Debütáló szerzőinktől mindig kérünk egy rövid bemutatkozást: kérlek, mesélj kicsit az írásról, az eddigi pályádról, mindarról, ami a veled most ismerkedő Jelenkor-olvasóknak érdekes lehet!

Kezdeném azzal, hogy a fenti nyitást „derűlátó szerzőinktől”-nek olvastam félre. Bármit is jelentsen ez, a velem most ismerkedő Jelenkor-olvasóknak érdekes lehet. Egyébként ez az írás-dolog engem is érdekel, jó is, hogy rákérdeztetek, legalább kicsit átrágom magamat rajta. Hasonlóan zavarban vagyok, mint Németh Gábor, amikor az írásról kérdezik. Merthogy persze, gimi: én rakosgatom össze a zenekarunknak a dalszövegeket, a Bárka szerkesztője, Kiss Laci a magyartanárom, a Gyulai Termál FC kirobbanthatatlan csatára vagyok, előfordul, hogy a hétvégi bajnokikra menet együtt zötykölődik a táskámban a stoplisom és Tandori válogatott versei, rá vagyok állva az avantgárdra, hőseim akkoriban André Breton és Fernando Torres, „A” héten egyik, „B” héten másik. Gimiben tehát körülbelül így.

A költőpozíció már akkor sem vonzott. Nem volt ambícióm ilyesmire. Mondjuk nem is tudtam akkoriban, miért írok. Miért gondolom azt, hogy ha szavakat egymás után rakosgatok, és betördelem őket valamilyen formában, akkor az jó. Évekig nem találtam a vers funkcióját. Talán az írással szembeni gyanúm az oka annak, hogy például a slam poetryt sem kedvelem. Túl magabiztos. És valószínűleg ezért is gyanúsak a szép versek. Ennyi lenne a vers funkciója, hogy szép? Na ne! Úgy vagyok vele, hogy van egy csomó jó íráskészségű ember a világon, akik tudnak csinálni szép szövegeket. De ez szerintem nem költészet. A költészet számomra elsősorban a figyelésről szól. A jó költő tudja, hogy hova kell figyelni, hogy hol van költészet, és mi lehet az. Például a Hold már ne legyen. Viszont az nso.hu cikkének soránál éreztem, hogy bizonyos szövegkörnyezetben nagyon is használható. Végül a vers zárlata lett belőle. Szóval a jó költő jó figyelő. Ebben a figyelemhiányos világban szükség is van rá. Hogy legyen valaki, aki el tudja mondani a kicsit, a keveset, a láthatatlant, a pillanatnyit.

Ami még érdekes lehet, hogy anno kémiából volt egy 5 db 5-ös érdemjegyből álló szenzációs sorozatom, így gondoltam, hogy akkor én élelmiszermérnök leszek. Az is lettem, van róla papírom. Hogy ennek milyen hatása van a szövegeimre, még nem tudom. A végére pedig William Carlos Williams sorait hagyom, szépen megrajzolja versírói működésemet: „Figyeltem / éjjel messziről a várost, / s tűnődtem, mért is nem írok verset.”

A vers egyrészről tudatos metaforaláncok mentén halad: a távolság megelőlegezi az autóval kapcsolatos képeket, melyek közé az autósmozival beékelődik a randevú asszociácója, ami a nőnemű tenger, a barátnő és a házasság felé mutat. A tenger és a fürdőváros hasonló kapcsolatot alkot. Másrészről váratlan asszociációkkal találkozunk: a gátőrrel, a tigrisek vasszorgalmával. A hangzatos kétsoros egységek azt feltételezik, hogy meglévő jegyzetekből is dolgoztál. A vers megszületésének folyamata érdekel. Mennyit alakult az első lejegyzést követően?

Jól látod, ez a kétsoros megoldás elég hálás akkor, ha csak be akarod hányni a jobbnál jobb jegyzeteidet egy szövegbe, ott kicsit rakosgatni őket ide-oda, hogy aztán összeálljon a kész vers. Itt is ez történt: a vers körülbelül felét már 5-6 éve leírtam. Aztán tavaly megint találtam egy-két működő jegyzetet, ami jól állt a szövegnek. Végül pár hónapja az nso.hu-n belefutottam egy francia bajnoki tudósításába. Onnan loptam a vers zárlatát, amelynek esetlensége, hétköznapisága annyira megtetszett, hogy tudtam: ezzel kezdenem kell valamit. Kezdtem is.

Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek utána: a verset január elején küldted a Jelenkornak, tavaly pedig két Saint-Étienne – Bordeaux meccs volt. Az áprilisi (11-én) valóban vasárnapra esett, a szeptemberi (18-án) viszont szombatra. Egyik esetben sem 1-1 volt a félidő, ugyanakkor a versbeszélő kompromisszumot (döntetlent) hallucinál. Mikori a vers első verziója? Tavasz, ősz vagy teljes tévút a referenciális megközelítés?

Tévút. Simán írhattam volna a Leverkusen – Werder Bremen meccset is. Azért erre a két csapatra esett a választásom, mert eleve a francia bajnokságnak van egy furcsa miliője. Egyrészt itt van a legtöbb döntetlen a nagyobb bajnokságokat nézve. Franciaország tehát a szomorú döntetlenek hazája. Másrészt ezeknek a francia meccseknek a nagy része szörnyen eseménytelen. Nem tudom, hogy csinálják. Mintha nem akarnának nyerni a játékosok, de azért a veszítéshez sem lenne kedvük. Lustán passzolgatnak, és ennyi. Elvannak – mint a versbeszélő – a semmiben.

Az első címváltozat (Saint-Étienne – Bordeaux 1-1) a zárlatból érkezett, és a meccsre koncentrált. Ehhez képest a Félidőben metaforikus hívószó, hiszen egzisztenciális kérdések mentén halad a vers: énkép, munka, pénz, házasság. Az emberélet útjának felén jár a versbeszélő?

Nem tudom, hogy hol jár. Inkább az van, hogy felnőtt, és varázstalanodott körülötte a világ. Na, tessék: ráébredt a valóságra. Szóval szerintem csak fél, hogy ő is megadja magát az élet önismétlő, kiszámítható dramaturgiájának. Nem lát esélyt arra, hogy a munkában, a szerelemben vagy a gazdagságban bármi olyan örömre lelne, ami kielégíthetné őt. Érdektelen, apolitikus. Ahogy az lenni szokott. És látjuk, a jövője sem túl fényes: egy szomorú francia bajnokit néz egyedül.

Ez mélyen személyes válasz, a beszédmód viszont személytelen. Ha a beszélő egyes szám első személyben szólalna meg, egyértelmű én-versről lenne szó. Miért személytelen a megszólaló? A tárgyias megközelítés adja magát. A fékpofák mint emlékek, az élet mint regény…

Szoktam irigyelni azokat a szerzőket, akik megfogják a saját érzéseiket, és ezeket felhasználva működő szövegeket írnak. Mondjuk akár egy én-verset. Én is próbálkoztam ilyesmivel, viszont az eredmény szörnyű volt: nyálas, unalmas valami. Szóval ez nem én vagyok. Viszont ahogy megképzem a távolságot a tárgytól, máris jobban megy az egész folyamat. Ugye, tudjuk, nem az a fontos, hogy „mit”, hanem hogy „hogyan” ír a szerző. Itt is ez van, hogy tisztes távolságból jobban rálátok a dolgokra, például magamra is.

Honnan érkezik a „gátőri pozíció”? Első hallásra A tanút idézi.

Ahogy jeleztem, a költők jó figyelők. Egész életükben figyelnek, bár sajnos ezért nem mindig fizetik meg őket. Ilyenkor munkába állnak, és aztán már nem figyelnek. Viszont egy gátőr! Ő főállásban figyel. Figyeli az élet folyását. De azért van felelősségük is. Mert néha tényleg jön a baj, és akkor azt ők tudják meg először. Sőt, ők a baj hírnökei is, hisz, ha nem figyelnek jó helyre jókor, abból szomorúság is lehet.

A „tigrisek vasszorgalma” is az autós asszociációs körhöz tartozik, a szókapcsolat viszont másfelé is mutat. Honnan ered a kép?

Van ez, hogy bizonyos autótulajdonosok mindenféle nonfiguratív formát ragasztgatnak a szélvédőre. Talán így próbálják vadabbá tenni járműveiket. Vagy jobban elmegy a hasznaltauto.hu-n? Nem tudom. Mindenesetre pár éve egy vidéki kúton láttam egy Suzuki Swiftet, aminek az oldalán magabiztosan bukfencezett előre egy tigris. Innen jött ez a kép. Bár a tigris szerintem inkább lassú, nem? Annyira nem is szorgalmas.