(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Két olvasókörben is részt vettem az ősz folyamán, ezek mostanában zárulnak. A Szikra Mozgalom szépirodalmi olvasókörében Déry Tibor A befejezetlen mondat című regényét olvastuk, amely – a közhiedelemmel (?) ellentétben – egyáltalán nem kínál könnyű ideologikus azonosulást, épp ellenkezőleg: számtalan ponton kikezdi a leegyszerűsítő és fölényes dogmatizmust és munkásmozgalmi apoteózist, az áldozati giccset és a munkásromantikát, és leszámol a fejlődésregény illúzióival is. Egy hatalmas tabló keretei között analizál máig érvényes kérdéseket. Hogy mik a társadalmi igazságosság anomáliái. Hogy reform, forradalom vagy valami más. Hogy látens osztálybűntudattal keresztülrimánkodhatjuk-e magunkat a szolidaritásig. Hogy a kurrens nemzetközi szakirodalom alapos ismerete pótolja-e az indulat/empátia esetleges hiányát. Hogy hol kezdődik a közpolitika és hol ér véget az elmejáték. A másik éles benyomása ennek az újraolvasásnak az volt, hogy a kortárs irodalom terepasztalán a prózafordulat szerzőinek „fala” milyen hosszú árnyékot vet a hagyomány(uk) közvetlen előzményeire. Mintha túl gyakran rajtuk keresztül kerülnének szóba (ha egyáltalán) olyan életművek, mint Ottliké, Mándyé, Déryé, talán még Mészölyé is, noha a mostani centenárium remélhetőleg ezen hosszabb távon is változtatni tudott. (Nincs ez máshogy, mégúgyabbul van talán a költészetben: Kálnoky, Vas István vagy Zelk mennyire hozzáférhetők, látszanak-e önmagukban, túl Tandorin vagy Petrin?)

Volt jó tíz évem, amikor a karácsonyi hétre a Zabhegyezővel fordultam rá, hiszen a regény abban a pár napban játszódik. Ez a rituálé aztán egy ideje elmaradt. De idén a Jelenkor kiadta újra Polcz Alaine Karácsonyi utazását. Vonatútnyi próza odafelé, ahova én megyek karácsonykor. Ezzel tért most vissza valami a készületemből.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Ali Smith Évszak-tetralógiájának idei darabja, a Tél (Magvető, ford. Mesterházi Mónika) is karácsonyi regény. Az mostanra persze egy mém, hogy a meghitt családi ebédek/vacsorák mind hasonlók egymáshoz, minden feszült családi ünnep viszont a maga módján az. Az arisztotelészi klausztrofóbia, az időben és térben rögzített, mégis a fikciós végtelenbe nyíló kibeszélőshow, kamaradráma számtalan izgalmas lehetőséget tartogat Eugene O’Neilltól Thomas Vinterbergen át, még ha az elmúlt évek karanténtapasztalata vélhetően inflál is majd ennek a típusú jelenetezésnek az intenzitásán, izzásán. Nekem ez a dramaturgia volt vonzó a Télben is. Eközben úgy képes beszélni a korszakról és a közelmúltról, a közérzetről, hogy nem kényszeríti magát tematikai-aktivista zsákutcába, mert tud róla, hogy az a mediális és pszichopolitikai környezet, amelyben például a Brexit az életünk része lett, eleve új nyelvet követel. Magánélet és közélet egyként lesz tálalva a karácsonyi asztalon. És nagy példát mondok ugye: úgy éreztük, hogy Franzen vagy Knausgård beszél a korról, de aztán kiderülhet majd, hogy [a kézirat itt megszakad]. (Takáts József mértéktartásra int. Azt írja Kritikus eljárások című esszéjében a Jelenkor 2021/10-es számában, hogy „a kritikák gyakran tartalmaznak burkolt vagy nyílt jóslatot: igyekeznek sugallni vagy megmondani, merre fordul az irodalmi divat, egy-egy író pályája, le- vagy felértékelődik-e valamely mű, téma, stílus, szerző vagy műfaj. A jóslatok többsége nem teljesedik be, ám ha mégis, az ritka pillanat”.)

