A verscím, ahogy a tipográfiailag elkülönített szakaszok nagy része, Szent Ágoston Vallomásaiból származik. Alkalmi találkozásról van szó, vagy régóta kísér a könyv?

Gimnáziumban részletekkel találkoztam. Aztán húszévesen újra megpróbáltam elolvasni, de homályos motivációim voltak, nem íróként olvastam a Vallomásokat, és nem is mint teológiát, hanem leginkább azért, hogy az az ember legyek, aki elolvasta a Vallomásokat (vagy az Igazság és módszert, az Ulyssest, vagy bármi más tekintélyes, nagy szöveget). Ezzel semmi baj, de így esélytelen volt végigérni rajta. Mostanában, harmincévesen, rendesen, ceruzával olvastam újra az elejétől a végéig. Egyfelől ellenérzéseim vannak attól, hogy egy egyházatya stilisztikai megoldásait boncolgatom. Másfelől ez a látszólagos önéletrajzba bújtatott teológia, a totális ideológiai következetesség esztétikáján túl történet is: mellékesen kiderülő részletek egy hosszú, szinte modern élettársi kapcsolatról, kamaszként meghalt fiúról, az anyával való viszonyról, intellektuális tévelygésről, felnövésről, rezignációról, szexuális elvágyódásról. Ezt persze leírták azok, akik komolyan, filológusként foglalkoztak Szent Ágostonnal, és nem élvezetből olvasták, mint én. Bölcsészként pontosan tudom, mennyire nem értek Szent Ágostonhoz. Ez egy másik típusú befogadás és más típusú lábjegyzetelése a Vallomásoknak.

A megtérés előtti, már nem tévelygő, de nem is hívő Ágoston hangja szintén jól illik ehhez a narrátorhoz: próbál hinni, rombolja a saját bálványait, a művészetet nem tartja feltétlen jónak, sőt az én beszélőm még az írást is el akarja dobni, hogy eljusson a hithez. Ez a narrátor menekül saját értelmiségi dupla-beszédétől, közönyétől, majdnem-cinizmusától, attól, hogy bármit mondhat, és ő sem tudja, hogy komolyan gondolja-e.

Ettől függetlenül egy ideje kísérletezem az emlékező és a vallásos beszédmód együttes megvalósításával. A Vallomások végén van egy hosszú és nehéz esszé az idő és az emlékezés természetéről. Itt találtam a címet: Nagy az emlékezés ereje, de túl kell rajta lépnünk, hogy Istent megragadjuk. A probléma szempontjából telitalálat. Azt remélem, a Szent Ágoston (és bibliai) idézetek a jövőben majd összefogják, koherens koncepcióvá tehetik a szövegeket. Kérdés, hogy ez mekkora terjedelemben olvasható, de a beszélőt már látni vélem.

A tudatfolyamot idéző beszédmód – főleg az emlékezés erőteljes jelenidejűsége és az asszociatív felsorolás logikája – erőteljesen meghatározza az olvasási élményt. Néhol az volt az érzésem, mintha egy hosszabb prózai szöveg részleteit olvasnám. Miért bíztad a verses formára ezt a fajta beszédmódot? És mennyi ideig keletkezett a szöveg?

Egy regény félbehagyott, elengedett, széttartó darabjaiból keletkeztek ezek a szövegek évek alatt. Ezt a részt kiválasztani, versbe tördelni nem volt sok idő. Annál több a pihentetés, várás, újraírás, húzás. Most mással foglalkozom, mondjuk úgy, rendes prózát próbálok írni. És közben – mint amikor az embernek sürgős dolga van, de helyette szépen kitakarít – elkezdtem tördelni a régi szöveg erősebb, talán kevésbé prózai részeit.

A versforma elveszi az egyes szám első személy közelségét, rossz személyességét, életrajzi olvashatóságát. És van valami egészen felszabadító abban, ha prózai szöveget versbe tördelünk. A fele azonnal kihullik, igék, narratív részek, cselekvés. Természetesen alakul át, szinte nem is munka. Miután átírtam, elvittem a szöveget egy Kukorelly-szemináriumra, ahol azt a tanácsot kaptam, hogy néhány sort mégis toljak el falig, vigyem vissza helyenként prózába, és a narrátor legyen olyan, mint aki egy kicsit szégyelli, hogy versben ír. Ezt most azért idézem, mert nem tudok jobbat, ebben én és a narrátor egyezünk. Írni nagyon kínos, versbe törni még kínosabb. És ez az attitűd illik a beszélőhöz.

