A Jelenkor februári számában jelent meg a Drónok című novellád, amely a főszereplője, egy negyvenes férfi révén kicsit mintha visszautalna az Akik már nem leszünk sosem című könyvedben szereplő Lente Bálint figurájára. Mennyire nehéz elszakadni egy karaktertől, aki egy regény írása közben szinte az ember részévé válik?

Elég nehéz, ugyanakkor ez a férfi szerintem nem Lente Bálint. Legalábbis nem volt olyan szándékom, hogy rá utaljak ezzel a mostani novellával. Az egész írásnak viszont lehet hangulati köze a regényhez. Mohácsi Balázsnak – akinek elküldtem a kéziratot – úgy fogalmaztam, hogy ez a számomra inkább egyfajta kivezetés a regény világából. Sok minden összecseng még, a helyszín, a férfi alakja, a halott barát, a borongós horizontok. De lényegében ez már valami más felé tart, valami másnak a kezdete.

Az Akik már nem leszünk sosem előtt megjelent egy novellásköteted is (A fiúk országa, 2014). Mitől lesz valamiből novella – és mitől regény?

Nálam a novella egy szituációhoz kötődik, abból indul ki, míg egy regény inkább egy történetívhez. Úgy is mondhatnám, hogy a novella kezdeti formája egy pontból áll, míg a regényé legalább kettőből, A-ból és B-ből, úgy, hogy ezek egymásból következnek. Egy sor remek novellát ismerek, amelyekben csak A pont van, legfeljebb az olvasó teszi hozzá a maga B-jét. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, számomra a versek szavakból, a novellák helyzetekből, a regények történetekből indulnak ki. Nem kell ezt túlbonyolítani…

Ahogy a korábbi prózai munkáidban, a Drónokban is markánsan reflektálsz a mindennapi világunkra, mindenki számára ismerős élethelyzetekre. A próza jobban lehetőséget nyújt számodra ezek kifejezésére, mint a líra?

Másképpen nyújt rá lehetőséget. A vers is reflexió, csak absztraktabb, áttételesebb módon. A próza viszont lehetőséget nyújt a konkrétumok kreatív használatára is. Persze van olyan költészet is, ami efelé tapogatózik, de engem a versben mindig a titok érdekel, a prózában meg az igazság – ennél patetikusabban ezt nem fogom tudni megfogalmazni, úgyhogy itt el is engedem ezt a dolgot.

A 2018-ban megjelent regény komoly sikert aratott, elnyerted vele a Libri közönségdíját is. Milyen érzés volt szakmailag elismert költőből hirtelen a nagyközönség számára is ismert, jól látható prózaíróvá válni? Változott-e ennek kapcsán az íráshoz, az irodalomhoz fűződő viszonyod?

Erre akkoriban én is kíváncsi voltam, mármint arra, hogy fog-e változni ez a viszony. De úgy érzem, nem változott. Érdekes tapasztalat volt, örülök neki, hogy részem lehetett benne, de akármi is történt, a végén úgyis vissza kell menni a barlangba és írni egyedül, mintha mi sem történt volna. És ez így van jól. Azóta több kötetem is megjelent már, versek, esszék, most megint prózát írok (na jó, időnként verseket is). Az, hogy az időm egy jelentős részében azzal vagyok elfoglalva, hogy megpróbáljam szavakban és mondatokban megfogalmazni, aminek a megfogalmazására valamiért kényszert érzek, ez egy nagyobb folyamat. Életstratégia vagy micsoda. Ennek a regény vagy bármelyik másik könyv, akár sikeres volt, akár nem, egy epizódja csupán. Ráadásul nagyon sok minden más is hat. Könnyen elképzelhető például, hogy egy-egy nagy olvasmányélmény ugyanolyan vagy még nagyobb hatással van rám, mint egy saját könyvem. Meg hát az irodalmon kívül is vannak dolgok a világban, és azok elől sem szeretem elzárni magam.

Az elmúlt években mindig megjelent tőled valami: esszé- és kritikakötet (Hemingway szalvétája, 2019), verseskötet (Áttetsző viszonyok, 2020), gyermekverskötet (Azóta őzike, 2021). Mikorra várhatjuk a következő könyvedet?

Ez nyilván a ráfordítható idő függvénye, amit a körülmények nagyban befolyásolnak, és az elmúlt évek tanulsága az volt, hogy nem lehet olyan magabiztosan tervezgetni, mint korábban, mert váratlan dolgok jöhetnek közbe. Itt a vírus még mindig, miközben a szomszédban kitört a háború. Mit mondjak, az elsődleges reményem az, hogy nem hullik darabokra a világ, a másodlagos reményem, hogy esetleg még írni is lesz időm. Ha az optimista verzió jön be, akkor nagyon örülnék neki, ha jövőre megjelenne egy prózakötetem. A pesszimista verzió szerint nem az irodalom lesz a legnagyobb gondunk.

(Fotó: Halász Nóra / Krusovszky Dénes szerzői Facebook-oldala)