Idén jelent meg magyarul Olga Tokarczuk Nyughatatlanok című könyve Hermann Péter fordításában a L’Harmattannál. Kényelmetlenül szaggatott, mint egy kinyújtóztathatatlan reptéri félálom, és bizarr, mint a preparált természeti különlegességek anatómiai gyűjteményébe váltott családi jegy. Tokarczuk könyve az utazásról szól (vö. Woody Allen: Háború és béke? Az oroszokról szól). Átmenetiség & poriománia. Egy toposz szétírása (mondanám, ha nem ez lenne a szalonirodalmi interpretációk egyik legkényelmesebb közhelye bármiről). Hova visz a lábunk? Hova visszük a lábunk? Levelek amputált lábamnak. Mi marad az útból az emlékezetünkben? Fantomfájdalom? S mi marad belőlünk (szó szerint), amikor kihunyt az emlékezetünk és mások emlékezete rólunk? Amikor a világ összes preparátuma végre feltámad. S a készen szállított acélpanelekből összelegózott reptéri terminál vajon tényleg a szabadság temploma? Netán városállam? Hangyaboly? Vagy ezek csak metafora-kísérletek leírni egy regényszerkezetet? S mi is ez a regény? Poggyászkrionika? Utaslista? Keresztút fedélzeti napló? Feketedoboz? De ki nézi majd vissza a felvételt? Imádkoztál az éjjel a karbonsemlegességért, Desdemona? Tokarczuk könyvének angol fordítása a Flights címet viseli, a lengyel eredeti Biegunit mond. (Érdemes ennek a lengyel kiadásnak a borítóját összefordítani Vonnák Diána Látlak című novelláskötetének borítójával [Jelenkor Kiadó, borítókép: Kirják József, borítóterv: Féder Márta], amely az egyik legemlékezetesebb idei debüt, tehát véletlenül sem csak a borítója, hanem friss szemlélete és mifelénk szokatlanul nagy szabadságfoka miatt is juthat hely neki itt.)

Mindezekhez képest radikálisan szűkös a világa Irene Solà Énekelek, s táncot jár a hegy című regényének (ford. Nemes Krisztina, Magvető). Ugyanúgy egy bizonyos „Oscarnak” szól a könyv ajánlása, mint a magyarul szintén idén megjelent Nicolas Mathieu Gyermekeik is utánuk című regényének elején (ford. Király Katalin, Typotex). Jó elképzelni, hogy lehetne a két Oscar ugyanaz a személy, végül is a Pireneusok és Kelet-Franciaország nincs olyan messze egymástól, mint két magány vagy két összegyűrődő kőzetréteg a Solà-regény Az összeütközés című szakaszában. Ez a fejezet egyébként egyértelműen versciklusnak mutatja magát (nem is egyetlenként a könyvben), chapbooknak, amely beleékelődik a regény szövetébe. Solà könyvének flórája és faunája bázisdemokrácia, mindenki beszél(het), s addig a többiek hallgatnak is. Az elbeszélői hangok nem egy irodalomtudományi (dis)kurzus puszta illusztrációi. Ez nagy öröm: táncot járok, ha énekel a hegy. És van más ok is az örömre: mert ki gondolta volna, hogy egy fiatal katalán szerző lesz az év egyik nagy meglepetése?! (Miközben 2021 úgy indult, hogy vigyázó fülünket a washingtoni Capitolium lépcsőjén felhangzó lírai demokrácia-közhelyekre hegyeztük, az öngyarmatosítás szép hagyományának idei példájaként.) Az Énekelek, s táncot jár a hegy nagy eséllyel indul idén a legszebb borító (tervezte: Farkas Anna) és a legszebb könyvcím címéért is.

Walter Benjamin önéletrajzi írásainak némelyike A belső világ krónikája címen jelent meg a Kijárat Kiadónál, benne a Moszkvai napló és a Berlini krónika is olvasható. De amiért elsősorban említem, az Zsellér Anna munkája, aki válogatta, fordította és jegyzetelte a szövegeket, a könyv megjelenése óta pedig publikált nápolyi és párizsi vonatkozású Benjamin-esszéket is. Jó tudni, hogy vannak a világnak ilyen apró részei, mint a magyar Benjamin, amik rendben zajlanak, történnek, mennek. Ehhez az örömhöz tartoznak a párizsi Benjamin-levelek is Weiss János fordításában a 2021/10-es Jelenkorból.

Fekete Éva Lukács-könyve (Kalligram) nagyon izgalmas leletmentés. Négy és fél évtizeddel elnapolt megjelenése mintha továbbírná címszereplője heidelbergi bőröndjének legendáját: „1917 őszén Lukács Budapestre utazik. Feladja heidelbergi lakását, levelezését, jegyzeteit, a kéziratváltozatokat pedig egy bőröndbe csomagolva elhelyezi a Deutsche Bank egyik széfjében. Erre csak 1972-ben derül fény [Lukács 1971-ben halt meg – F. R.], amikor az elhelyező dr. Georg von Lukács nevű személyt a bank egyik tisztviselője azonosította Lukács Györggyel.” (A bőröndben megtalált ifjúkori levelezésből 1978-ban lett könyv Fekete Éva és Karádi Éva szerkesztésében.)

