Mohácsi Balázs a novemberi Jelenkorban a következőket írta Az elígért lányról: „Nagy Márta Júlia kötete feminista: mind individualista, mind kollektivista szempontból tárgyalja a nőiség, a párkapcsolati és társadalmi abúzusok, a genderpolitikák problémaköreit, az európai kultúrából vett transztextusok pedig a történelem vertikumában is láthatóvá teszik ezeket a kérdéseket.” Ne haragudj, ha udvariatlan a kérdés, de fel kell tennem: egyetértesz vele?

Ne viccelj, ez egyáltalán nem udvariatlan! Egyetértek vele, még ha a kötet írásának kezdetén nem is volt tudatos a részemről ez a kontextus. Utólag kicsit szégyellem magam, de 8-10 éve még kifejezetten hadakoztam az ellen, hogy a „női irodalom”, „női szerző” kategóriájába kerüljek, aztán be kellett látnom, hogy ezek a fogalmak jóval összetettebbek a szimpla „gettósításnál”. De 10 éve még csak írtam bele a vakvilágba, aztán szép lassan rájöttem, hogy ez a (bár rettenetesen utálom a terminust) tulajdonképpen „alanyi” nyavalygás hosszú távon nem fog működni, jobb lesz eltávolítani a szövegeimet az aktuális problémáimtól, és így támadt az az ötletem, hogy népmesei és mitológiai nőalakokat szerepeltessek mindennapi, néha banálisnak tűnő szituációkban, amelyekről kiderül, hogy nem kellene azokat bagatellizálni.

Az elígért lány verseinek a késő modern költészeti kapcsolódásai is nagyon izgalmasak, többször felidézték bennem Vas István prozódiáját és Csoóri Sándor képalkotását. Olvasod, szereted a költészetüket?
Igen, mindkettőt olvasom is, szeretem is, főleg Vas Istvánt. Mohácsi Balázs is említi velem kapcsolatban őt mint előképet, még Zelk Zoltánt is, amibe, azt kell mondjam, beletrafált (ahogy most te is), ugyanis az egyik vizsgámra készülve szerettem meg őket igazán, és akkora szerencsém volt, hogy őket húztam ki. Vas István és kortársai azért is meghatározók számomra, mert egyik kamaszkori kedvenc olvasmányom egy kétkötetes világirodalmi antológia volt, amibe Vas is sokat fordított. Akkoriban többet olvastam világlírát, mint magyart, a kortárs magyar szerzőkhöz a kétezres évek elejéig nem is nagyon jutottam hozzá. Talán ezért ragadhatott meg a fejemben a késő modern líra és beszédmódja, képalkotása mint viszonyítási pont, még ha aztán olvastam olyan kortársakat is, akiknek megszerettem a költészetét.

A Vallatólámpa első szakasza erősen épít az elvont fogalmakra, az életről, a szépekről és a jókról olvasunk. A terhelt kifejezések egymásra csúsztatása akár túl is terhelhetné a verset, a szobortorzót idéző test groteszksége és előtte a felkrákogás naturalitása viszont erős ellenpont. A szépség és a rútság feszültsége aztán végig kíséri a szöveget. Mennyire tudatos ez a fajta esztétikai kettősség?
Inkább tudatos, mint nem az. Jól mondod, vannak elkoptatott kifejezések, amelyek használata meglehetősen kényes, nagy körültekintést igényel. Engem például óva intettek az elvont fogalmak használatától a versekben, kínosan kerülgettem is őket, inkább körülírtam. Aztán belefáradtam ebbe az esztétikai öncenzúrába, még ha egyet is értettem azzal, hogy önmagukban túl direktek és közhelyesek ezek a fogalmak, kifejezések. Ha azonban kellőképpen ironikus megvilágításban bukkannak fel, vagy úgymond dekonstruáljuk őket, azáltal reflektálunk rájuk, és kapnak valami kis konnotációt, amitől már nem lesznek olyan elcsépeltek. Mégsem írhattam azt, hogy „a társadalmi elvárásoknak megfelelően élők és viselkedők téli éjszakája”. (Természetesen le lehet írni ezt is, nem egy szerzőnél működik, csak ez nem az én lírai beszédmódom.) Szóval az elcsépelt kifejezések így árnyalódhatnak jelentéstöbblettel. A groteszk képekkel, a naturalitással való disszonancia ezt a célt szolgálja. Nem kell félni a holdfénytől, rózsától, aranytól, bortól, báránykától, kismadártól és társaiktól sem a jelenkori költészetben, ha van valami morbidan vagy taszítóan ható ellenpontjuk. De szerintem nem én vagyok az egyetlen és első, aki ezzel kísérletezett. A szépség és a rútság kapcsán pedig adja magát a nietzschei „széprút”, de érdekes módon ez csak utólag jutott eszembe, pedig foglalkozhattam volna Dionüszosszal többet is, ha már ennyire beágyaztam a szövegeimet a mitológiába.

