A Jelenkor nyári lapszámában megjelent Fantázia-hadművelet című írás az amerikai hadsereg egyik őrült és elvetélt kísérletének állít emléket. A terv szerint az amerikaiak a pusztulás előhírnökének tekintett rókaszellemeket (kicunékat) szerettek volna ráereszteni Japánra, megzavarva ezzel civileket és katonákat egyaránt. A Smithsonian magazin hírlevele által inspirált írásról a szerzőt,
Forgách Andrást kérdeztük, akinek egyben gratulálunk is, mivel ma ünnepli a 69. születésnapját!
 

A Fantázia-hadművelet fő motívuma a kicune, azaz a rókaszellem, a japán kultúrából ismert mitikus teremtmény. A magyar kulturális életben a kicunét Ujj Mészáros Károly romantikus vígjátéka, a Liza, a rókatündér jelenítette meg először. Te mikor hallottál először a kicunéról?

Tíz éve volt egy japán ügyekben szakértő, szenvedélyes és nagytudású színházi dramaturg tanítványom, Cseh Dávidnak hívják, tőle hallottam először a kicunéról. Kuroszava, Akutagava, nó-színház, Misima, Osima – ilyen nevek körül forgott a Japán iránti érdeklődésem, azóta sem lettem specialista, inkább ínyenc vagyok. Amennyit a kicunéról tudni vélek, azt a rókatündér szó csak korlátozottan adja vissza. Gondolok a mindannyiunkban élő démonira és állatira. Mindazonáltal itt a kicune csak ürügy.

Az írás megtörtént eseményeken alapul, amelyeket a Smithsonian magazin tavaly szeptemberi cikke ismertetett. Az abszurditásán túl mi fogott meg ebben a történetben?

Nem az abszurditása fogott meg. Épp ellenkezőleg: a realizmusa. Mondhatnám titokzatosan. De főleg a Peer Gynt-féle hagymaeffektus ragadott meg, illetve egyfajta negatív Don Quijote-hatás: helyettesítsük be a szélmalmot a kicunéval. Az emberi konokság, az emberi rögeszmék, a kreativitás. A kulturális gőgből fakadó ostobaság. Mindezt nevezheted abszurdnak, de engem sokkal inkább a saját kétségbeesett kísérleteimre emlékeztetett, hogy valamilyen önkifejezési formához jussak. Azonkívül szórakoztató kísérlet egy ennyire kifinomult, egzotikus, vallási célokat szolgáló polimorf mítoszt és figurát beemelni, belökni a háborús darálóba, ebbe a profán és brutális gépezetbe. Ugyanezt csináljuk mindennel. Csak nem vesszük észre. De az úgynevezett racionalitás kritikája vagy inkább önanalízise is akart ez lenni. A Smithsonian hírlevele, amelyik rendszeresen szállít a postaládámba mindenféle izgalmas természettudományi és kultúrtörténeti anekdotákat, kiapadhatatlan forrás. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

Az írás nálunk a versrovatban jelent meg, de akár prózaként is olvasható. Néha úgy éreztem, a szöveg szatírába oltott fordítása a hadjárat tervét ismertető, egyébként komoly lapban megjelent cikknek. Te miként definiálnád a műfaját?

Talán feltűnt, hogy feltűnik benne egy bizonyos Friedmann. Vagyis ez egy sorozat része, amelynek első darabja véletlenül épp a Jelenkorban jelent meg, a címe Vannak városok, azért is választottam ezt, amikor Ágoston Zoli érdeklődött, van-e valamim a számotokra. Friedmann utazásai a könyv munkacíme. Terveim szerint meglehetősen heterogén ciklusokból állna, lesznek köztük ilyen versszerűségek is, ahogyan az anyag kívánja. Egyébként, ha apámat nem küldi ki a főnöke a folyosóra 1948 őszén a miniszterelnökség sajtóosztályán, hogy változtassa meg a nevét, mert ezzel a rossz akusztikájú névvel nem dolgozhat a miniszterelnökségen (Rákosi alatt), és nem megy be tíz perc múlva előrenyújtott kézzel a főnökéhez: „Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Forgács Marcell elvtárs vagyok”, akkor ma engem Friedmann-nak hívnának. A ch a nevem végén elírás, az anyakönyvemmel együtt kaptam, az első személyi igazolványomban ez állt.

Legutóbb az Élő kötet nem marad című regényed, illetve annak bővített kiadása jelent meg, de én találkoztam a Nemzeti Színház előadásait illusztráló rajzaiddal is a Színház folyóiratban. Min dolgozol most, tudsz-e mondani valamit a következő könyvedről?

A következő könyvem egy előző könyvem radikálisan átdolgozott változata lesz. Ami lehet, hogy tényleg abszurd. A Zehuzét, amely 2007-ben jelent meg, már évekkel ezelőtt ki akarta adni a Jelenkor Kiadó, de jeleztem, hogy abban a formában nem jelenhet meg – többek közt éppen az Élő kötet megírása következtében. Más lesz, habár épít a régire. Egy nagy magyar író közölte velem, hogy ez lehetetlen, hát most majd kiderül. Ez egy gigantikus munka, amelyet az elmúlt négy évben fiam megszületése és cseperedése hátráltatott, de most teljes gőzzel ez foglalkoztat (mellette írom a Friedmann-sorozatot is, és fordítok ezt-azt, ami szembejön, illetve színdarabot is írok, felkérésre, és a rajzolást sem hagytam abba). A regény új címe Zehu lesz, vagyis letört a „ze” a végéről (a „ze” vicces módon azt jelenti magyarul, hogy „ez”, azaz tényleg minden fordítva van a héberben, ahogy a My Fair Lady-ben énekli Higgins professzor: „And Hebrews learn it backwards, / which is absolutely frightening” – ze hu ze = ez van ez). Miként a zehuze, a zehu is kollokviális héber szóalkotás, utcanyelvi, ami a 60-as évek elején keletkezett, akárcsak nagyanyám kedvelt szava, a zehuze. A zehu inkább csak amolyan nyomatékosítás. A zehuze annyit tesz: c’est la vie, ez van. A zehu ezzel szemben: hát így, naná, ehhez nincs mit hozzátenni.

Fotó: Németh Dániel