Owaimer Oliver az Egy mondat a szabadságról című kötetéről írt kritikájának elején (Jelenkor, 2021/1) a következőképpen fogalmaz: „Már a költői pálya első szakaszát is a formabontó kísérletezés és a kötött formák iránti fogékonyság kettőssége jellemezte.” Ezt követően az is kiderül, hogy a kritikus szerint ez a fajta formakultúra a 2020-as könyvnek is sajátja. Nagy ívű a kérdés, de talán nem haszontalan: A szavak városában című debütáló kötet óta mennyiben változott a kötött formákhoz, illetve a formai kísérletezéshez való viszonya?

Az első könyvem sok versét még szinte kamaszként, a hatvanas évek második felében írtam. Azt hiszem, minden valamirevaló fiatal költő abban az ellentmondásban őrlődik, hogy tanulni próbál elődeitől, sőt, utánozza is őket, ugyanakkor mindenképpen szeretne újat mondani. Az én fiatalkori verseimet is meghatározza ez a kettősség, tanulás és tagadás. Ráadásul egy álságos rendszerben nőttem fel, amely retorikájában a társadalmi és művészeti forradalom mellett szállt síkra, de a valóságban félt minden újítástól. Az előttem járó erdélyi generációk, Kányádi Sándorék, Szilágyi Domokosék, majd Király Lászlóék tulajdonképpen már fellazították a kötött formákat, nem nagyon használták a klasszikus időmértéket, és én is csak félrímes, többé-kevésbé jambikus vagy szimultán ritmusú versekkel kezdtem, aztán mind több, szürrealista képekben tobzódó szabadverset írtam. Az az igazság, akkoriban még nem nagyon tudtam volna elképzelni, hogy a kötött formájú versek közül is az egyik legkötöttebbet, a szonettet műveljem. Számomra a szonett a múltat jelentette, a konvenciók elfogadását. Ez pedig természetesen nem lehetett sem poétikai, sem társadalmi programunk a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején. Legfeljebb Weöres Sándor vitathatatlan modernsége gondolkoztatott el valamivel később. De fokozatosan arra is rá kellett jönnöm, hogy minden kételyünk, minden dilemmánk, minden tévutunk vagy kitörési kísérletünk a formáról szól. Az elfogadásról vagy tagadásról. Ez viszont csak látszólag egyszerű, hiszen a nyelv is forma, egy olyan szabályrendszer, amelyet másképpen kell használnia a költőnek, mint az előtte járóknak, de ha mindenestül elveti a nyelvi konvenciókat, akkor megszűnik a kommunikáció. Így jutottam el oda, hogy a nyolcvanas években a szabadversek mellett más módon ugyan, mint indulásomkor, de visszafordultam a kötött formához, és elkezdtem szonettet írni. Ebben az volt a nagy kihívás, hogy a hagyományos szonettformában meg tudom-e mutatni magamat. Ami egyfajta életminta is lehetett egy olyan zárt világban, amilyenben mi éltünk.

A Csupán a test tematizálja, sőt, bizonyos értelemben motívummá teszi a szonettformát. 2015-ben egy beszélgetés alkalmával azt mondta monográfusának, Elek Tibornak, a szonettforma nagy kihívása az, hogy a költő magához kényszerítheti-e az irodalomtörténetileg készen kapott formát. A „romló szonetteket” szókapcsolat fényében érdekel, hogy hogyan áll jelenleg ez a harc. Számíthatunk még szonettkötetre?

Nem nagyon hiszek az ösztönös költészetben, de persze ennek az ellenkezőjében sem, hogy hideg fejjel eldöntjük, holnaptól fogva milyen formában fogunk írni. Az ösztönösség a téma kiválasztásánál fontos, éreznünk kell, hogy egy ötletből, egy emlékből, egy metaforából lehet-e vers, de utána már munkára van szükség, tudásra és tapasztalatra is, hogy elkerüljük a poétikai közhelyeket. Azt remélem, nem gyűrt le engem a szonett, éppen ellenkezőleg, sajátommá lett ez a forma, de akármilyen furcsa, ilyenkor kell abbahagyni egy időre. Csak úgy izgalmas az írás, ha benne van a felfedezés öröme. Ha kezd túl könnyen menni, valami másba kell fogni. Azt mondhatná valaki, éppen az a jó, hogy nem kell megküzdeni a nyelvvel. Ez nem igaz. Tényleg nem lehet izzadságszagú egy szöveg, de a keresés, a megtorpanás, a továbbhaladás feszültsége jót tesz neki. Meg aztán, ha túl sokszor néztünk ugyanúgy ugyanabba a tükörbe, nem árt máshonnan közelíteni önmagunkhoz vagy a környező világhoz. Lesz még szonettkönyvem, azt hiszem, egy félkötetnyi meg is van belőle, de most egyelőre próbálom felejteni a rutint. A nyáron például egyetlenegy szonettet írtam, viszont szabadverset többet is.