A vers nem adja magát könnyen az olvasónak, talán meg sem adja magát egészen. Több motívum enigmatikus, a beszélőhöz érkező karakterrel kapcsolatban sok kérdés merül fel, ahogy a kiemelten szedett „ők” sem telítődnek egyértelmű jelentéssel. Az elhallgatások viszont – akár Kemény István sok versében – nem zavaróak, az információ adagolása egészen erős hangulatot teremt. Az a gyanúm, hogy volt ennek a versnek hosszabb verziója is. Sokat húztál a rajta?
Inkább az történt, hogy háromszor-négyszer futottam neki a szövegnek, mire sikerült összehozni, az első változatokban egész szakaszokat töröltem ki. A „végleges” verzióból már csak pár sort húztam, amit egyszerűen túlfecsegtem, didaktikus volt. Elárulom, egészen banálisnak ható élményt, problémát akartam szublimálni, ami bármennyire jelentéktelennek tűnt, régóta rágódtam rajta. Az eltávolítás volt ebben izgalmas, amiről már beszéltem. Ki kellett nyomoznom, miért zavar engem az a néhány, elvileg jó szándékú, de mégis irritáló tanács, beszélgetés annyira… Így ugrott be a nyomozó figurája (most lelepleztem neked azt a titokzatos karaktert, aki a beszélőhöz érkezik), illetve a vallatás szituációja. Egy vallatást, nyomozást, bűnügyet is sok titok övez, hivatalból kötelező hallgatni róluk, amíg a helyzet úgy kívánja. „Ők” pedig a „szépek és a jók”, de attól félek, így már kiábrándítóan egyértelmű lesz minden, azaz odalesz az enigmatikusság, amit én már csak önmagáért is szeretek. Kemény Istvánnál is, természetesen, deklaráltam is már, mennyit tanultam abból, amit tőle olvastam. Természetes közegem a balladai homály, imádom a sokat sejtető, imaginatívan termékeny elhallgatásokat.

