50. születésnapod alkalmából komoly ünnepség volt a PIM-ben, a Magvető ekkor jelentette meg az összegyűjtött verseidet. 60. születésnapodon Állástalan táncos címmel – az előző gyűjteményes kötetre utalva – ismét könyvvel köszönt a kiadód. Milyen a viszonyod ezekhez a kerek évfordulókhoz?

Hát talán nem meglepő, hogy ambivalens. Örülök, sőt, talán az se túlzás, boldogsággal tölt el, hogy az én születésnapomat ünneplik ennyien és ilyen szeretettel, csak sajnos nem vagyok ideális ünnepelt, aki fürdik a szeretetben, és közben szellemes, megható és retorikailag is értékelhető beszédet rögtönöz. Magyarán: szorongok. Szorongtam tíz éve is, és most is. És öregedni se szeretek, persze. Illetve nem is annyira persze: tudom, hogy vannak, akik ezt is képesek kalandnak és tapasztalatnak tekinteni. Én nem. 

Az Állástalan táncos a válogatott verseidet tartalmazza, egyben a versekhez kapcsolódó beszélgetéseket Hegyi Katalinnal. Hogyan született a könyv?

Több lépcsőben, véletlenek segítségével, mondhatjuk, hogy organikusan. Turczi István ötlete volt, hogy legyen egy Parnasszus-szám, ami az én írásaimmal foglalkozik. Wirth Imrét kérte fel, hogy szerkessze meg ezt a lapszámot, és Imre Hegyi Katalint kérdezte meg, volna-e kedve velem nagyinterjút készíteni. Kati elgondolkodott, és az az ötlete támadt, hogy konkrét versekre fog rákérdezni, amiket ő választ ki a könyveimből. És az időrend lesz a vezérfonal, merthogy én az összegyűjtött verseimbe tíz évvel ezelőtt beleírtam a dátumokat. A szöveg elkészült, és inkább versekkel összefont beszélgetés lett belőle, mint interjú. Ezt olvasta Dávid Anna, a Magvető igazgatója, és az ő ötlete volt, hogy ebből könyvet lehetne csinálni: még több verssel és még több kérdéssel. És akkor nekiláttunk a könyvünknek Hegyi Katival.    

Nem példátlan, hogy a költők könyvterjedelemben beszéljenek a saját verseikről, ugyanakkor nem is mondható túl gyakorinak. A legismertebb példa talán Szabó Lőrinctől a Vers és valóság. Elővetted a kötetet a munkafolyamat közben?

Nem, de elő fogom, és összehasonlítom az Állástalan táncossal, ha megjelenik. Írás közben nem jutott eszembe, már csak azért se, mert nem kerestem mintákat: az a gyanúm, hogy csak ráparáztam volna. Jöttek a kérdések, és válaszoltam. „Keletkezési körülmények” – ez volt Kati kulcskifejezése. Hogy keletkezett ez és ez a vers? Mit csináltam akkor, mire emlékszem? És mit ír erről a naplóm, ha éppen írtam naplót akkoriban. Nagyon élveztem ezt a munkát, és közben gyakran jutott eszembe, hogy ilyet másoktól is olvasnék, ma élő költőktől és íróktól. Sőt: falnám. És ilyenkor rögtön az is eszembe jutott, hogy ma nem tudok ilyen könyvről. Miért? Arra jutottam, hogy az íróknak a saját műveiket magyarázni – tabu. Főleg a költőknek. De miért is? Hát mert bunkóság… ki az, aki odaállna a kiadója elé, és azt mondaná neki, hogy hadd legyen már egy könyvem, amiben elmondom, hogyan írtam a verseimet, és miről szólnak. Magától nem csinál ilyet az ember. És a kiadója se kér tőle ilyet, mert föl se tételezi, hogy egy költő (aki, mint mindenki tudja, nagyon szerény) ilyen szerénytelen lehet.  

Régóta zsűrizel a nagy hagyományú sárvári táborban. Emlékszel esetleg olyan esetre, amikor az ottani műhelymunka tapasztalatai beépültek valamelyik versedbe?

