Két versesköteted, egy kisregényed és egy útijegyzeteket tartalmazó könyved jelent meg, és bár számos folyóiratban látott napvilágot szöveged, a Jelenkorban most közölsz először. Miért alakult így?

Ennek a magyarázata egészen egyszerű: mert a Jelenkor most kért tőlem először szöveget. Tényleg eszerint alakult a publikációs listám, az ÉS-ben sem közöltem még. Nem tartottam fontosnak a nagy lefedettséget, sokáig csak erdélyi folyóiratokban publikáltam, talán megszokásból. Pályakezdőként az volt a bejáratott, hogy verset a Helikonnak, prózát a Korunknak küldök. Aztán jött a Látó, a Székelyföld, és miután megjelent az első könyvem, aminek a társkiadója a Fiatal Írók Szövetsége volt, elkezdtem Magyarország felé nyitni: JAK-tag lettem, táborokba jártam. Mindennek eljön az ideje. Vagy nem. De akkor az nem baj. A Jelenkornak viszont örülök.

Debütáló szerzőinktől mindig kérünk egy rövid bemutatkozást: kérlek, mesélj kicsit az írásról, az eddigi pályádról, mindarról, ami a veled most ismerkedő Jelenkor-olvasóknak érdekes lehet!

Nemrég vettem észre, hogy az írás központi szereplővé vált az életemben. Lehet, hogy nem tudok már annyifelé figyelni, mint eddig, nem is érdekel már annyi minden. Akkor bemutatkozom: grafika szakon végeztem a marosvásárhelyi művészeti iskolában, nagyon szerettem a művészettörténetet, képzőművész akartam lenni. De szépen lassan kiderült, hogy az a fajta vizualitás, ami nekem tetszett, vagy amiben jó voltam, ma már passzé, dolce stil vecchio, annak már leáldozott. Nem akartam fiatalon öregnek érezni magam. De ezt akkor megtartottam illusztrátorként. Aztán jött a film és a fotózás, jó volt a kolozsvári Sapientia filmes szakára járni. A diplomafilmem rendezése közben rájöttem, hogy pont az fekszik a legkevésbé, ami a forgatókönyvírás és az utómunka között van. A rendezésben elvesztem, jobban érzem magam a forgatási szünetekben, mint a „kamera forog” elhangzása után. Akkor már sokkal közelebb áll hozzám a dokumentumfilm, ahol az alany és köztem relativizálódik, felszívódik a kamera. Na de hogy rövidre zárjam: eljöttem Budapestre, hogy elvégezzem az animációs mesterképzést, és ezalatt megírtam a kisregényem. Azt hittem, hogy egykötetes szerző leszek: ennyi volt, amit el akartam mondani, köszönöm a figyelmet. Jó, egy kötetnyi vers még összegyűlt a publikációkból, de ezzel aztán tényleg végeztem. Aztán kiderült, hogy nem. És mostanra tudom, hogy a nevem mögött álló „költő, író” csak azt jelenti, amit csinálok. Nem többet, nem kevesebbet. Egy nehezen körülírható tevékenység megnevezése.

A vers egyáltalán nem használ szójátékokat, kivéve a címet. Az Összefolyók egyértelműen utal a víz-motívumokra, az összetapadt békákra és az „éles” fotókkal alkotott kontrasztra. Mindezt emberi-kapcsolati keretben. Mást is jelent a cím?

Talán a legfontosabb jelentése éppen az, amit nem mond ki a vers. Vagyis ez az emberi-kapcsolati tényező. Valamiféle interszubjektivitás kívánalma van itt lebegtetve, amelyben az én-határok elmosódnak.

Mi volt a versötlet? Arra gyanakszom, hogy a második mondat (A koszos kis patak medrében / iszkolás a villámok elől) született meg először…

Igen, tulajdonképpen ez a valós mozzanat volt az, amikor úgy éreztem, hogy ha eköré még felsorolok néhány olyan tényezőt, ami térben és időben ezt az utat szegélyezi, akkor az már egy vers. Szeretem, amikor a motívumok maguktól rendeződnek össze, úgy, mintha vasporból lennének, és valaki leejtene közéjük egy mágnest.

A második szakasz kátéra emlékeztet („Mi hiányzik a boldogsághoz? / A boldogság maga”), hangzatos szentenciózussága ironikusan is érthető: erős a touché. Szó szerint olvasva viszont egy terhelt kifejezésről van szó, ráadásul erős didaxissal, amin el is bukhatna a vers. Jól látom az esztétikai téteket? Ennek kapcsán még egy kérdés: helyesen feltételezem, hogy készen volt a sorpár a versírás kezdetekor? Vagy írás közben érkezett meg?