Egyáltalán nem kiábrándító, a cím is a nyomozó felé asszociál, a sejtetés pedig a jelentéstulajdonítás terén izgalmas olvasói feladatot, játékot jelent. A nyomozó kapcsán egyébként kézenfekvő a Mohácsi Balázs által említett genderpolitikai olvasat: nehéz elvonatkoztatni a téma aktuálisától, hiszen egy kerek mellű, szögletes állkapcsú karakter szájából hangoznak el a következő sorok: „jó-e neked lánynak, / vagy lennél inkább más, de ha egyik sem, / jobb, ha tudod, azt itt senki sem bírja.” A nemiség konvencionálisan kőbe vésett jelentéseinek és a „szánalmas axiómák” artikulálásával affirmatívvá válik a vers, okos áttétekkel élő közösségi szöveggé. Vagy túlolvasom?
Nem, dehogy! Ha valami, ez abszolút tudatos volt a részemről, mármint a konvencionális nemi szerepek megkérdőjelezése, az e körüli diskurzus tematizálása. Túl sokat hallgattam – és sajnos hallgatom –, hogy egy lánynak vagy fiúnak mit illik és mit nem, illetve mit kell tennie, és azt is elfogadom és tiszteletben tartom, ha valakinek nincs problémája a tradicionális nemi szerepekkel, de igazán üdvözítő volna, ha elfogadott lenne az is, hogy ez a fajta bináris oppozíció nem mindig működik ennyire olajozottan. Nehogy már a biológiai nemed predesztináljon, illetve határozzon meg, az ember személyisége, vágyai, ambíciói jóval összetettebbek ennél. Mondok egy egyszerű, sőt olyan primitív példát, hogy már szégyellem: mintha az én életemnek az lenne az egyetlen elfogadható narratívája, sőt forgatókönyve, hogy férjhez kell mennem, mert az megold mindent, mintha egy szegény libapásztorlányka válna így királynévá, és ezzel megoldódnak az anyagi problémái. Tény, elfogadom, lehet, hogy (most szigorúan elméletben) a libapásztorkodással rosszul keresnék, de miért ne tanulhatnék egy olyan szakmát, amivel jól keresek, és így magam oldom meg a problémáimat? Kissé megalázó, hogy nem feltételezik, magam is képes vagyok erre. És miért ne választhatnék olyan szakmát, ami ugyan rosszul fizet, de én szeretem, és ez boldoggá tesz? A tudathasadásos valóság meg az, hogy ugyanaz az ember, aki felhozza neked a házasságot mint az életed összes problémájának megoldását, természetesen kritizál akkor is, ha nem olyan szakmát választottál, amivel jól keresel. Szóval komplex a probléma, úgy vélem, túlmutat a genderpolitikai kérdéseken – de kétségtelenül kapcsolódik hozzájuk, ahogy a vers is. Nem mondod ki expliciten, de valóban egy transznemű figurát szerepeltetek benne, bár ő nem akar egyértelműen férfi vagy nő lenni, ez volna a lényeg. Teiresziaszt vettem mintául a görög mitológiából, aki férfiból nővé, majd nőből férfivá változott, mindkét aspektusból ismeri az életet. Nem mondom ki a nevét a versben, ahogy annak a női szobornak sem, akinek az eredeti mítoszban sincs neve – csak az alkotójáét tudjuk, Pygmalionét. Eredetileg ők nem szerepelnek együtt, de az előbb tárgyalt kontextusban éreztem valami kapcsolódást a két karakter között. Mintha Teiresziasz példája világítana rá, hogy a gender egy társadalom által konstruált fogalom, konstrukció, alkotás, mint a „tökéletes nő” szobra, ami – sajnálom – a valóságban nem kel életre, mert efféle, ideológiailag kikényszerített eszmény nem igazán fordul elő a valóságban.

A válaszod erejével szépen összecseng a vers vége felé egyre sodróbbá váló dikció. A nyomozó utolsó megszólítását követően karakteres a váltás: nyolc-, majd az utolsó előtti versszakban tizenhárom soros mondatot olvasunk, és minimálisan tisztulnak a szabálytalan ritmusban érkező rímek is. Miért döntöttél úgy, hogy a versen belül beszédmódot váltasz?
Tudatosabbá válik a beszélő, ez szervesen következett a szituációból. Zaklatott a vers elején, nem érti sem magát, sem a világot, ami körülveszi, és a „vallatás” (ami inkább vallomás) egyfajta megváltást, vagy legalábbis megnyugvást hoz neki. Ezt tükrözni akartam a beszédmóddal is.

Végül a címről kérdeznélek: a lámpával kapcsolatos fényasszociációs motívumok (a vakságtól a félfényen át a tűzben edzett szempárokig) szépen szövik át a verset, a vallatás pedig – ahogy arról szó volt – a látszólagos párbeszédben jelenik meg. Direktben viszont nem találkozunk a címszóval a főszövegben. Miért nem?
Utólag adtam a címet, eredetileg, azt hiszem, a „vak jós” és a „félkész szobor” szerepelt volna benne, de ez a verzió eltűnt a sok átírás folyamán, meg összecsapottnak, átgondolatlannak éreztem, ha csupán a mitológiai mintákat teszem meg címnek. Az általad említett fényasszociációk tűntek fel nekem is (amik viszont nem voltak tudatosak), borzalmas szóvicc, de ez világította meg nekem is az egész problémakört, amivel sokat küzdöttem, úgyhogy becsuktam a szemem, és az elképzelt szituációban észrevettem a lámpát. Igen, néha meglehetősen esetleges vagyok.


(Fotó: Dimény András / zuglo.hu)