A versben két erősebb szerkezeti váltást érzékeltem. Először a szonettforma verseléséről van szó, majd az öltöny motívumáról és a vele kapcsolatos asszociációkról, végül látszólag váratlanul érkezik meg az emlékezés és a tenger motívuma. Írás közben gondolt esetleg arra, hogy tipográfiailag versszakokra bontja a költeményt, vagy azonnal ebbe a formába kívánkozott a mondandó?

Úgy vélem, strófákra bontva szétesett volna a vers. Mert való igaz, elég nagy váltások vannak benne, de talán éppen az fogja össze az egészet, hogy akár a versforma, akár az öltöny, akár az emlékezés vagy a tenger metaforájával fejezem ki, a létprobléma ugyanaz, élet és halál, végesség és végtelenség, test és lélek. Még az sem lett volna jó, ha egy-egy új metafora új sorban kezdődik. Bevallom, nálam nagyon sokat számít a szöveg látványa. A grafikája. Kézzel megírom a szabadverset, véglegesnek szánt tördeléssel, majd beírom a gépbe, és utána még sokat dolgozom a sorok tagolásán. Látszólag véletlenszerűen hajlik át egy mondat egyik sorból a másikba, de ez nem így van. Keresem az egyensúlyt, vagy éppen ellenkezőleg, elrontom itt-ott a túlságosan szabályos szövegképet, ez már tényleg valamilyen intuitív tevékenység. Nem véletlenül hagyok a sor végén vagy viszek át a következő sorba egy-egy szót, amikor véglegesítem a verset. Szeretem ezt a méricskélést, mert egyszerre szól a grafikai látványról és a jelentésről. Néha öt-tíz perc az egész, néha talán valamivel több. De ez már csak afféle adjusztálás, mert amikor nekifogok megírni egy témát, az első sorok után már tudom, hogy külön strófákból áll-e majd, vagy egybeírom az egészet. Őszintén szólva, én afféle írásbeliző vagyok, hallom is persze, de főleg látom a verset.

Rendkívül elegáns a vers analógiás szövegszervezése, a ruhadarab, a test és a költői forma összejátszatása. Az öltönyből való kitüremkedést jelző kifejezések szintén effektívek: a dudorodás, a szúrás és a buggyanás, utóbbi ráadásul újraolvasáskor előrejelzi a tenger megjelenését. Szándékos fogás a folyékonyság asszociációs köréből érkező két kifejezés összejátszatása?

Nem, az elején még nem tudtam, hogy a tenger is benne lesz a versben. Lehetséges nyilván úgy írni, hogy tudjuk a végét, és próbálunk utat vágni arrafelé a kínálkozó mondatok sűrűjében, ezt én is megtettem sokszor. Olyankor az a veszély, hogy a vers didaktikus lesz, szemléltető eszköz ahhoz a konklúzióhoz, amit már előre ismerünk. Ha mostanában leülök írni, inkább a kiindulópont a fontos, hogy honnan is kezdem keresni valaminek az értelmét. Vagyis ebben az esetben minden bizonnyal a buggyanás képe hívta elő a vizet, a hullámokat, a tengert, bár az is igaz, hogy elég gyakran használom újabban a tengernek mint behatárolt végtelennek az analógiáját. Egyfajta létmagyarázat ez is. Onnan származunk, és oda térünk vissza, a tenger valójában egy különös Isten-pótlék.

A versötlet inkább intellektuális vagy érzéki élményből ered? A gondolatritmus és a szövegszervezés az előbbi, az öltöny textúrája, illetve a tenger megjelenése az utóbbi feltételezést erősíti.

Vannak jelentéktelennek tűnő képek, hangok, illatok, egy elsuhanó madár, egy mondatfoszlány, amit nem tudunk elfelejteni. Marcel Proust monumentális műben írta le az érzékek szerepét az emlékek megőrzésében, majd előhívásában. Ami viszont számomra az utóbbi időben nagyon fontos, hogy vajon miért őrzünk meg semmitmondó gyermekkori vagy későbbi emlékeket, és miért felejtünk el jelentősnek látszó történeteket. Nyilván ezt nem lenne szabad így osztályozni, mert amire emlékszünk, az a jelentős, és amit elfelejtettünk, az a mellékes. A költészetben elsősorban érzéki élményekről van szó, ezeket rögzíti minden költő. Sokszor felötlik bennem egy néhány éves vagy több évtizedes emlék, és egy-két sorban lejegyzem, hogy hátha egyszer vers lesz belőle. Régebben nem így dolgoztam, ma is azt képzelem, hogy inkább a prózaírók járnak el így, nem a költők. Ugyanígy lejegyzem természetesen azt is, ami nemrég történt, és valamiért nem megy ki a fejemből. Ott hevernek az íróasztalomon mindenféle papírlapokon ezek a feljegyzések, nézegetem őket, egyiket-másikat továbbgondolom, és ha úgy érzem, belevágok. A Csupán a test című versben a lejegyzett ötlet, bevallom, az öltöny volt, bár végül mégsem ezzel kezdtem. Éveken át figyeltem különböző ünnepségeken, néha temetéseken, hogy az öregedő férfiak mennyire idegenül mozognak a csak nagy ritkán előkerülő sötét öltönyben. A hétköznapi viseletük nem árulja el a testet, nem szűk, nem bő rajtuk, hiszen hozzájuk idomul, együtt változik velük, míg a szekrényben őrizgetett ünneplő leleplezi őket. A megváltozott test alig-alig ismeri fel a hajdan rászabott formát. Ha úgy tetszik, a tartalom és forma lassú szétválását is példázza ez a kép, és innen jutott eszembe a szonett, ami már tényleg inkább intellektuális ötlet. De az is igaz, hogy én a jól sikerült szonettre úgy gondolok, mint egy működő szerkezetre vagy – némi túlzással – mint egy élőlényre.

