Anglia, Ukrajna, Magyarország, ezek a fő élettereid, azonkívül rengeteget utazol. A 2021 őszén megjelent Látlak című debütáló novellásköteted írásaira is igaz, hogy különféle valós és fiktív helyeken járnak a szereplők. Az ÉS-kvartettben Gács Anna a nomádság fogalomkörét is bevonta az értelmezésbe – nehéz eldönteni, hogy a szereplők vagy a szerző kapcsán. Az érdekel, miként alakult ki ez a fajta életvezetés.

Nagyjából tíz éve élek így. Az egyetemet itthon kezdtem el, de amint kicsit nagyobb szabadságom lett dönteni, igyekeztem úgy alakítani az életemet, hogy sok időt tudjak eltölteni számomra érdekes vagy fontos helyeken – de nem turistaként. Az érdekel a világból, ami nem látható egy-két hetes látogatások során. Úgy akartam „meghekkelni a felnőttséget”, elkerülni a szokásos mókuskereket, hogy életvitelszerűen, mélyebben ismerek meg helyeket. Ennek két gyújtópontja van: nagyon korán fontossá váltak számomra a nyelvek, ez a latinnal indult a gimnáziumban. Észrevettem, hogy máshogy kezdek el gondolkodni, mivel egy olyan nyelvet tanulok, amelynek a szavai másként fogják be a valóságot, mint az anyanyelvem, amit én a 21. században beszélek. Nagyon vonzott annak a tapasztalata, hogy mennyire más a világ, ha bele tudok bújni egy másik nyelvbe. Ezért sem akarok turista lenni negyven országban, inkább ismerjek meg három-négy-öt országot lassabban, belülről. A másik ok banálisnak tűnhet: gyerekkoromban sarkkutató szerettem volna lenni. És nagyon aggasztott, hogy nem ismerek sarkkutatókat. Arra gyanakodtam, történik valami a kamaszkor és a felnőttkor között, ami az embereket megakadályozza a sarkkutatóságban. Próbáltam úgy közelíteni a pályaválasztáshoz, az életem kialakításához, hogy az megengedje, ha nem is a sarkkutatást, de azt a szabadságot, a világ egyfajta behabzsolását, amire gyerekként sokan vágyunk. Valószínűleg ez az, ami engem a kulturális antropológia felé sodort. Az antropológusok nem szeretik bevallani a saját kalandvágyukat, de szerintem kevesen vannak, akiknél ez ne lenne meg legalábbis a pálya kezdetén. Latin és filozófia szakra jártam az ELTE-n és Szegeden, és egy ponton rájöttem, nem fog menni, hogy könyvtárban üljek, és filológus legyek. Az engem foglalkoztató kérdéseket megfoghatóbb, empirikusabb módon szeretném feltenni. Ezért váltottam antropológiára, amit már Angliában tanultam. Ezt már tudatos pályaalakítás követte: eljutottam terepmunkára az indiai Himalájába, később – miután rájöttem, hogy több keresnivalóm van Kelet-Európában, a Berlin–Vlagyivosztok-tengelyen, mint egy volt brit gyarmaton – éveket éltem Ukrajnában. Ez amiatt is kapóra jött, mert gyerekkorom óta meg akartam tanulni oroszul, amit az ukránnal párhuzamosan szintén elsajátítottam. Az egyetemi szemeszterek közötti szabad időszakokban pedig többek között Izraelben, Libanonban, Malajziában töltöttem hónapokat. Ez az alaphelyzet meglátszik a könyvemen is. Az életanyag, amiből megszületett, sok szállal kötődik rengeteg helyhez, ahol hosszabb időt töltöttem.

A novelláidban gyakran úgy tárul fel a szöveg világa, hogy a főszereplő sétálni indul. Mi a jelentősége a városi tereknek, a helyeknek akár a te számodra, akár az írásaidban?

Ennek is két forrása van. Egyrészt budapesti vagyok, de mindkét szülőm falvakból, kisvárosi bentlakásos gimnázium után érkezett egyetemistaként a városba. Sokat gondolkodtam azon, milyen lehetett nekik budapesti gyereket nevelni, akit teljesen más ingerek értek, mint őket. Általában véve érdekel, milyen hatást gyakorol az emberre egy hely. Intenzív viszonyom van az épített terekkel, érdekel az építészet, antropológusként műemlékekkel és urbanisztikával foglalkozom. Magamon, a barátaimon és mindenkin szeretem figyelni a hatásokat, amelyeket felszívunk a helyekből. Ez tehát a családtörténeten keresztül nyílt ki a számomra, amikor észrevettem, hogy más a viszonyom a városomhoz, mint a szüleimnek. Más az, ami zsigerileg természetes, más méretű helyeken érzem magam ösztönösen jól. Ha ledobnak egy 1-5 milliós városban, akkor jól fogom érezni magam. Gondolom, ez annak a következménye, hogy az ember gyerekkorában milyen életritmushoz, milyen sebességhez szokik hozzá.

