(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Legutóbb elejétől végig Colson Whitehead Harlemi kavarás című könyvét olvastam el (Pék Zoltán fordította), az ÉS karácsonyi számában jelenik majd meg róla ismertetésem. Nagyon tetszett. Az előző két regényéről is írtam, és lefegyverez, hogy három egymást követő regényében (ezek az ő esetében ténylegesen a legutóbb írt művei) az író mennyire változatosnak, fordulékonynak, sokoldalúnak mutatkozik. A három könyv egyedül abban hasonlít, hogy Colson Whitehead nevét viselik szerzőként, minden más tekintetben különböznek egymástól.

Éjszakai olvasmányként mostanában Victor Klemperer A Harmadik Birodalom nyelve. Egy filológus feljegyzései című könyvét olvasom, amely 1984-ben kis példányszámban egyszer ugyan megjelent már magyarul, az & Kiadó mostani, az előző fordításon, Lukáts János munkáján alapuló kiadása azonban káprázatos, és a könyv mintaszerűen elemzi a nácizmus nyelvhasználatát. Klemperer munkájáról esett szó korábban az itthoni nyilvánosságban, fő tézisei részei a politológiai közbeszédnek, mégis letaglózó felismerni ezt a nyelvet a mai hatalmi diskurzus nyelvhasználatában, szólamaiban, reklámjaiban, a saját mindennapjainkban.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

A kortárs magyar irodalom dolgairól nemigen szeretnék nyilatkozni, ebben az évben kizárólag világirodalmi művekről írtam, és jóformán csak ilyesmit olvastam. Ezek közül a legnagyobb hatást rám Annie Ernaux Évek című könyve tette (Lőrinszky Ildikó fordítása), ez az 1940-es évektől egymással párhuzamosan futó női önéletrajz és az időszak franciaországi eseményeinek rövid töredékekbe foglalt krónikája, üdítően balos szemléletű, felszabadító könyv. Ahogyan 2020-ból Gabriel Cabrera Infante Trükkös tigristrióját (Kutasy Mercédesz), 2019-ben Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol-trilógiáját (Egyed Veronika), 2018-ban pedig Mathias Énard-tól az Iránytűt neveztem ki a magam számára „az év könyvének” (azt a regényt Tótfalusi Ágnes fordította), úgy helyezem ebbe a sorba Annie Ernaux-ét. De a nagy irodalmi felfedezésem 2021-ben Philip Roth volt, annak ürügyén, hogy a 21. Század Kiadó idén megjelentette első regényét, az 1962-ben közreadott Engedd elt (Nemes Anna fordításában; ez Rothnak a második könyve, 1959-es, példátlan sikerű debütáló kötete, az Isten veled, Columbus novelláskötet volt), és mivel Blake Bailey kardinális Roth-életrajza is csak idén vált hozzáférhetővé angolul, Roth pályakezdése, írói útjának aprólékos kitapogatása nagyon beindított.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

A folyóirat egyenletesen és magas színvonalon működik, mindig lehet a lapjain nemcsak megbízható, szilárd horgonynak számító szövegeket, de érdekességeket is találni. Minden alkalommal szívesen olvasom Urbán Bálint spanyol nyelvű irodalmakról szóló számvetéseit: két éve a Bolaño-kritikája vett rá arra, hogy a járvány első hullámától végigolvassam a rendelkezésre álló Bolaño-könyveket; idén a Gabriel Cabrera Infante-könyvről írottakat találtam figyelemre méltónak. Két Szolláth Dávid-interjú vitte el ebben az évben az én pálmámat: a januári számban a Komoróczy Gézával Mészöly Miklósról, illetve a novemberiben a Németh Gáborral folytatott beszélgetése. A Jelenkor Online-on mindig elolvasom a Nagy András szerkesztette sorozat darabjait, az Itt vidékent, ahol sokszor nem is feltétlenül professzionális művészettörténészek írnak a múzeum gyűjteményének különböző darabjairól, és mindig szívesen nézem meg Cseri László fotóesszéit.

(4) Mi volt számodra 2021-ben a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Még mindig hatott a járvány, 2021-ben nem tudtam felvenni az előző év februárjában elejtett fonalat, jártam koncerten, színházban, moziban is, kiállítást is láttam, de ezek a korlátozások és a vele járó tudat miatt véletlenszerűek, esetlegesek, kevesek voltak. Mégsem maradtam társművészeti nagy élmény nélkül. Az év elején véletlenül rátaláltam valamire: Leonard Bernstein az 1970-es évek első felében a New York-i Filharmonikusokkal felvette a Mahler-szimfóniákat és a Dal a Földrőlt, és ezt a Sony felújítva, egy 12 lemezből álló dobozban kiadta. Az 1970-es évek elején Mahlert még nem övezte az az előadói kultusz, ami ma, a felvételek kivétel nélkül analitikus módon hatnak, mintha egy nagy zenész örömét lelné abban, hogy visszamehet ezeknek a műveknek az eredetéhez, és nem befolyásolja őt semmilyen rögzült előadói megszokás. Soha ilyen jó VI., VII. és VIII. Mahler-előadást nem hallottam még, és az évem nagy része ezeknek a lemezeknek a folyamatos hallgatásával telt.

(5) Milyen könyvre hívnád fel a figyelmet, amely szerinted méltatlanul kevés figyelmet kapott vagy feledésbe merült?

Nyilván nincs olyan szerző, aki úgy érezné, a könyve elegendő és méltó figyelmet kapott. Ha egyetlen könyvet mégis meg kell neveznem, akkor Nagy Zsuka les című verseskötetét ajánlanám, a Mersz-könyvek 15. darabjaként jelent meg, egyébként a Nyíregyházán élő író hatodik könyve. Egyszerre felemelő és földre sújtó verseskönyv, egy csodálatos szerelem szabadversekben megírt története. Remélem, hogy nem merül feledésbe, és meg fogja kapni olvasóitól a kellő figyelmet.

(Fotó: Szeifert Natália)