(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról (Magvető, 2021), előtte „bemelegítésként” újraolvastam a Pertut, Az ország legjobb hóhérát és a Verseimet. Mintha én írnám, helyettem mondja, a nevemben, az enyém. Írótesó (szmájli). Utoljára ilyet akkor éreztem, amikor kezdőként észrevettem, hogy néhányan hozzám hasonlóan gondolkodnak az irodalomról. De ez már egy másik generáció, más tapasztalatok, más korszellem, és mégis. A fegyelmezettsége és szabadsága, a szelíd öntörvényűsége, a szeszélyei és a matematikai precizitása, a rejtőzködő, de brutális következetességgel gyakorolt traumafeldolgozás, a finoman permetező, savas irónia, a radikális hűség a rövidformához, mániák és arányérzék, őrület és rezignáció, nem folytatom, pazar. Bodor, Kafka és Hazai a műtőasztalon.

(2) Melyiket tartod a tavalyi év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

El kell ilyenkor mondani, hogy szubjektív a válogatás, egyéni a perspektíva, de az elolvasandók töredékének ismeretében ezekre a könyvekre szavaznék (és a lista holnap már valószínűleg máshogy nézne ki):

Magyar irodalom:

Szüts Miklós: A Földön élni ünnepély (Magvető)
Kukorelly Endre: Istenem, ne romolj (Kalligram)
Berta Ádám: Magamat rajzolom középre (Cser)
Kabai Lóránt: moaré (Joshua Könyvek)
Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról
Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány (Magvető)

És hogy olyat is említsek, amit még nem olvastam, de nagyon várok:

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek 2. (Jelenkor)

Világirodalom:

Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is (ford. Orzóy Ágnes, Magvető). Reveláció, azt hittem, ilyet már nem szabad, mindent elsodort az olvasó kegyeit leső angazsált sztorizgatás, de nem, itt van, és vagány, kiszámíthatatlan, provokatív, töredékes, feminista és antifeminista, viszont flaubert-ista, és teljesen műfajtalan és besorolhatatlan. Ahogy Krúdynál csak annyi történik, hogy valaki megeszik egy halat, itt egy jó hosszú szövegben három tehén álldogál a domboldalon, felejthetetlen. (Úgy hallom, jelenleg a megbomló elméjű Trumpról ír egy analitikus kis szösszenetet, kíváncsian várom, kacagós szmájli.)

Idén fedeztem fel magamnak a montenegrói Andrej Nikolaidist, aki ugyan nagy Žižek-rajongó, de ettől a kis jellemhibától (szmájlovics) eltekintve kitűnő szerző. Végtelenül idétlen definícióval: „a balkáni Houellebecq”. Laza, kritikus, öntörvényű, nem idegen tőle az elmélet, éles eszű, maliciózus, pikírt. (A magyar mondat / Homo Sucker: Az apokalipszis poétikája, Kilenc, Az eljövetel [ford. Rajsli Emese, Gondolat, 2020, 2017, 2016.])

Dekameron-projekt (Athenaeum, 2021). A The New York Times kérte fel az írókat, hogy Boccaccio Dekameronja nyomán találjanak ki történeteket a járványról és a karanténról. Az antológia az aktualitása mellett azért is érdekes olvasmány, mert az úgynevezett sztárírók egy része mintha gyengébben szerepelne, míg általam nem ismert szerzőktől kitűnő szövegeket találtam. Vannak tehát tartalékok, az erő- és kánonviszonyok bármikor átrendeződhetnek. (Vagy nem, kacsintós szmájli.)

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

A legutolsó erős emlékem Fehér Renátó verse: A Magyar Irónia Háza, amely Kemény Istvánt köszönti a születésnapján, és erről természetesen eszembe jut a Kukorelly-blokk az áprilisi számból (ahová én is írhattam egy kis esszét).

A nyári duplaszámból jól emlékszem Tóth Krisztina, Peer Krisztián, Szijj Ferenc, Turi Tímea, Tatár Sándor – más számokból pedig Parti Nagy Lajos és Takács Zsuzsa verseire.

Értekező próza: Takáts József: Kritikus eljárások (nagyszerű szöveg), Végel László: Kellemes apokalipszis (naplójegyzet-fragmentumok a pandémia idejéből, köszönet érte), Thomka Beáta: Kis formák provokációi. Lydia Davis prózaírása (ez is remek, és így most már egzakt módon is értem, miért szeretem Davist, hálás szmájli).

Az online változatból Kiss Tibor Noé beszélgetését említeném Závada Pállal a Nagyvárad, Berlin című regényrészletről.

(4) Mi volt számodra 2021-ben a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Szívesen emlékszem egy borús, karanténos vasárnap estére Darvas Kristóffal: dalokat kértünk és hallgattunk online, egész jó kis buli kerekedett belőle, mindenki otthon és mégis együtt (piros szívecskés szemű szmájli).

Tankcsapda a Parkban: az érzés, amikor félévnyi bezártság után sörrel a kezedben, zuhogó esőben félmeztelenül, ötezer emberrel együtt üvöltöd az éjszakába, hogy „gyűrd össze a lepedőt velem”.

MÁV Szimfonikus Zenekar a Vajdahunyadvári Nyári Zenei Fesztiválon: Varázsfuvola-nyitány, Beethoven-hegedűverseny (Szabadi Vilmos), Csajkovszkij ötödikje. A Mozartnál susogtak a lombok, a Beethovennél elszállt egy repülő, a Csajkovszkijnál szúnyogok zümmögtek a fülembe, és a finálé közben felzendült a focidrukkerek kórusa a jégpálya felől (foci EB) – imádtam. Karmester: Kollár Imre.

Balaton-klubkoncertek a Hunniában, és a Kobuciban egy frenetikus Kontroll 40 (a Dep’arttal). Volt még egy bizarr „koncertélményünk”: indultunk Anthraxra a Barba Negrába, amikor kiderült, hogy nem néztünk évszámot az online rendelésnél – így aztán jövő őszig ki kell húzni valahogy (vicsorgós fejecske).

Filmek, ez is persze kicsit véletlenszerű:

Magyarok: Természetes fény, Rengeteg 2.

Külföldiek: Új világrend, A fehér tigris, Bárány, Az utolsó párbaj, The Power of the Dog

Sorozat: It’s a Sin, A Fehér Lótusz, Devs

(5) Milyen könyvre hívnád fel a figyelmet, amely szerinted méltatlanul kevés figyelmet kapott vagy feledésbe merült?

Király Jenő életműve. Elérhető neten és papírverzióban is. Nem szoktam nagy szavakat használni, most sem fogok (vagy mégis?). Nem az a kategória, hogy se lenyelni, se kiköpni, mert a magyar szellemi élet mindezidáig megközelíteni se tudta (merte?) a korpuszt. Rá se bagózott, viszont fittyet hányt. Élt velünk az ezredfordulón egy kábé (túlzok, hogy hatásosabb legyen) Lukács György/Hamvas Béla-formátumú gondolkodó, csak nem vettük észre. (Amúgy én sem, de elég belelapozni, egy-két tanulmányt elolvasni, és kiderül.) Ez van, bocs, mit csináljunk, Dunát lehet rekeszteni a zsenikkel – eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Mindegy, ezt most elmondtam, lesz, ami lesz (nem lesz semmi, sírva nevetős szmájli). Tehát Király Jenő. Már nem él, nem kell félni, nem harap. Háromezer oldal, látszólag filmelemzések. Nagyon durva.

(Fotó: Déri Miklós)