(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Nemrégiben fejeztem be Oravecz Imre A rög gyermekei című regénytrilógiáját. Tagadhatatlan hibái, illetve a harmadik kötet enyhe színvonalesése ellenére összességében (ha kezelhetem egységként) izgalmas regénynek és fontos vállalkozásnak tartom. Bizonyos leírásai (főleg azok a jelenetek, amelyek Oravecz „magánmitológiájában” korábban is helyet kaptak, de érzésem szerint itt teljesedtek ki) egyenesen mellbevágóak. A szerző életművében jelentős állomás, a magyar parasztság- és emigrációtörténet szempontjából pedig megkerülhetetlen alkotás.

Jelenleg Száz Pál „Haszid vérző Kisjézuska” című könyvét olvasom (Kijárat, 2021), amely a hagyomány- és kultúraköziség jelenségét vizsgálja Borbély Szilárd második pályaszakaszában. Egyébként is nagy örömmel és érdeklődéssel figyeltem, ahogy az idén (jórészt a Jelenkor Kiadó életműsorozatának és a Kafka fia megjelenésének köszönhetően) megélénkült a Borbély munkássága körüli diskurzus. Ám e folyamatban is kiemelkedően fontosnak tartom Száz Pál kötetét, és noha még nem értem a végére, egyelőre kiváló munkának tűnik.

(2) Melyiket tartod a tavalyi év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Visszautalva az előbbiekre: nagyon szerettem volna erre a kérdésre a Kafka fiával válaszolni. Annál is inkább, mert ha több és kidolgozottabb szöveganyag marad ránk, valószínűleg méltán pályázhatna az „idei legjobb” címére. A fennmaradt állapotában azonban, bár joggal tekinthetünk rá a legfontosabbként, önáltatás volna a legjobbnak is nevezni.

A kérdésre válaszolva: kétségtelen, hogy még sok pótolnivalóm van az idei év irodalmi terméséből, mégis bátorkodom két magyar kiadványt is megnevezni (két kategóriában). A legjobb verseskötetnek Schein Gábor Ó, rinocéroszát (Magvető), a legjobb prózának pedig Bartók Imre Lovak a folyóban című regényét (Jelenkor) tartom. A nemeztközi színtérről viszont nem egy szépirodalmi művet, hanem Victor Klemperer LTI – A Harmadik Birodalom nyelve című könyvét emelném ki (ford. Lukáts János, & Kiadó). Az 1984-es kis példányszámú első és egyetlen hazai megjelenését követően idén vált újra elérhetővé magyarul. 1947-ben adták ki először, de (különösen itt, Közép-Európában) fájóan aktuális olvasmány lehet.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Mind a szépirodalmi, mind a kritikai rovatban számos kiváló írás jelent meg, ám felidézve és újra átlapozva az idei lapszámokat, számomra mégis két esszé tűnt a legemlékezetesebbnek (és ezzel együtt a legfontosabbnak is). Tatár György Álomkönyvtár és Takáts József Kritikus eljárások című írása. Két nagyon különböző, ugyanakkor hallatlanul izgalmas és gondolatébresztő szöveg.

(4) Mi volt számodra 2021-ben a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Idén (részben pandémiás, részben magánéleti okokból) jóval kevesebb lehetőségem nyílt művészeti eseményeken részt venni, mint szerettem volna, így erre a kérdésre sajnos kevéssé tudok felkészült válasszal szolgálni. Két pécsi kiállítást azért kiemelnék: Nemes Csaba Alakváltás és Fehér László Emléknyomatok című tárlatát. Illetve – hangot adva abbéli sajnálatomnak, hogy Pécsett igen ritkán láthatunk/hallhatunk operaelőadásokat – remek élmény volt a novemberi Lucrezia Borgia-előadás a Kodály Központban.

(5) Milyen könyvre hívnád fel a figyelmet, amely szerinted méltatlanul kevés figyelmet kapott vagy feledésbe merült?

Nehéz kérdés. Már csak azért is, mert (mint gondolom sokaknak, nekem is) ritkán jut időm kitekinteni a „szűkebb” kánonból, márpedig, ha valami vagy valaki „szűken” kanonikus, aligha panaszkodhat elfeledettségre. Mindenesetre Halmai Tamás Ezerjófű című kötete (Pro Pannónia, 2021), azt hiszem, jóval kevesebb figyelmet kapott, mint érdemelt volna.

(Fotó: Rétfalvi Gergely)