Nem igazán emlékszem, hogy ez a sorpár megvolt-e korábban, de lehet. Van, amit sokáig ismételgetek magamban, amíg valahová be nem illik. Annak a kockázata, hogy egy explicitebb kifejezés lerántja a megemelt költői nyelvet, az egyensúlyon múlik. Magasirodalom olvasása után jól esik ízlelgetni az életvezetési tanácsadók stílusában kinyilatkoztatott közhelyeket. Íróként tudom, hogy egy máshová tett írásjel, egy sortörés mennyire megváltoztatja a beszélő pozícióját, de felhasználóként megnyugtat, hogy a nyelvkönyvek az élet minden helyzetére kínálnak megoldást. Az álmoskönyvek szótári nyelve meg egyenesen hipnotikusan hat rám, ahogyan a horoszkópoké is: valami olyasmit kezelnek egzaktként, amit nemhogy szóban, de intuícióval is nehéz értelmezni. Tetszik ez az elvakult hit, amivel néhányan ezek szerint tájékozódnak. Ez engem inkább a szavak szintjén érdekel. Hogy lehet-e elkoptatott alapszókészletünkkel még bármit is iróniamentesen kimondani? Másképp hangzik-e a „boldogság” a Jelenkorban, mint a Blikk magazin címoldalán? Másképp, nyilván. Pedig ugyanazt jelenti.

Nem adja magát könnyen a szöveg, egyszerre direkt és indirekt a beszédmód: az imént idézett kulcsmondat elliptikus, az első szakasz végétől viszont sorjáznak a metaforák egészen az utolsó szakaszig. Mennyire motivált, hogy egyértelműen működjenek a jelentések a versben?

Nem tudom, van-e arra garancia, hogy egyértelműen működjenek a jelentések. Remélem, nincs. Egy vers hatásfoka abban is áll, hogy mennyit ad hozzá az olvasó, és ehhez neki szabadságra van szüksége. A mögöttes tartalom felértékelődik az elsődleges jelentéshez képest, és azt hiszem, eléggé személyre szabott a dekódolása. Talán fontosabbnak tartom a jelentésnél a költői hang egyértelműségét. Hogy amiről ugyan nem tudom pontosan, hogy mi, azt így és csakis így mondhatom el.

„Az emlékezés erózió. / A felejtés megörökítés” – olvasható a harmadik szakaszban. Az inverz logika mellett a két kijelentés autonómiája érdekel. Az, hogy emlékezés közben erodáljuk a múltunkat, teljesen egyértelmű, az viszont, hogy a felejtés miként válik megörökítéssé, talán kevésbé. Hogyan konzervál a felejtés?

Mondhatnám, hogy ez csak egy implikáció, egy logikai művelet eredménye: ha A ez, akkor B az. De azért hagytam meg az alaptételből adódó következtetést, mert éreztem benne egy elvontabb igazságtartalmat. Első könyvemnek azért adtam a Tejszobor címet, mert arra jutottam, hogy lehetetlen egy emléknek valósághű emlékművet állítani. Ami túljut a mentális erózión, vagyis az emlékezésen, az bekerül valahova mélyebbre. Lelki szinten konzerválódik, mint egy fosszília. Úgy is lehetne mondani, hogy az emlékezésben az emlék átalakul, de a felejtésben nem vész el.

A vers végén a „személytelen” kifejezés előtt töröd meg a sort, a befejezésnek így kimódolt eleganciájában is van húzása. Erős jelzőt várunk és erős jelzőt kapunk, amely újraolvasásra késztet. Volt esetleg más verziód a zárlatra?

Érdekel, hogy hogyan lehet úgy konvertálni a személyes érintettséget, hogy az érvényes és érdekes maradjon mások számára is. Ez kicsit úgy működik, mint a felejtés–megörökítés paradoxon, hogy egy személyes tapasztalat nem partikuláris, nyugodtan bedobható a közösbe. Itt ismét ráéreztél valamire, mert a zárszó első verziójában az „idejétmúlt” jelző szerepelt. De aztán arra gondoltam: vajon tényleg az időnek van a legnagyobb szerepe a dolgokhoz való viszonyulásban? Nem feltétlenül. Egy megszólítás valóban aktualitását veszítheti, de az üzenet tartalmát minden egyes befogadó elértheti. Egy graffiti pont azért tud hatni rám is meg rád is, mert egyikünkhöz sem szól. Noha az is valószínűsíthető, hogy miközben a szerzője üzenetét bedobta a nagy büdös személytelenségbe, remegő szívvel gondolt személy szerint valakire.