986-ban. Ennek már nem lehetett ő a szerkesztője.

Fényre sötétedő című könyved Nakonxipán-parafrázisának, a Gu’Laxípannak még Gulácsy Lajos a kiindulópontja, itt viszont Kormos csodálatos verseit idézed meg: Nakonxipánban hull a hó, Vonszolnak piros delfinek, Szegény Yorick, Egy kihantolt sírra. Mit jelent neked Kormos költészete?

Igen, Kormoshoz Gulácsy Na’Conxypánja felől közelítettem. És elég későn értem el hozzá, mondhatni, most. Magyar versek cikluscímmel (remélem, kötet lesz belőlük) régóta írom (leginkább halál-) verseimet magyar költőkről, Janus Pannoniustól Térey Jánosig. És mostanában újakat, a régi költők közül Zrínyi, Pálóczi Horváth Ádám, Áprily (hiszen már ő is régi költő), Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Berda, Pilinszky, Csukás; hamarosan megjelennek a Kortársban Zelk és Orbán Ottó emlékére írt verseim. És a Jelenkorban Kormos mellett Karinthy Frigyest is „eltemettem”. És hát az új halottak, Kántor Péter, Magyar László András, Szkárosi Endre… Szeretnék már nem temetni, valóságban, versben. Így jutottam el Kálnokyhoz és Kormoshoz – persze „megvoltak” a nagy verseik, most kerültem közel hozzájuk. Kormos költészetében az a – hogy is mondjam – lazaság (miközben nagyon is kötött formában beszél), hetykeség fogott meg, a szabadság delfinmámora – nem tudom, mi lesz a következő sor. Cikázik, játszik, mint a delfinek, okosan és nagyon is komolyan, mint a delfinek, önfeledten, önmagának és a közönségnek (olvasónak). Nem tudom, van-e nála szabadabb költő a magyar lírában.

Furamód a Kormos-utalásokat felismertem, a József Attila-parafrázisban viszont bizonytalan vagyok. A kurzivált szakaszban a Szegény Yorick Pistikáját és az Egy kihantolt sírra torzított sorát fedeztem fel, másrészt valakinek szól az anyja, hogy menjen már fel végre: a Mamáról van szó?

Nem, a „no de hát ne búsuljatok” (József Attila: József Attila) sor parafrázisa a „no de hát ne röhögjetek” sor.

És valóban, ennyire egyszerű! Számodra mi köti össze József Attila és Kormos István költészetét?

Hűha, hát melyik József Attila utáni magyar költő mondhatja el, hogy nem kötődik József Attilához? Próbálunk szabadulni tőle (Petri), de nemigen sikerül. Kettőjük kapcsolata talán az (a biztos formakezelésen túl, de hát ez elvárható egy költőtől, ez a szakmája), hogy mindketten alanyi költők; a személyesség, az élet a hitelesség aranyfedezete, a „nem babra megy”, de játék („kinek verséért a halál / öles kondérban főz babot”), a játékos tragikum, a tragikus játék, a „búsuljatok” és a „röhögjetek” – mint a mondókában: „sírás, nevetés / holnap lesz a temetés”.

A harmadik sorban („még élni volna kurva jó”) nem tudtam nem az Őszi reggeli végére asszociálni. Eszedbe jutott írás közben?

No igen, „Jobb volna élni.” De nekem inkább Vackor jutott eszembe: „Hóha, hóha, hóha, hó, / fára mászni volna jó!”

Ezek szerint mégsem ismertem fel mindent. A genezis érdekel: egészen izgalmas arányokkal dolgozik a szöveg. Egyrészt idézetekből összeálló montázsról van szó, másrészt Kormos sajátos stílusát imitálod, harmadrészt ez egy hamisítatlan Sajó László-vers is. A „szemtükrein foncsor a nap” például mintha Kormos sora lenne, a harmadik versszakban viszont a Szegény Yorick-utalás után hirtelen magadhoz rántod a szöveget, hogy aztán újra engedj kicsit a pórázon. Hogy született a vers?

