(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Ha szó szerint veszem a kérdést, akkor Dániel András Kuflik a hóban című opusát, kb. századszorra. Kezdem megszeretni, a Brumi óriás lesz című részt különösen, bár a vége még mindig fáj: amikor megszabadulnak Brumitól, Hilda azzal vigasztalja Pofánkát, hogy „[m]ajd találsz magadnak másik kedvencet”. Az ilyen vigaszmondatoktól (in real life) kinyílik a bicska a zsebemben. Pofánkának leginkább egy racionális állatanatómiai magyarázat segít Brumi elveszítésének elfogadásában, illetve a tőle való megszabadulás felett érzett bűntudat – vaskos etikai probléma – feldolgozásában, mely szerint a torkos medvegyíkok emlékezete csak egyik evéstől a másikig tart.

De ha jól sejtem, nem effélére voltatok kíváncsiak. A kötelező munkaolvasmányokon túl mostanában fölfedeztem magamnak az Atlantisz Kiadó Platón-sorozatát, s legutóbb a Phaidrosz volt a kezemben, Simon Attila megvilágító erejű kísérőszövegével. És nem a szerelemtan volt benne most izgalmas, hanem az, ahogyan Szókratész a mítoszkritikához, a racionalizáló mítoszmagyarázatokhoz viszonyul ott az Ilisszosz folyó partján: tulajdonképpen bár nem érdektelen, de fölösleges és végeláthatatlan időtöltésnek tartja ezt a munkát, s ő inkább választja a mitikus hagyományokban maradást a nagyobb és izgalmasabb cél érdekében: ez pedig önmagunk, önmaga megismerése. Szókratész úgy látja, hogy a mitikus gondolkodás jobban segíti az önmegértést, egyfelől mert egyszerűen több ideje marad rá, ha nem kell folyton a mítoszok mögé kérdezni, másfelől, s ez nem is annyira a közlésének tartalmában, mint inkább hogyanjában van benne – tudniillik ő maga is sok mítosz-párhuzamot használ –, azért, mert a mítoszok az emberi gondolkodás, ekképp az emberi elme tükrei is. Ha jól értem Szókratészt, szerinte lényegtelen, hogy Boreász vagy Pégaszosz mítoszának mi a történeti valóságalapja – hogy igaz-e –, hanem az érdekes az, hogy mit árul ez el az emberről, és annak valóságáról. „Ezért tehát búcsút mondva nekik, elhiszem, amit a hagyomány tart róluk, és […] nem az ilyesmit, hanem önmagamat vizsgálom”. Bár távoli és nem is teljesen adekvát a párhuzam, de hasonlóan lehet gondolkodni a Biblia történetkritikai megközelítéséről, Jézus történelmi valószerűségéről, az ótestamentumi csodák lehetséges valóságbéli hátteréről stb. Ezek izgalmas dolgok, de kevéssé értjük meg általa jobban Istent, illetve Krisztus igehirdetését (bár például a példázatok megértésben éppenséggel nagyon is sokat segít a korabeli szocio-ökonómiai kontextus feltárása) – ez persze azok számára lényeges, akik Istennel és Krisztussal kívánnak mindenekelőtt élő kapcsolatba kerülni. No de hát Szókratész is azt mondja, hogy az „Ismerd meg önmagad!” felhívása elsősorban számára jelent végtelenül izgató kihívást.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Magyar nyelven talán a Simon Balázs összegyűjtött verseit mondanám a Jelenkor Kiadótól (Szenderák Bence szerkesztésében), szép kiadás és fajsúlyos anyag, elementáris erő van benne, mítosz, a mai műveltségszerkezetben alig követhető erudíció, hit, hitetlenség, közvetlen személyesség különös elegye. És nagyon izgalmas a körülolvasása is, hiszen a kiadvány újra ráirányította a figyelmet Simon Balázs figurájára is, s egyben arra a – nem épp távoli – korszakra, amelyben dolgozott. A friss kortárs termésből Mezei Gábor Száraztenger című új verseskönyvét emelném ki (Kalligram) – annyira izgalmasan sajátszerűnek tartom a nyelvét és koncepcióját, hogy még bizonyos elfogultságaimat levonva is azt mondhatom: ez igen.