Másrészt gyanakvó vagyok a csak elméleti tudással szemben. Sem emberként, sem szerzőként nem szeretek nagyon elemelkedni a világtól. Meghatározó emlékem, amikor huszonkét évesen megérkeztem az indiai terepmunkámra Delhibe. Volt egy pillanat a taxiban, rögtön a reptérről elindulva, mentünk egy forgalmas úton, és minden olyan volt, mint amit az ember egy sima ismeretterjesztő filmből tudhat: megy a tehén, jönnek a gyerekkoldusok, néha átmegyünk elkerített, elképesztően gazdag városrészeken, máskor pedig olyan szegénynegyedeken, ahol a legtöbben szemétszedésből élnek. És egyszer csak belém nyilallt, hogy hiába ismerem mindennek az összes képkockáját, egyáltalán nem voltam arra felkészülve, milyen lesz majd benne lenni. Nem tudtam, milyen az ottani hőség, milyen a szaga, hogyan reagálok lelkileg-testileg arra, hogy megostromol egy csomó ember, hogy gyorsan kell reagálni a helyzetekben. Fontos volt, hogy ezt akkor tudatosítottam magamban. Mert ezek nélkül nem lehet igazán elképzelni dolgokat, a tapasztalattól lesz a szituációknak mélységük, gazdagságuk, valóságosságuk. Ha beledobom magam ezekbe a sokszor megjósolhatatlan kimenetelű helyzetekbe, onnantól tudok róluk beszélni. Szkeptikus vagyok emiatt az olyan irodalommal szemben, ami valós helyekről próbál beszélni ilyen jellegű tapasztalat nélkül. De ez nemcsak a távoli, az ismerőstől nagyon különböző helyekre igaz. Ezt a tapasztalatiságot minden hely kapcsán fontosnak tartom. A sci-fi meg a spekulatív irodalom nyilván más, de erre most ne menjünk el.

A könyved élesen felveti a valóság és a fikció kettőségének kérdését. Egyfelől ismered a tereket, amelyekről írsz, másfelől dolgozol velük, átgyúrod őket. A kritikusaid közül többen is igyekeztek térképen beazonosítani az írásaid helyszíneit, néha még a fiktíveket is. De a helyeken túl a megírt életszituációk kapcsán is felvethető, vajon milyen ismeretekkel rendelkezel a béranyaságot, a klimaxot, az evészavart, a hetero- vagy homoszexuális szerelmet vagy a férfikarakterek tapasztalatait illetően. És még egy dolog, amiben megjelenik ez a dilemma: mindegyik szöveg előtt szerepel egy fotód. Ezek kapcsán a kritikusok szinte egyöntetűen úgy ítélnek, hogy ezekkel csupán illusztrálod a szövegeket, bizonyítva a megírtak valóságosságát, amivel az értelmezést rövidre zárod. Persze akik inkább fikcióként olvassák a novelláid, azok számára ezeknek a fotóknak valósághatása van. Hogyan alakítottad ki ezt a kényes egyensúlyi helyzetet? És mi volt ezzel a szándékod?

Játszani akartam. Mindenkit be akartam húzni a csőbe, és úgy tűnik, sikerült. Elég könnyen borítékolható volt, ha odaírjuk a könyvre, hogy ezt egy antropológus írta, akkor sokan azt hiszik majd, hogy ez reportázs, hogy interjúztam ezekkel az emberekkel, hogy ez mind valóság. De ez irodalom. Az életanyag, ami az enyém, kapcsolódik ezekhez a helyekhez és perspektívákhoz, mert nem tud bennem megszólalni bizonyos fajta elbeszélő a megfelelő tapasztalatok, ismeretek nélkül. Ettől függetlenül ezek nem terepmunkából készített anyagok, hanem történetek. Némelyik fiktív, némelyik valós, megnevezett helyen játszódik. A Mozdulatlan víztükör című novelláról például térképpel kideríthető, hogy Hampstead Heath tavainál, illetve London egyik kevésbé ismert külvárosában játszódik, de ez nem fontos a szövegben.

