2020-ban jelent meg A felhő, amelyről nem tudott az ég. Mikor számíthatunk legközelebb verskötetre?

Ha sikerül tartanom az örök munkatervet (havonta egy vers), akkor talán négy év múlva összeállhat a kötet. Már van tíz új versem, de az esélyeket csökkenti, hogy elkezdtem egy regényt is, valószínűleg Ágyak vízszintje lesz a címe. Ha valamikor befejezem, nekifogok az utolsó prózai munkámnak, erre lassan harminc éve készülök. Önéletrajzi jellegű szöveg lenne, amihez felhasználom majd a naplóimat is. Persze, van a dologban némi színpadiasság is, az abbahagyás öntetszelgő gesztusa, a derűs semmittevés vágya.

A vers nagyon következetes motívumfűzéssel dolgozik: az éjjeli fény, az alvó gyerek és a kert egyaránt bibliai motívummá válik, amely a feltámadásban lelhetne nyugvópontra, amennyiben megnyugvással érne véget a vers. A zárlatról eszünkbe juthat a Harmadnapon, Pilinszky ötsorosától eltérően viszont itt a versvégen érkezik meg a szél a korábban említett motívumoknál finomabban. Az ellentét és a tagadó félmondat miatt nyugtalanító számomra a verszárlat, főleg úgy, hogy egymásra olvastam Krisztus feltámadását és a feltehetően beteg gyerek gyógyulását. Jól látom?

Valóban találunk a két vers között kapcsolódásokat, de ebben nem volt tudatosság. Szeretem Pilinszkyt, szeretem a szent szövegeket idéző nagy verseket. Ilyen számomra Pilinszky lírája, de ilyen Hölderlin nagyszabású verselése, ilyenek Heidegger lírai futamai, Rilke és Heaney költői világa is. Persze, nem csak a verseket mormolom, azt is tudnom kell, hány csepp Flamborint adjak a lányomnak láz esetén. A szülői lét állandó készenlétet jelent, és van, hogy ebben a készenlétben vers születik, ilyen volt az Örökmécses is. Ha éjjel köhögnek a gyerekek, már nem tudok aludni, ilyenkor csak bámulom ezt a bizonyos, rózsaszirom-forma éjszakai fényt. Tisztában vagyok a félelmem hátterével, tudom, hogy a gyerekkoromból hozom. Az Örökmécses tényleges lírai előzménye, a Téglalap című versem, ami szintén a Jelenkorban volt olvasható, néhány éve. Talán a Téglalap életem legfontosabb költeménye. Az alaphelyzet mindkét versnél ugyanaz volt. Nem tudsz aludni, nézed a gyermek arcát, és nézed az ablakon túli világot.

A második versszakban felsejlik a beszélő saját gyerekkori hitének határozott gyengülése, ám az időbeli eltávolítás közben intim is marad a szituáció: egy éjjel felriadó kisgyerek álmán őrködni a készenlét mellett szinte meditatív tevékenység, amikor az ember önmagára is ráláthat. Mintha a diófa gyökerei a beszélő múltjára mutatnának, a kertben lévő láthatatlan csapdák pedig a jelenére és a jövőjére. Én-allegóriáról van szó?

A gyerekkor ellentmondásai ebben a versben is kísértenek, ott van a szívós ragaszkodásom az apámtól kapott mintákhoz, a vallás rituáléihoz, ugyanakkor ott az értetlenség is: miért vesztegettem el legalább húsz évet az életemből, amiket ki is dobhatnék az ablakon… Sőt, el kéne inkább felejtenem, de nem sikerül, mert visszatérnek az álmaimban. Vannak rossz lakásokhoz kötődő álmaim, visszatérő motívummal: beszakad a parketta, és lezuhanok egy másik lakásba. Hogy viszonyulnak az elpazarolt évek a hitemhez? Miért írtam már az első könyvem Befőttek című versében ezt: „az elhagyott / rossz évek. Tudom, / egyszer sűrűvé válnak. / Átláthatatlanná"? Pedig akkor még csak néhány visszafordíthatatlanul rossz év volt mögöttem, hiszen a verset 1990-ben, húszéves koromban írtam. Ekkor még fél napokat töltöttem templomokban, olvastam, vizsgákra készültem, de arra is emlékszem, hogy 1988 telén, a derékig érő hóban, majdnem teljes sötétségben nekiszaladtam szülővárosom egyik füves pusztaságának, mert ki akartam futni valahonnan, valahová. Mindig visszavágytam a szülői ház diófás udvarába, ugyanakkor, ha két napnál többet kellett otthon töltenem, egyszerűen megőrültem.

Nem szoktam megkérdezni, de nem bírom ki: mennyire élményszerű a versanyag? Mi valós belőle? Könnyű azt feltételezni, hogy az egész szituáció az…

Az egész szituáció élményszerű, még le is fotóztam akkor az éjszakai fényt, hogy rögzítsem a versidő valós állapotát, hogy ha napközben is dolgoznék a szövegen, meglegyen az a fény.

(A szerző fotója)

A második versszak egy tipográfiailag kiemelt liturgikus mondattal indít, melyet egy elemelt, valóban liturgikus emlék követ. Van forrása a mondatnak? Nem találtam meg...

Emlékezetből írtam. Még hittanórán hallottam, valamikor a hetvenes évek végén. Ezeket a foglalkozásokat Dusik atya tartotta a főoltár melletti kis teremben. Miközben mesélt, az oltár melletti piros fényt bámultam, amiről azt mondák: maga a Szentlélek. Aztán, később, a gimnáziumi bálokon, miközben Falco Jennyje szólt, és én lassúztam egy lánnyal, megláttam valami piros fényt… emlékszem, egyszerre gondoltam a lány műanyag, vastag övére és a Szentlélekre.

Egy műhelyinterjútól talán nem idegen, ha felvillantunk egy korábbi szövegváltozatot. A második szakaszban van négy sor, amin a közlés előtt utoljára változtatott. A szövegváltozat:

„az oltár előtt, mintha Isten színe előtt
álltam volna. És tényleg: az Atya nézett
le rám lábát a földgolyón tartva. De
most fekszem, és nem tudok aludni.”

A versszak hatodik sora rövidült, majd átalakult a sortörés. Mi volt a változtatás oka?

A kihagyással, sortöréssel megpróbáltam érzékeltetni azt a zavart, amit gyerekként átéltem, amikor megálltam Molnár C. Pál monumentális oltárképe előtt. Isten olyan realisztikusan, olyan diadalmasan jelent meg előttem, hogy szinte éreztem a jelenlétét. Ezt egyetlen más templomban sem éreztem, csak a battonyai katolikus templomban. Itt kötöttek házasságot a szüleim 1960-ban, engem is itt kereszteltek 1970 tavaszán.

A legtöbb versnél automatikusan azt feltételezem, hogy több címváltozat között vacillált a szerző. Itt nem volt ilyen érzésem, annyira egyértelmű az Örökmécses cím. Volt más címváltozat?

Nem volt más változat, az örökmécses volt a hívószó, amikor írni kezdtem a verset. Már a munkacíme is ez volt.

(Fotó: Béres Márton)