(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Bartók Imre Lovak a folyóban című regényét (Jelenkor, 2021) olvasom éppen, elég lassan, többnyire ingyen „nyomortaxin” (Garaczi), nyugger-szakaszokban. Jó vaskos könyv, úgyhogy van mit beosztani, szerencsére kényelmesen befér az új télikabátom zsebébe. Körülbelül öt különböző alkalommal tettem vissza a polcra az Írók Boltjában, mielőtt megvettem. (Okok a következő válaszban.) Bele-belelapozva nagyon érdekesnek tűnt, de legalább ennyire ellenszenvesnek. Tartottam tőle, mert nem akartam nem szeretni. Most viszont úgy látom, a könyv (és a szerző) megéri a pénzét. Már elég régen nem éreztem ilyesfajta, a gyerekkori, mámoros olvasást idéző vágyat, hogy tartson el egy könyv még jó darabig, ha lehet, ne is legyen vége, intézzük ezt valahogy el. Finom szövedék, par excellence prémiumpróza, pedig (vagy talán épp azért, mert) a szerző leszarja – a szó jó értelmében véve! – a magas és alacsony kultúrát elválasztó, jobb helyeken amúgy se nagyon létező kerítést, élvezetesen játszik általában a lektűr és különösen a zsánerek kliséivel, igazi virtuóz, fél kézzel mozgat műveltséghegyeket és szervíroz pazar törpengéseket (sic! – ezt a gyönyörű elütést Burke francia forradalomról szóló művében találtam, vagy tizenöt éve, a Jelenkor éppen megfelelő helynek látszik a közkinccsé avatáshoz). Egy neve elhallgatását kéretlenül megkapó ún. fiatalíró Bartók könyvét említve elragadtatásának adott hangot, ám megjegyezte, hogy Bartók szerinte túl okos a prózaíráshoz, a szöveg csodálatos, de mintha a próza érzékisége elhalványulna. Nekem más az olvasói tapasztalatom. A már-már perverzen kifinomult hasonlatok. A váratlan, éles látomások. A paranoia mint méltóságteljes világnézet. A fergeteges ócskapiac-fejezet. És nem utolsósorban a Bartók-mondat teherbírása. (Ha nem vigyázok, a végén még a Jerikót is el fogom olvasni. Szmájli.) De ami a legfontosabb számomra, a regény, tehát Bartók humora. Talán nem nélkülöz némi alapot az élveteg föltételezés, hogy a krónikus mizantrópiává növesztett, narcisztikus öngyűlöletnek szerencsés esetben némi enyhülést kínálhat a gyilkos önirónia.

(2) Melyiket tartod a tavalyi év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

A magyar piacról fentebb említett okokból a fentebb említettet. „Az idei év legjobbjához” persze nagyjából mindent el kellene olvasni, ehhez képest nagyjából semmit se olvasok el, amúgy az egész ház tele van olvasatlan vagy épphogy elkezdett könyvekkel, halmokban állnak mindenütt, fenyegetnek és szemrehánynak, ezerszer gondolom meg, hogy bevigyek oda még valamit. Marcin Wicha csodálatos könyvét, az Amit nem dobtam ki című, regényszerű kisprózafüzért is képernyőn olvastam (Typotex, ford. Mihályi Zsuzsa), nagyjából munkaköri kötelességként, egy kerekasztal-beszélgetésre készülve. Szemérmes gyászkönyv, a szerző sorra veszi az elsüllyedt gyerekkor meghatározó kacatjait, de valójában az elveszített anya egyre pontosabban kirajzolódó alakját marasztalja tárgyilagos gyengédséggel.

A Litera és Falcsik Mari jóvoltából nagy felfedezés volt számomra Horváth Eve költészete, és az az öröm ért, hogy a jövőre megjelenő kötetének (Privát idegenvezetés, Kalligram) fülén – minő véletlen! – éppen én ajánlhatom személyét és művészetét az olvasók figyelmébe.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Ésvagy. Ungváry és Ungváry. Két kisprózája, Az első halál; Der zweite Tod a nyomtatott Jelenkor októberi számából, és Kiss Tibor Noé interjúja az online-ról Nincs hová menekülni, csak az igazságba címmel. És akkor már persze hozzá az Égő jég az áprilisi számból. Ha már úgyis benne vagy, a Balatoni nyaraló a jobb könyvesboltokból (Jelenkor, 2019). A szövegekben praktikusan és teoretikusan tapasztalható irodalomeszményre – „Gesamtliteratur” – való elbűvölten különös tekintettel.