Nagyon nehéz kiszabadulnunk az elvárásaink közül. Ha azt mondom az elején, hogy ez itt ez a hely, vagy ilyen foglalkozású, korú, nemű, élethelyzetű ember, akkor mindannyiunknak vannak prekoncepciói, mennyire közeli vagy távoli, mennyire szimpatikus a figura. Azt gondolom, ez sokak számára biztonsági játék is: ha van egy ellenszenves karakter, azt eltartják maguktól az olvasók. Én meg azt gondoltam, hogy ha ezt megfordítom, és kicsit azt csinálom, amit nekem antropológusként csinálnom kell, hogy odaülök, a velem szemközt levőre figyelek, és megpróbálom elfelejteni, hogy én ki vagyok, és ezt honnan nézem, akkor máshogy tárulnak fel ezek az életek, bárkié bárhol. Ezért alakul mindegyik szöveg úgy, hogy valaki beszélni kezd, mindenki énelbeszélő, és vele együtt megyünk előre a történetben. Hiszen ha egyszer csak szót kapok, nem arról kezdek beszélni, hogy harmincegy éves vagyok, budapesti, szőke a hajam, és egyébként nő vagyok, hanem haladok előre abban a gondolatfolyamban, amelyben vagyok. Ebben a kötetben ezt próbáltam leképezni, hogy beleugrunk különböző embereknek a gondolatfolyamaiba, történeteibe, szép lassan megérkezünk oda, ahol ők vannak, nagy vonalakban megtudjuk, kicsodák – de eleinte nincs olyan kapaszkodó, amely segítene az olvasónak, hogy viszonyt alakítson ki az olvasottakkal, helyette abba kell kapaszkodnia, aki beszél, és aztán ez vagy jó lesz, vagy nem.

Ez a kötet címének a feloldása is? Afféle ars poetica vagy használati utasítás a novellákhoz?

Számomra a cím kétértelmű. Egyrészt ez egy szerzői „látlak”. Tehát én próbálom látni azt, akinek a bőrébe bújok. Másrészt ők is látnak valaki mást, akivel együtt zajlik a történetük. Mindegyik történetben van az az ember, aki beszél, és általában az ő élete összekapcsolódik más életekkel. Hol jobban, hol rosszabbul figyelik a másikakat.

Ez az, ami miatt ez tényleg antropológusi könyv, úgy is, hogy közben ragaszkodom ahhoz, hogy ez irodalom. Amikor elkezdtem antropológiát tanulni, az egyik előadáson arról volt szó, mi a különbség az újságíró és az antropológus szemléletmódja között. Az újságíró épít a közönsége meglévő előítéleteire, míg az antropológus ezek ellen az előítéletek ellen dolgozik. Nem úgy, hogy kifejezetten cáfolni akarná őket, hanem megpróbálja kiiktatni a képből annak érdekében, hogy valami újat láthasson és érthessen meg az egészből. Hiába hasonló tehát a két szakma abból a szempontból, hogy odamegyünk helyekre, interjút készítünk, stb., a munka iránya, célja eltérő. Kezdetben nem volt tudatos, de azt próbáltam irodalommá formálni, amikor én antropológusként nagyon személyesen bedobom magam élethelyzetekbe, és próbálok úgy ott lenni, hogy hagyom azt a másikat megjelenni, ahogyan van. Ennek van szépsége, borzalma, komikuma, nagyon intenzív élmény.

Eddig a szövegeidben megjelenő idegenségre, idegen helyekre fókuszáltunk, holott vannak Magyarországon játszódó novellák a kötetben. A könyv eddigi recepciója is inkább az idegenségre koncentrál. Tehát mintha folyton elfeledkeznénk a kötet hazai ízeiről, de arról is, hogy nem csak idegenség van ezekben az írásokban. Például az ízelítőként felolvasott ukrán béranyás történetnek a tragikumon túl is van valamifajta groteszk, de mégiscsak szeretetteli otthonossága. Szerzőként mihez tudsz azzal kezdeni, hogy a jelek szerint a köteted fontos aspektusát mintha éppen a saját szövegeid, illetve az azokra rárakódó értelmezések kitakarnák?

Nem gondolom, hogy a távolság csak fizikai lehet. Azáltal, hogy egymás mellé helyezem a magyar, ukrán és egyéb nézőpontokat, azt a beidegződésünket szeretném oldani, hogy a fizikai közelséggel egyenesen arányosan jobban is értünk valamit. Többféle távolság van, nemek, társadalmi osztályok, világnézetek és földrajzi helyek között. Mindezek mátrixában élünk. A legkülönbözőbb, egymástól távolinak gondolt emberek tudnak bizonyos esetekben, aspektusokban összetalálkozni. És nem mindig igaz, hogy dekódolni tudunk egy helyzetet, csak mert van egy vélt magabiztosságunk azt illetően, hogy ismerjük a világot, amiben az megtörténik.