Tamás Gáspár Miklós Antitézisét (ford. Sipos Balázs, Kalligram) leginkább generációs nagyregényként próbáltam olvasni, hogy tompítsam azt a lehengerlő hatást, amit a TGM-kód jelent, és ami alapvetően mintha a publicisztikai munkásságból lenne eredeztethető, ekként pedig – a szerzői intencióval is vélhetően ellentétesen – talán elsődlegesen nem is szemléleti-politikai, hanem retorikai-modorbeli mintázat, amely képes (volt) epigonságra is hajlamosítani, s amely ugyanennyire lehetett bénító bizonyára másoknak. Mindettől függetlenül lenyűgöző munka az Antitézis, és kárára is válna az olvasásnak az a típusú használatbavétel, amely a (mai magyar) cselekvéseinkre és elképzeléseinkre minden pillanatban ebből a könyvből keresné az előzetes legitimációt (szent)szövegszerűen.

Mint egy egyetemi szeminárium olvasmánylistája montírozódott egymásra egy könyvkupac. Egyrészt volt a Fordulat 23. száma, a Digitális kapitalizmus, és a magyarul tavaly megjelent Kapitalista realizmus (Mark Fisher, ford. Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás, Napvilág Kiadó). Erre a talajra érkezett meg a szintén tavalyi, de általam csak idén olvasott, már-már aforizmasűrűségű és kínosan redundáns, mindezek ellenére megvilágító erejű, ismeretterjesztésre is alkalmasnak látszó manifesztó, a Byung-Chul Han-füzetek új darabja, a Pszichopolitika – A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák (ford. Csordás Gábor, Typotex). A szerző egyik korábbi füzete volt A kiégés társadalma, amely már-már meghaladottá is vált, mire magyarul 2019-ben (!) megjelent: a potenciális-generációs olvasóközönségének egy része addigra a kiégés-narratívától égett ki, az új önidentitások pedig ma mintha már éppen a vitalitásból és a spiritualitásból lennének származtatva. Furcsa módon a Pszichopolitika mintha éppen erre a folyamatra is magyarázatot adna, amikor azt mondja, hogy „a szabadság, amely a kényszerek ellentéte kellene, hogy legyen, maga is kényszereket hoz létre. Az olyan pszichés betegségek, mint a depresszió vagy a kiégés, a szabadság mély válságának kifejeződései. Patologikus tünetei annak, hogy ma a szabadság többszörösen kényszerbe csap át.” Idén aztán olyan esettanulmányai érkeztek meg a témának, amelyek a gyakorlatból hozott példákkal mutatnak rá pszichopolitika és digitális hadviselés módszereire. Yvonne Hofstetter Láthatatlan háborúja (ford. Kőrös László, Corvina) a kiberfenyegetettség egyéni és állami terepét a gazdasági-politikai rend kontextusában olvassa, némileg újhidegháborús lágéban, miközben világossá teszi, hogy az elrettentés politikáját a hibrid hadviselés váltja fel, és kimondja azt is, hogy a techóriások üzleti modellje biztosít esélyt az adathalászatnak és a dezinformációnak, mindezek evidens társadalmi-politikai következményeivel együtt, és ezek ellenére. Magyar vonatkozást mindennek pedig Pető Péter Gyilkos lájkok című nagyesszéje adott (Progress Könyvek, Noran-Libro). S bár az úgynevezett „újságírás” és az úgynevezett „Orbán Viktor” is szerepel a könyv alcímében, véletlenül sem egy üres szólásszabadság-sirámot olvasunk, hanem a nyilvánosságok működésének elemzését, hatását a közvéleményre, a köztudatra, s ekként személyes-politikai döntéseinkre.

Három verseskönyvet említenék még idénről, amelyek nekem személy szerint együtt és külön-külön is nagyon inspirálók voltak. Vida Kamilla Konstruktív bizalmatlansági indítványának (Magvető) figyelme nem (pusztán) poétikai alakzat, hanem hallás, rezonancia, érzület, hogy mit és hogyan próbálnánk mondani magunknak és egymásnak. Láng Orsolya Személyes okok című verseskönyve (Prae) zavarba ejtően sokat tud arról a két dologról, amiért volt értelme megtanulnom olvasni: vigaszról és osztozásról. Nem megkésett lelkiismeret-furdalás ez, nem pátyolgatás, nem emberbaráti kötelesség, nem biblioterápia, nem meghatásvadászat, hanem létmód: önmagunk és mások méltósága együtt indul hajnali sétára – a felvétel pedig visszanézhető. S hogy hova vezethet egyáltalán bármelyik hajnali séta, ahhoz már Szabó Marcell A zseb vallási karaktere című kötete (Műút) szól hozzá, melynek alcímében az szerepel: materialista vigasztalások. Még csak nem is felméri az illúziókat, nem leszámol velük, hanem lezárja azokat. Mint a sírt, amelyek itt már süllyednek el: átokföldje, új epizód, évadzáró. Szabó Marcell egyetlen könyvként most továbbíródó palackpostája autonómiából ad mintát, amely legvégül, a limbus közelében, nem tud mentes lenni a provokációtól, amit jellemzően persze kísérletezésnek eufemizálunk. De jól tudja ezt, aki majd olvassa a palackpostát.