(4) Mi volt számodra 2021-ben a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Viszonylag friss élmény a Freeszfe 6x6-os osztályának operatőr hallgatóival tartott kurzus. Játékfilmek zárójeleneteivel foglalkoztunk, befejezni bármit elég nehéz, tulajdonképpen elvileg lehetetlen, ennek a lehetetlenségnek a lehetőségeivel töltöttük az időt. Azt kértem, ők válasszanak filmet, és az így létrejött random lista több mint reménykeltő az úgynevezett kortárs filmművészet állapotára, egyáltalán, az általam is többször eltemetett „Grand Art” esetleges feltámadására nézvést. Kommentár nélkül három rendező és cím az általuk választottak közül: Alice Rohrwacher: A szent és a farkas, David Lowery: Kísértettörténet, Kantyemir Balagov: A nyakigláb. Ugyancsak a Freeszféhez kötődik a Patyolatban rendezett, Felemelt kézzel című fotókiállítás megnyitójának váratlan, katartikus koncertélménye. Kovács Márton és Móser Ádám az egyetemfoglalás himnuszává vált Titkos egyetem alapmotívumára rögtönzött, emlékeim szerint körülbelül tizenöt perces improvizációja végigjárta azt a megrendítő és felemelő történetet, aminek a részesei voltunk. Számomra a Független Zeneakadémisták 2020. október 23-án, harmincezer embernek eljátszott, felejthetetlen Egmont-nyitányának méltó, titkos ríme volt.

2021-ben kitűnő fotókiállításokat láttam: Birtalan Zsoltét (Terepszemle) a Foton Galériában, Stalter Györgyét (Átrendeződés / Rákosrendező) a Fugában, Féner Tamásét (Attributált portrék) a 2B-ben, és – ha van kiállítása, ha nincs – évtizedek óta baráti közelségből figyelhetem Déri Miklós munkáját, például az ős-Narancs szellemét idéző, 9 című, Vágvölgyi B. András által szerkesztett ferencvárosi közéleti magazinban. Roskó Gábor rejtélyes arabeszkjeinek tárlata, A legkisebb a legerősebb igazi meglepetés volt Szentendrén, az ígéretes ÚjMűhely Galériában. Roskó a szó lehető legjobb értelmében tökéletesen kiszámíthatatlan. És nem utolsósorban le a kalappal a debreceni Párizsi absztraktok (Abstraction-Création) kurátora, dr. Mészáros Flóra előtt. Végre valóságos kontextusukban, Calder, Herbin, Moholy-Nagy, Étienne Beöthy, Kandinszkij, Arp társaságában mutatja föl Tihanyi Lajos és Martyn Ferenc európai léptékű művészetét. Egyébként a kiállítás január végéig megtekinthető a MODEM-ben.

(5) Milyen könyvre hívnád fel a figyelmet, amely szerinted méltatlanul kevés figyelmet kapott vagy feledésbe merült?

Mindkét állítás túlzás volna, mert egyfelől azért kapott figyelmet is, másfelől én például egyáltalán nem felejtettem el, mi több, ajánlom fűnek-fának lépten-nyomon, de mégis: Csaplár Vilmos Edd meg a barátodat! című regénye (Pesti Kalligram, 2013 – a regényből a Jelenkor is közölt részletet). Szabad, áradó szöveg, kiismerhetetlen, groteszk, vad és gyengéd, drámai és szívszorító könyv. Szerintem a magyar regény egyik csúcsteljesítménye. A világirodalomból pedig Ray Bradbury Gonosz lélek közeleg című pszichedelikus szövegére csodálkoztam rá idén (Európa Kapszula Könyvtár, Európa Kiadó, 2021, ford. Pék Zoltán), benne a kedvenc regényfejezetemmel ever. Búcsúzásképpen idemásolom teljes terjedelmében:

31. fejezet

Az éjszaka fennmaradó részében semmi említésre méltó nem történt.

(Fotó: Draskovics Ádám)