A versben fontos szerepet játszanak az évszámok. Belőlük kiderül, hogy a beszélő 1990-ben született, tehát a vers írásakor harmincéves. Akárcsak te és mint Szent Ágoston a megtérésekor. Az előbb „rossz személyességről” beszéltél, ám mégis magas a labda az olvasó és az alkotási önreflexió számára is: „nyilván nem hasonlítom magamat Ágostonhoz” – olvasható a versben. Erős a gyanúm, hogy a biografikus elemek, az Akácfa-lakótelep, a házasság, a Trabant, Ella néni stb. is a saját életedből érkeznek. Egyrészt azt szeretném kérdezni, hogy életrajzi tényekről van-e szó, másrészt – amennyiben igazolod a sejtésemet – hogy miért döntöttél az életvalóság elemeinek ennyire konkrét, provokatívan személyes felhasználása mellett?

Tiszta a lelkiismeretem: nem referenciális szövegről van szó. Nem akarom, hogy ezt úgy olvassa bárki is, mintha megosztanám a múltamat, az úgynevezett érzéseimet, gondolataimat. Remélem, erről szó sincs. Azt hiszem, mindenki körülbelül így gondolja, aki komolyan próbál szövegekkel foglalkozni, és túlmegy a személyesen, traumairodalmon stb.

A referencialitásnak számomra két szintje van. Az egyik az általános, toposzszerű. Körülbelül olyasmi világról írok, amiről tudásom van, praktikus okokból. A főszereplőim és a narrátoraim azért harminc körüli, humánértelmiségi férfiak, mert (különösen kezdőként) elég bajom van a működő szöveg megalkotásával is anélkül, hogy kitalálnék valami teljesen új világot. Az úgynevezett fantáziában nem vagyok jó, nem érdekel eléggé.

Ehhez a szinthez tartozik a harmincéves kor mint toposz: a harmincéves nem öreg, de nem is fiatal. Már mindennek tétje van, nem olyan vicces az egész. A reflektálatlan és idióta fiatalság utáni első pillanat. A kora-harmincas életkort áthatja a bizonytalanság. Egyszerűen nem egyértelmű, hogy rossz-e vagy jó. Az Anna Karenina végén Levin friss házas, van gyereke és boldog, de mégis néha fél, hogy megöli magát. Ezeket a szövegeket olvasva úgy látom, valami egyáltalán nem változott. Ez az irodalom számára jó hír.

Mégis van ereje a reáliáknak, főleg akkor, ha a szövegből különben az előbbi, a referencialitással szemben szkeptikus felfogás olvasható ki. Ez a második szint, az évszámok és helynevek szintje, például Akácfa-lakótelep, ilyen tényleg van. A valóságos helynevek, utcanevek olyanok a szövegben, mint valami vízbe dobott, és a fenéken megálló nagy kövek. Ilyen persze mindig volt az irodalomban. Ennek a falig elvitele, radikális gesztusértékű használata számomra Knausgård-tól a Harcom. Az első két kötetet sikerült elolvasnom, aztán elég lett, de a módszer érdekes. Fog valamit, ami nem úgynevezett művészet és irodalom, nem elemelt (hanem például egyszerű életrajz), és addig üti, amíg irodalom lesz, és ezzel megváltoztat mindent. Lehet, hogy okosabb irodalmárok és esztéták, akiket még nem olvastam, már régen jobban megfogalmazták. Nekem viszont az a fontos, hogy ezekre részben magamtól jöjjek rá, a saját bőrömön. Azt hiszem, az írás és az olvasás ugyanazon tevékenység aktív és passzív formája.

Az önreflexív kiszólások nem csupán az ingatag emlékezésre terjednek ki („aztán már nem tudom, mi volt”), hanem az alkotásra is. Találkozunk jegyzetszerű beékeléssel („Itt ezen még gondolkodni”), önironikus magyarázattal („Ezek most ilyen tételmondatok, megengedem / magamnak, hogy didaktikus legyek”). Mi köze az önreflexiónak a versben felrajzolt „tákolmány”-hoz („a változó, formátlan valami”-hez), amit énnek hívunk?

Esterházynál húztam alá ceruzával: „Én magam is más vagyok, mint aminek képzelem magam. Ezt tudni maga a megbocsátás.” Ez tetszik. Egy időben tetszett a gondolat, hogy nincs olyan, hogy én. Azonosítható minden részének az eredete, a tulajdonságok, amiket más emberek találtak ki az énnek (a szülei szerint lusta, a barátai szerint szorgalmas, és így tovább). Valamikor huszonévesen eljön a kötelező meltdown, takarodjon mindenki, hol vagyok én, minden mondat és gondolat lopott, befolyásolható vagyok, nem is vagyok. Én ekkor arra jutottam, hogy az én darabjai, a tulajdonságok viszonylagosak, de az, amivel ezt meglátom, nem az. Tehát mégis van valamilyen én. Az efölött érzett szorongás, az tényleg én vagyok. A nem létező valami, ami rendez, mint a mágneses tér a vasreszeléket. Innen nézve az én egyenlő az önreflexióval. Remélem, nincs így, mert ez borzalmasan hangzik. Mindenesetre így gondoltam. Harmincévesen nincsenek ennyire határozott véleményeim, nem tudom. Lehet, hogy van szeretet is, mármint tényleg van, de ez már vallási kérdés. Nincs egységes én, és mégis totális a felelősség. Hogy ez a kettő együtt hogy működik, azt nem próbálom megoldani. A Szent Ágoston-idézetek talán megoldják.

