Amennyire én tudom, az 1168-as számnak nincs köze sem a formagazda Shakespeare-hez, sem a szonettjeihez. Tavalyelőtti versesköteted, az Inverz Ophelia Shakespeare-utalásai is más tőről fakadnak. Kálnoky paródiája, a XIX. Henrik juthat talán az olvasó eszébe, amennyiben az 1168. Shakespeare-hommage-t olvassa, de erős a gyanúm, hogy nem erről van szó. Miért ez lett a vers címe?

Van egy Dylan-dal, a Bob Dylan’s 115th Dream. Nagyjából ennek a mintájára kapta ez a vers is a címét. A terv az volt, hogy indítsuk be a szonettmasinát, dobjunk be egy kezdő sorpárt a nyíláson, és nézzük meg, hogy mi jön ki a csövön. Mondjuk, a vers témája is igazodik ehhez az elgondoláshoz.

Egyébként ennek a szonettnek a történetéhez tartozik az is, hogy Kőrizs Imre barátom tavaly májusban mutatott nekem egy – szerintem pessoai ihletésű – szonettsorozatot, amelyet egyébként máig sem publikált (nem rohanunk). Ezek a saját megfogalmazása szerint olyan fordítások, amelyeknek nem létezik az eredetijük. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy kedvet kaptam a szonettíráshoz.

Egyébként nem szoktam szonettet írni, miközben mindig is erős érdeklődés fűzött ehhez a formához. Érdekel történetileg is, és érdekelnek a kései használati módjai. Ráadásul a szonett egy olyan költészeti konstrukció, amely túlnőtt saját magán. Gondolj csak bele, hogy ma már nem tudsz tizennégy soros verset írni úgy, hogy ne legyen szonettnek tekinthető. A forma totális uralma, sőt, még csak nem is a formáé, pusztán a tizennégyes számé. Ilyenformán pedig utat nyit a játék totalitása felé.

A kávé mint motívum sokféle vershez kapcsolódott már Barcsay Ábrahámtól kezdve Dsida Jenőn át Petri Györgyig. Automata kávéfőzőre nem emlékszem, ahogy arra sem, hogy bármilyen kávés verset végigvigyorogtam volna. A magyar költészeti emlékezethez való viszony, a pucsítás képe, továbbá a szentenciózus sorok iróniája és a kávé(főzés) életallegóriájának banalitása teszi számomra humorossá a szöveget. A vers utolsó hat sora viszont önmagában fajsúlyos szakasz. Vicces verset akartál írni?

Olyan verset akartam írni, ami attól függően „vicces” vagy „komoly”, hogy honnan nézed. Innen nyúl, onnan kacsa – és hát, ugye, a kacsanyúl-illúzió sem puszta poén. Mint ahogy azt gyanítom, hogy a komoly/humoros ellentétpár sem olyan egyszerű kérdés. Számomra inkább az a fontos, hogy egy vers mélyre megy, vagy a felszínen marad. Egy vakbélgyulladás komolyságú vers is lehet felületes, lehet puszta manír, vagy blöff akár. A humor – általában logikai csúsztatás révén – egymástól távol álló dolgokat kapcsol össze, hoz összefüggésbe. Hasonlóképp működik, mint a rím, ami az evidencia erejével hat, noha logikailag semmi kényszerítő erő nincs benne. Az igazán jó humoros szövegekben rendszerint van valami ismeretelméleti provokáció.

Ami a kávéfőzést illeti, a verset Prágában írtam a pandémia idején. Egy olyan apartmanban laktam, ahol nem volt normális kávéfőző, így hát napi rutinná vált a kávé beszerzése. És miután bezárt a város, lett ennek a papírpoharas bolyongásnak valami kataton bája. Magát a verset, legalábbis az első változatát a Vojan parkban írtam, a Malá Stranán. Turisták sehol, az ember térdig jár pávákban. A büfé zárva, kávé nincs.

A Karácsondi útból, a Mit eszik a micsoda? című gyerekverskötetből és az Inverz Opheliából is kiderül, hogy készségszinten használod a költői technét. Az MCLXVIII. szonettben is domináns a forma, viszont a könnyebben kézre álló tíz szótagos sorokat negyedfeles sorok váltják. Ráadásul hangsúlyosak a – papíron nehezebben kezelhető – nőrímek is. Mennyiben motivált a nehezebben kivitelezhető formai megoldások kihívása?

Előfordult már, hogy egy versnek kifejezetten a technikai kihívás felől álltam neki: ilyen például A nagy pudingvadászat című nonszensz gyerekvers a Mit eszik a micsoda? kötetben a maga kombinatorikus rímszerkezetével. A forma, a technika mint kihívás nagyon inspiráló tud lenni. Ennél a szonettnél azonban nem ez volt a helyzet, itt inkább a játék lendülete vitt. Miután megszólalt az első két sor, onnan már valamiféle zenei svung lendített tovább. Ami azt illeti, kicsit slendrián is az egész: trochaikus indítás, a vége felé jambikus sorok.

A „valóságadósság”-nál rég találkoztam komolyabb szóalkotással. A kifejezés önálló jelentését az elő- és az utótag rímelése felerősíti. A rím hangalaki játéka viszont azt is jelentheti, hogy nem írás vagy utómunka közben érkezett meg a szó, hanem egy meglévő leleményt építettél be. Helyes a sejtésem?

Helyes bizony. Ez a szó régóta megvolt, és már kereste a helyét egy ideje. Én alapvetően a dalszöveg felől léptem be az irodalom játékterébe (és újabban leginkább megint arra mozgok). A dalokat pedig javarészt kollázstechnikával írom: ötletek, variációk, telefirkált régi noteszek, újra elővett évtizedes kezdemények. Van, amikor tizenöt éves vagy akár még régebbi kezdeményeket fejezek be vagy kalapálok át (nem rohanunk). Hiszen a nyelvi leleményeket is épp úgy megőrzi az ember, mint a tematikus ötleteket vagy akár az olyan jeleneteket, látványokat, amelyekből később kibontható az irodalmi anyag. És ezek a technikák nyilván nem csak dalszövegekben alkalmazhatók.

Bob Dylan után ismét előkerült a dalszöveg. Korábbi zenekaraid, a Szőranya és az Új Párduc után a legújabb, 2019-ben indított projekt az Új Anya nevet viseli. Mi a koncepció és hogy áll a munka?

Az Új Anya eredetileg kétszemélyes produkcióként indult, valahol a spoken word és a presszópunk között, Borosi Gáborral, aki az előző zenekaroknak is a tagja volt. Ehhez később csatlakozott Balog Zita, nemcsak énekesnőként, hanem ragyogó dalszerzőként is. Aztán jött a Covid, most pedig ott tartunk, hogy fel kéne venni a meglevő anyagokat (nem rohanunk), mert Zita a nyár végén elköltözik Londonba. Mi ketten Gáborral itt maradunk ebben a kicsi, ám romolhatatlan kedélyű országban, és valamilyen formában folytatni fogjuk, kicsi, ám romolhatatlan kedélyű zenekarként. A dalszövegek közben egyre gyűlnek, lassan össze is állhatna majd belőlük A Karácsondi út folytatása.

(Fotó: Máté Péter)