A Magyar versekben ezt gyakorlom: idézetek, montázs (vannak olyan versek, melyek kollázsok, egy sort se írtam hozzájuk, csak sorba raktam a sorokat), imitáció, de azért az én olvasatom, versem. Ha sikerül. A „szemtükrein foncsor a nap” az én sorom (örülök, hogy mintha Kormosé). Élveztem az írást, lubickoltam (mint a delfinek, újfent, a levegőben, újlent, a vízben, bocs) Kormos szövegeiben (egy-egy vers írása előtt ismerkedem a költő életével, olvasom műveit, ez a minimum), és sokkal inkább úgy éreztem, hogy Kormos ránt magához – a kegyelmi állapot, amikor a vers „önmagát írja”. A Mátrában írtam, februárban, más, leginkább Magyar versekkel együtt, elvonulva (állandó „alkotóházam”, a kékestetői szanatórium zárva). Nem nagyon mozdultam ki, már csak azért sem, mert elkapott, poszt, ez a… nevét se írom le. Mivel mást nemigen tehettem, olvastam, írtam. 

Még egy kérdés adja magát a harmadik versszak kapcsán: „a sírásó / a hó alól / elevenen ment holtakat” a központozás elhagyása miatt kétértelmű. Retorikai értelemben ez egy ambiguitas, hiszen az „elevenen” nyelvtanilag vonatkozhat a sírásóra és a holtakra is. Számodra egyértelmű, hogy az „eleven holtakról” van szó? Vagy szándékos a kettős jelentés?

„Ambiguitas”, erről még nem hallottam… Szeretem a kétértelműséget, versben, viccben. De itt triviális, hogy a sírásó eleven, természetesen (!) a holtak elevenek, a sírásó „ment”.

A József Attila-utalás önreflexív kiszólása („no de hát ne röhögjetek”) megidézi Kormos versét is („idáig érve olvasásban / ne mondjátok ez jó alak”). Tudatos a rájátszás vagy egyszerűen adta magát Yorick bohóc-karaktere?

Írtam volt, ez József Attila-parafrázis, de a – pontosan mondod – „kiszólás” kormosos, egy váratlan húzással (toldással) kihozza az olvasót a sodrából, mielőtt belekényelmesedne (na, Kormost olvasva ez nem fordulhat elő) a szövegbe.

A Nakonxipánban hull a hó Istennel és a verset keretező pohárral zárul gúnyosan, majd egészen emlékezetes szépséggel: „poharamban a jég elolvadt / meleg megmondommi a szóda / aki nem ismer még jöhet / jelentkezzen az idióta // de gyorsan mert szemem nyitom / nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom / hajnali fél négy csak elalszom / ha isten is akarja álmom”. A Szegény Yorick Nakonxipánban végén Istent betemeti Nakonxipán hava, a kezében lévő pohár pedig – akárcsak a Szegény Yorick sírásójának esetében – valójában Yorick koponyája lesz. Szürreális, blaszfém zárlat, valóban igazi halálvers. Visszatérve a beszélgetés elejére: Kormos megidézett versei a halál versei is lennének?

Halálvers, igen. A blaszfémiát vállalom (és művelem). A hó „égig ér Istent betemette”, én is temetek, költőket, sorban. Kormos megidézett versei mindenképpen a halál versei, is: miről is szólhatna a vers, ha nem a halálról (lásd Kosztolányi), még akkor is, ha nem? – „nemzeti gyásznap halálom”, írja (nem) szegény Yorick és Nakonxipánban, Őrmezőn kigyúlnak/kihunynak az őrtüzek. Hogy ilyen (olyan) költői legyek, amilyet Kormos sose engedett volna meg magának, vágna most egy halotti grimaszt. Grimaszkot, bocsánat.