Konkrétan olyan esetre nem emlékszem, amikor valakinek a Sárvárra beküldött verse miatt írtam volna én valamit, de a tapasztalatok leszűrődnek folyamatosan. Hogy mik a tizenévesek kedves témái a kilencvenes, a kétezres, a tízes években. Mik és kik a minták? Milyen fajta versek NEM születnek már? Milyen fajta rossz versek vannak? Például régen sokkal többen írtak formában. Ezért sokkal több volt a nyilvánvaló hiba: rossz rímek, petőfizmusok, slágerszövegek. Aztán általánossá vált a prózavers, a szabadvers, a blogbejegyzésszerű vers, és kevesebb lett a nyilvánvaló hiba a sárvári pályázatokban. És szerintem ennek az az oka, hogy aki az elmúlt tíz-tizenöt évben kezdett írni, az jobban megtanult fogalmazni, mint az elődei. Mert a fél életét billentyűzetek előtt tölti. Én meg látom mindezt, és ha rögtön nem is, évek múlva feltűnik, hogy amit régebben hibának láttam, az egy másik rend szerint talán nem is az. Szóval, mint zsűritag, azt hiszem, hogy toleránsabb lettem, mint régen. És még egy, ami viszont nem változik: a tizenévesek szívből írnak. És verset írni szívből kell. És a sárvári zsűrizés mindig az eszembe juttatja a szívemet, ha véletlenül éppen elfelejtettem volna. 

A Lúdbőr utolsó szakaszában félszáz „irodalmi pillérhez”, alapműhöz fűzöl izgalmas kommentárokat. A 20. század második felében alkotó magyar költők közül Lakatos Menyhért prózaíróként szerepel, rajta kívül Füst Milánról írsz. Tudható, hogy fontos számodra a „lírafordulatot” közvetlenül megelőző hazai költészet. A születésnap apropóján folytatott beszélgetésben adja magát a kérdés, hogy szereted-e a szintén október 28-án született Kormos István verseit? Milyen a Kormos-élményed?

Az első élményem a Vackor volt mint esti mese. És később is a tévé: Kormos István arcát ismertem onnan. Lehet, hogy kicsit kiábrándító, de az én Kormos-élményem még ma is az arca, a táskás, de srácos szeme, és csak másodjára a Vonszolnak piros delfinek vagy a Szegény Yorick. Ez nem is igazán meglepő, mert abban az időben nem voltak tévécsatornák, és a nagy magyar költőket A Tévéből ismerhette az ember. Portréműsorokból, interjúkból. Mert ilyenek viszont bőven voltak. És Kormos is azok közé a költők közé tartozott, akik ebbe a kategóriába estek. És akik a köztudatban jelenségként is jelen voltak, és úgy is hatottak. (És igen: szerintem a „lírafordulat” [Tandori Dezső, Petri György, Oravecz Imre] és a pár évvel későbbi „prózafordulat” [Esterházy Péter, Nádas Péter, Hajnóczy Péter, Lengyel Péter, Spiró György, stb.] előtti magyar irodalom elásott kincs.)      

A húszas években született magyar költők (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Lator László, Juhász Ferenc, Nagy László, Rákos Sándor stb.) versei közül egyébként mely darabok hagytak mély nyomot benned?

Itt csak igazságtalan lehetek, mert legalább ötven verset kéne felsorolni. És mert például Lator Lászlónak, akinek jártam a versfordító szemináriumára az egyetem alatt, most elsőként nem is saját verse jutott eszembe, hanem életem egyik legfontosabb versélménye, a magyar Celan – Lator Paul Celan verseit nem lefordította, hanem belefordította a magyar költészetbe: mintha magyar költő lett volna Celan. Még igazságtalanabb leszek: nem kezdek bele a felsorolásba.

„Megpróbálom elképzelni magamat Zrínyiként” – indul Zrínyi-esszéd utolsó szakasza, melyben a hipotetikus Zrínyi-alteregó áttöri a Közép- és Nyugat-Európa közti üvegplafont. Tudsz más költőről Zrínyin kívül, aki jelleméből és személyiségéből adódóan képes lehetne/lehetett volna erre?

Nem csak nyelvi az üvegplafon Közép- és Nyugat-Európa között. Földrajzilag, történelmileg, gazdaságilag hívták ezt Elbának, Lajtának, vasfüggönynek, és felfoghatjuk egy komplexus-rendszernek, ami a nyugat- és kelet-európai emberek személyes és közös pszichéjében él ezermillióféle variációban. Ha csak rágondol az ember erre, elszörnyed, hogy ezt semmi esély áttörni. Maga az áttörés szándéka is ezt a rendszert erősíti. És akkor még ott a nyelv, ami főleg a magyar költészet számára fatális. De Petőfi azért, azt hiszem, áttörte. Talán József Attila is. És bízzunk a 21. században, ami már eddig is hozott pár meglepő fordulatot, áttört pár üvegplafont.       

Min dolgozol most? Számíthatunk új szövegeket tartalmazó könyvre a közeljövőben?

Az Állástalan táncos végén van huszonvalahány vers, amik összetartoznak, mert egy készülő romantikus, verses lovagregénynek (a műfaj még bizonytalan) a részei. Az a címe, hogy Lovag Dulcinea. Ezt írom most, szívből.

(Fotó: Mészáros László)