A vers címe és a cím szövegbeli megjelenése között van különbség. A tételmondatnak is beillő „Már rég / tudom, hogy nem is a lélekkel van baj, csupán a testtel” a cím szókapcsolatát újfajta fénytörésbe helyezi. Miért került ki a toldalék a címből? Voltak esetleg más címötletek?

Elég sokat kínlódom a címekkel. Végül is a cím a vers bejárata. Nem jó, ha túl díszes, de azért meg kellene ragadnia az olvasó figyelmét. A szonettnél a címadás egyszerűbb, ott ugyanis általában kiemelek egy szintagmát a versből, néha csak egyetlen szót, és azt írom fel címként. Mert ha a szonett kötelezően tizennégy sor, akkor a címnek nem lenne szabad külön tizenötödik vagy nulladik sorként hozzáadnia valamit a vers tartalmához. Persze ezek csak poétikai magánbabonák, szeretem az ilyeneket, de nem tartom be túl szigorúan. Másfajta versnél nincsenek hasonló címadási babonáim, egyszerűen csak a szöveg esszenciájára próbálom ráirányítani a figyelmet. Igen, voltak más címötleteim, egyre emlékszem: Már rég tudom. Ez is egy szintagma a versből, először ezt írtam föléje, aztán kicseréltem. Túl általánosnak tűnt. A Csupán a test toldalékosan szintén ott van valóban a szövegben, így viszont távolabbra mutat. Pontos a kifejezés, tetszik nekem: „újfajta fénytörésbe” kerül. Arra gondolok, hogy csupán a test romlik el, nem a lélek. Ez fontos magyarázat, de az öltöny-metaforát nem fedi teljesen, hiszen kopik az öltöny is. Tovább kell lépni az értelmezésben, és így jutunk a tengerig, asszociálni lehet a partra és a vízre, hogy végül ezek egybetartoznak, mindkettő mozgásban van, és értelemszerűen mindkettő halhatatlan.

„Aztán / amikor mindenütt túlléped a formát, / elsüllyedsz egy teljesen alaktalan, / véget nem érő mondatban” – zárul a vers, amelynek első négy sora kifejezetten fragmentált, rövid mondatokból áll, majd az „s” kötőszó apropóján a dierézis költői eszközét is tematizálja a beszélő. A mondathossz aztán változékonyabb lesz, érzékelhető valamifajta prozódia, a versbeszéd viszont nem „süllyed el”, a „véget nem érő mondat” mást kell, hogy jelentsen, s emiatt visszakanyarodnék az első kérdésekhez. „Az az érdekes, hogy nem is próbálkoztam soha például fölbontani a szonettet” – mondta Elek Tibornak az idézett beszélgetésben. Hat éve volt ugyan, és azóta sok kiváló vers született, mégis úgy látom, hogy a Csupán a test bizonyos értelemben a szonettforma elegáns fölbontása, de legalábbis a szonettel való költői gyürkőzés része. Tévednék?

Ennek az egyébként hosszú szabadversnek valóban lehet köze a szonetthez, és nem azért, mert a szonettforma értelmezésével indul a szöveg. Inkább arról van szó, hogy bármit is írjunk később, benne lesz az addigi tapasztalatunk. Az is, amit a szonettírásból tanultunk. Elsősorban a gondolkodásmód. Fiatal költőknek lelkesen ajánlanám a szonettet, mert fegyelemre tanít, szabatosságra és egyszerűségre. És akkor még nem is beszéltem arról a felemelő érzésről, hogy a jambikus ritmus olyan természetessé tud válni a versbeszédben, mint a lélegzetvétel. Talán ez a vers is egy szétnyitott szonett. Meglehet, tudat alatt tényleg fölbontom a szonettet, amelynek struktúrája, ahogy mondani szokták, egy dráma szerkezetéhez hasonlít. Nem véletlen, hogy a drámaíró Shakespeare-nek nemcsak a színdarabjaiból, hanem a szonettjeiből is rengeteget lehet tanulni. Végső soron, metaforától metaforáig szökellve, a Csupán a test is a lélek és a test drámai szembesüléséről és disszonanciájáról szól.

(Fotó: Rab Zoltán)