A magyar nyelvű nemzetközi irodalomból számomra Ingo Schulze Jóravaló gyilkosok című regénye volt emlékezetes olvasmány, Nádori Lídia fordításában a Prae Kiadónál. Nagyon német regény, ami a társadalmi környezetet illeti, poétikáját tekintve nagyon is egyetemes. Amennyire például Italo Calvino vagy John Barth univerzális. Bár általában zavarba ejtenek a történetszintű lezáratlanságok, ezúttal inkább élvezettel, s némi nosztalgiával kapcsolódtam bele az elbeszélés rejtekútjaiba, és jó szívvel besétáltam a hol jobban, hol kevésbé körmönfont módon felállított csapdákba.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Nagyon szeretem a Jelenkorban klasszikus szerzők eddig nem ismert műveinek közreadását. Nagy érdeklődéssel olvastam a júniusi lapszámban Csáth eddig ismeretlen novellájának Bánfi Katarina és Bánfi Tamás általi közlését, még ha maga a novella nem az életmű különösebben erős darabja is. A magát Ferenc József fiának képzelő fiatal fényképészinas maga is a föntebb idézet delphoi felirat szellemében él, ám a reflektív önvizsgálat módszere helyett épp egy magánmítosz építgetését végzi, hogy végül ide jusson: „– Még most se ismered magadat! / Ez annyit jelentett, hogy tudomásomra adta, hogy a világ királya vagyok.”

Ennél is érdekesebb volt Nagy Lajos Gyerek című novellája a 7–8. számban, amely nemcsak az idősebbek gyerekekkel szembeni (elő)ítéleteit és sztereotípiáit mutatja be aprólékosan és szépen, hanem azt, hogy mennyire szívesen ragaszkodunk inkább ezekhez az ítéletekhez, semmint örömmel üdvözölnénk az azoknak ellentmondó tapasztalatokat, és örülnénk a lebontásukra tett sikeres kísérleteknek.

Legfontosabbként azonban talán Nádasdy Ádám tanulmányát nevezném meg Weöres Sándor Commedia-fordítási kísérletéről az áprilisiból – ez nem pusztán fordításelemzés, de a fordítói aprómunka nagyon precíz feltárása, összehasonlítás (például a Babits fordításával) és értő műelemzés, verstani kommentár is egyben.

A Jelenkor Online-on nagyon szeretem Fekete Richárd sorozatát, amelyben egy-egy a lapban megjelent versről, vers apropóján készít interjút a szerzővel. Rendkívül felkészült és részletes, lényeglátó kérdések, a költők pedig felveszik a kesztyűt, érdemi mondanivalóval állnak elő – és közben kapunk egy sokszempontú négykezes versértelmezést is. Mindegyik jó volt idén, de most hadd emeljem ki a Markó Bélával folytatott beszélgetést.

(4) Mi volt számodra 2021-ben a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Nemrégen, november végén végre sikerült eljutni színházba, egy régóta várt darabra, a Káli holtak adaptációjára. Mint azt hiszem, az alkotók és nézők közül is oly sokan, magam is odaképzeltem Térey Jánost a nézőtérre, és kihallottam hümmögését és mély kacagását felváltva, ahogy történtek a színpadi események. Előző nap beszélgettünk arról, hogy Kálmán C. György is miként szorongatta meg a regényt kritikájában annak idején – ő sincs már velünk. Voltak olyan vélemények, amelyek szerint az előadás jobb lett, mint a könyv. Én ezzel nem értek egyet. Remekül szórakoztam ugyan, de alapvetően ez egy profin megcsinált, kifejezetten ötletes, pörgős, a színészek részéről erős színpadi jelenlétet biztosító előadás. Térey zseniális ötleteivel – Trianoni Hamlet, zombisorozat a Káli-medencében, a Haramiák színpadra állítása – igyekszik komolyan számot vetni, mer ellépni a regényszövegtől, de képes azt kellően integrálni is. De azért alapvetően egy „katonás” profizmussal végigtolt történet, okos megoldásokkal – csak az utolsó felvonásra fárad el (bár ott is van egy okos metajelenet, a Trianoni Hamlet fikciós cselekményszálát ráírva a darab történéseinek cselekményszálára). Térey János könyve talán esendőbb, de kockázatvállalóbb, lassabb tempójú, de kiérleltebb gondolatiságú, rétegzettebb mű. A zseniális ötletek pedig az övéi, újra is olvastam több részét otthon az előadás után. Mindezen kontextussal együtt volt ez egy emlékezetes, a végére megrendítő színházi élmény.

(5) Milyen könyvre hívnád fel a figyelmet, amely szerinted méltatlanul kevés figyelmet kapott vagy feledésbe merült?

Elfeledettnek nem mondanám, de Lanczkor Gábor újabb költészete szerintem nagyobb figyelmet érdemel – a 2018-as gyűjteményes kötete, a Monolit szerintem nagyon jó, kiválóan szerkesztett kötet volt, amely megmutatta a Lanczkor-líra minden erejét. Alkalmas lett volna a kritikai számvetésre, úgy vettem észre, hogy ez nem történt meg. Idei könyve, a Sarjerdő körül már több energiát érzékelek, kíváncsian várom, mennyire fogja megszólítani az értelmezőket, olvasókat hullámzó, de erősen visszafogott líraisága, markáns kultúrtörténeti áttetszősége.

(Fotó: KULTer.hu)