Az írásra vonatkoztatva mindez azt jelenti, hogy amit először leírok, azt még én mondom. Aztán a húzással és újraírással, tehát valamiféle önreflexióval jelenik meg a távolság, amitől úgy érzem, hogy ezt már nem is én mondtam.

A magyar költészettörténet csodás darabjai élnek azzal az eljárással, hogy az erős retorizáltság mellett csak kevés – ám annál erőteljesebb – költői képet használnak. Itt is hasonló a helyzet. A „zöldes, / nyári szúnyoghálós fénytörés” vagy a csontritkulás összejátszatása az őslények mészvázával emlékezetes képek. Tudatos vagy zsigeri megoldásról van szó?

Ennyire tudatos nem voltam, nem tudom konkrétan megnevezni, milyen versekből ered a megoldás. Remélem, minél többől, lásd az előzőket az énről. Mindenesetre szeretem a magasra emelt költészetet. A kihívás az, hogy a szöveg többi része által legitimáltan egy-egy mondatra megengedhessem magamnak a pátoszt. Vannak részek, ahol nem tudok húzni, ahol megmarad a ragaszkodás az úgynevezett széphez és drámaihoz. Ilyenkor a következő sorba kell valami, amivel elrontom, visszavonom, nullázom. Azt hiszem, ez illik ehhez a narrátorhoz.

Olvasóként is leginkább ez foglalkoztat. Érdekel az a pont, ahol az eszem azt mondja egy művészeti alkotásról, hogy nem jó, túlzás, vagy nem úgy jó, ahogy gondoltam, és mégis tetszik, és nem is cinikusan vagy paródiaként. A megzavarodás érdekel. Szeretek mindent, ami túltolt. Giccsveszély, melodráma, nyál, pátosz. Amikor egy megszólalásmód, amiről azt hittem, nem fér bele a jó irodalomba (esszé, a didaktikus-vallásos beszédmód), valamitől mégis működik. Ilyen kísérlet számomra a magasabb, költői félmondatok megengedése. A kérdés az, tudom-e ellensúlyozni őket.

A szöveg egyik legkomolyabb hatáseleme az ellenpontozásból adódó humor, ami hol blaszfém (mint a zárlatban, ahol a Teremtés könyvéből származó idézetet az öngyilkosság előzi meg), hol morbid („Én a gyógyszerektől kicsit rángatóztam, ő / nem sokkal azelőtt vetélt. / Ez így túl drámai. / Nem volt olyan rossz”). A vers végén szereplő öngyilkossági motívum az ébredés utáni egy órával kapcsolódik össze. Ezt tovább erősíti a jellemzően szintén a felkeléshez kötődő pohár víz versbe emelése, illetve a magyar költészetben leginkább József Attilától ismerős eszmélés állapota. A záró mondat és az azt megelőző komment („öngyilkos gondolatokra érdemes / egy pohár vizet inni”) viszont ismét ironikus. Mintha a versben alkalmazott humor funkciója az volna, hogy tompítsa az egzisztencialista élt, Camus Sziszüphoszának mítoszát. Jól látom a humor szerepét?

Nem tudnám jobban mondani: tompítani az egzisztencialista élt. Az egzisztencialista beszédmód számomra különösen meredek, csak kellő kontextussal működhet, máskülönben önmaga paródiájává válik. Mindenkinek vannak borzasztó hangulatai, az a kérdés, hogy ha világos fejjel udvariasabbá tesszük, visszavonjuk, mennyi marad. Ami marad, az tényleg rossz.

Visszatérek a narrátorhoz: a két meghatározó erő a nagyravágyás és az imposztor-szindróma. A késztetés, hogy úgynevezett nagy dolgokról megnyilvánuljon (szerelmi és vallási pátosz, egzisztencialista szorongás, öngyilkos kedv, emlékezés, Szent Ágoston-idézetek), és az azonnal felmerülő „hogy jövök én ehhez”.

Szabadon túlírni, aztán finomítani, ahol csak lehet. Tompítani, visszavenni, mindig legyen kevesebb. Újra egy tekintély mögé bújok: „Gond nélkül írjuk le saját elmélkedéseinket, nyomtassuk ki, s aztán majd a különböző korrektúrák láttán lassanként egész sor jó ötletünk támad.” (Kierkegaard: Vagy-vagy). Ez szerintem egy nagyon vicces mondat. Remélem, sikerült a verset eleget korrektúrázni, de nyomtatásban még nem mertem újra elolvasni. Lehet, hogy ez így is marad.

(Fotó: Kovács Dóra)