Vegyük például ezt a béranyás történetet. Ezzel kapcsolatban kaptam olyan kérdést, hogy egy mélyszegénységben élő ember miért beszél így. Azonnal tükröt tart az előítéleteknek. Ebben az esetben annak, hogy a béranyák mélyszegénységben élők lennének, holott nem azok. Ők általában alsó középosztálybeli, falusi hátterű, sokszor egyetemet végzett emberek, akik a lakóhelyükön nem találnak munkát. Azt akartam, hogy a könyv olvasója időnként kapja fel a fejét a saját reakcióira, gondolkodjon azon, miért volt furcsa, kényelmes vagy kényelmetlen az, amit olvasott.

Ráadásul a saját élete senkinek nem idegen, ez a szerepe annak, hogy ezek énelbeszélések. Ha jól végeztem a dolgom, akkor amíg ezekben a szövegekben van az olvasó, addig az a maga viszonyai között természetesnek tud hatni. Legalábbis ezt szerettem volna elérni.

Nem tudom elereszteni a recepciót. Bazsányi Sándor írja: „Vonnák rövid mondatos, értelmezésmentes leírásai némiképp emlékeztetnek a Pontos történetek, útközben című könyvre, amelyben Mészöly Miklós szépirodalmi hangot adott felesége, Polcz Alaine erdélyi úti tapasztalatainak. És ahogyan Mészöly epikusként tartózkodott mindenféle ideológiai vagy szakmai »ráfogástól«, úgy igyekszik a Látlak című kötet szerzője is távol tartani a tudását a nézésétől. A tudás felfüggesztésével kíván eljutni a nézés elfogulatlanságától a leírás pontosságáig.” Kérlek, az antropológusi háttér után beszélj még a magyar és a nemzetközi irodalmi mintáidról is.

Az értelmezés eltartása magamtól valóban fontos. Sokszor érzem azt, hogy az értelmezés, a magyarázat olyan, mint egy autópálya: egyenesen átmegy a tájon, átvág mindenen, és onnantól azon lehet haladni, és kész. A legjobb interpretáció is túl kényelmesen egyszerűsít, rövidít le dolgokat. Ebben a könyvben semmit sem szerettem volna magyarázni. Ehhez talán annak is köze van, hogy az akadémiai közeg szereplői hajlamosak visszaélni vagy hatalmi harcokba bocsátkozni az intellektuális és nyelvi tőkéjükkel. Ez a fontoskodás és hiúság engem taszít.

Sok mindent olvasok, és a legmarkánsabb hatás nem feltétlenül az ember kedvenc írója. Emiatt nem tudom biztosan állítani, hogy ez vagy az lenne a mintám. Csehov például az egyik mániám, mert három mondattal elképesztő mélységben skiccel fel élethelyzeteket, közben áthatja a humor, minden szavában ott van az emberszeretet. Emellett az is lenyűgöz benne, hogy úgy ment el Szahalin szigetére, hogy még nem volt Transzszibériai Expressz, és hónapokon keresztül lovas kocsival ment át Szibérián. Andrej Platonov a másik orosz kedvencem a századelőről, őt mostanában kevesebben olvassák. Munkáscsaládból származott, mérnök volt, akit mocsarak lecsapolásával bíztak meg. Közben zseniális társadalmi szatírákat írt, elsősorban annak kapcsán, hogy ő, aki fiatal kora óta hithű kommunista volt, miként keseredik meg a bolsevik hatalomátvétel után, látva, mivé válik ifjúságának víziója. Persze nem is engedték megjelenni a maga korában.

A magyar irodalomból nagyon szeretem Bodor Ádámot, de fogalmam sincs, hatott-e arra, amit csinálok. Mészölyből főleg a korai novellistát szeretem. Amikor nagyon experimentális irányba megy, oda én nem mindig szeretem követni. De valóban fontos a számomra. Hosszan tudnám sorolni, kik a kedvenc szerzőim, de nem vagyok arról meggyőződve, hogy az olvasmányaim az írásaimban egytől egyig tetten érhetők.

A kedvenc könyvem egyébként az Odüsszeia. Talán az is érdekes vagy szokatlan, hogy a kérdésedre hirtelen költői életművek jutnak eszembe. A kötet mottója is egy Tandori Dezső-versből származik, de a kortársaim közül is Terék Anna és Vajna Ádám ugrana be először, ha fontos kapcsolódásokat kellene találnom.

(Fotók: Jakab Attila)