S persze tudom, hogy lényegében elhagyhatatlan panelje (hagyománya?) ez a műfajnak, most mégis ellenállok a kísértésnek: nem hozok szóba olyan könyveket, amiket nem olvastam.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Nagyon szimpatikus gesztus a Debütáló szerzőink és a Pécsi irodalmárok rovat. Hiszen nem elég közösségnek lenni, annak is kell látszani.

Folyton vártam a Szatmári Áron-féle zeneszerző-körkérdés darabjait. Valahogy több bennük a lelkesültség, és kedélyes a fanatizmus.

A printből a januári Mészöly-áradást, a nyári Pinczehelyi-ünnepet és a novemberi lengyel tényirodalmi blokkot emelném ki.

(4) Mi volt számodra 2021-ben a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Kurtág 95: Pas à pas-ciklus (BMC, online), lásd még ehhez: 95 Kurtág-töredék.

Eötvös Péter: Sirens’ Song (Pannon Filharmonikusok, Kodály Központ, online), lásd még ehhez: Szirének.

Gerhard Richter: Valós látszat (Nemzeti Galéria, élőben).

A város másik oldalán című urbanisztikai podcast a Partizán csatornáin. Házigazdák Sudár Orsolya és Takács Ákos.

Szűcs Teri demenciáról szóló sorozata júniusban zárult a Literán. Avagy: akik nem tudnak beszélni, …azok is tudnak beszélni, mert a költészet módszerként és tanúságként is képes egyenjogúsítani ezeket a diszfunkciónak képzelt „beszédmódokat”. És akkor feltehető újra a kérdés, hogy létezik-e politikai költészet, és mi is az, ha mégis?

Nádas Péterrel beszélgetett a Nyolc Ág Művésztábor egyik augusztusi estéjén Kustos Júlia és Vincze Bence. Az est végén Nádas felolvasta az Esni kezdett című írását, ami a Jelenkor 2010/4-es számában jelent meg Esterházy Péter 60. születésnapja alkalmából: „Bármikor a saját keresztnevemen szólíthatom”, #callmebyyourname. Erdőszél, sátortábor. Nem kezdett esni. Nyári alkony, 2021. Alsóújlak, Gombosszeg, Arcachon – ott van a világnak vége, a tenger azon túl tűnik semmiségbe. „A képen az Atlanti-óceánt lehetett látni, semmi mást, csak a haragosan hullámzó vizet a látóhatárig, de a felirat szerint Arcachonnál készült a felvétel” (Emlékiratok könyve, Szökés).

(5) Milyen könyvre hívnád fel a figyelmet, amely szerinted méltatlanul kevés figyelmet kapott vagy feledésbe merült?

Az a sok-sok figyelem is kénytelen szórni, így majdnem mindenen méltatlanul kevés. Minden díjat, jelöltlistát és év végi körkérdést felül tudnánk bírálni, ki tudnánk egészíteni, és meg is tesszük, indulatosan, szarkasztikusan vagy rezignáltan. Persze ilyenkor talán kevésbé az egyéni ízlés és szakmai tévedhetetlenség visszaigazolásának igénye lenne az érdekes, sokkal inkább az a felelősség, hogy ezeken a csatornákon keresztül mit állít magáról az úgynevezett szakma mint közösség. Milyen típusú kényszerek kötik, szorítják, nyomják, fogják össze. Mennyire túsz? („Lali, mennyire vagy túsz? A sörhöz odaférsz?”) Túszabb-e, mint tavaly? Van-e még egészséges immunrendszere és az integritáshoz elegendő önbizalma az – egyre nagyobb befolyást szerző – politikai vagy promóciós trollhadseregek ellen?

És akkor a szerkesztőségi titkárokra hívnám fel a figyelmet: az egyik legélesebb tapasztalat – akár a saját bőrömön – az volt idén is, hogy nélkülük nem létezünk.

(Fotó: Czimbal Gyula / Alföld Online)