A vers a megjelenés előtt álló kötet címadó darabja, ám – ha jól tudom – csak a kötetszerkesztés végén vált központi szöveggé. Mi volt a versmag? Melyik kifejezés/szókapcsolat/kép volt meg először a versből?

Eredetileg más címet akartam adni a készülő kötetnek. A cím a kötetek esetében mindig valamiféle szervezőerő is, gondolati szál, amely segít felfűzni a verseket. Az anyag rendezgetése közben hirtelen világossá vált, hogy a Bálnadal sokkal alkalmasabb kötetcímnek. Maga a vers az első két sorból sarjad ki, ez szólalt meg először a fejemben: „A bálna vándorol / sötét vizekbe tart”. A „sötét vizekbe tart” sort nevezném a vers magjának, mert van valami baljós derengése. Rögtön éreztem, hogy igen, ez most egy versnek a kezdete, hogy elindult belül valami. Szeretem ezt az állapotot. Szeretem, amikor így neszez valami, amikor megmozdul a vers, és befelé kell fülelni. A készülődést, amikor már látszik a szöveg árnyéka, de a teste még nem.

A hatos sorokba tördelt alexandrinusok áramlása mintha a bálna évszázados útjának egynemű ritmusát tükrözné, a központozás elhagyása, a kiemelések és írásjelek nélküli beszédmód hasonló folytonosságot sugall. Azonnal ebbe a formába kívánkozott a vers?

Az áramlást, hullámzást és lebegést szerettem volna érzékeltetni ezzel a formával. A központozás elhagyása könnyűvé teszi a verset, egészen más hatást kelt, mintha zárt, írásjelekkel tagolt mondategységekbe rendeződne. Így is kezdtem el írni, vesszők és pontok nélkül, a sorvégek adta ritmusban, ahogyan a tenger hullámzik, kotyog, pulzál. A sorvégi vesszőkkel különben gyakran van gondom. A sorvég eleve megtöri a lélegzetet, önkéntelenül is megtorpanunk, amikor lejjebb ugrik a tekintet. Amikor minden sorvégi vessző ki van téve, akkor valahogy olyan szőrös lesz a sok vesszőtől a vers írásképe. Ettől persze még ki szoktam tenni, ha indokolt, de itt egyáltalán nem volt az. Itt világosan látszott, hogy a lebegést kell erősítenem a formával is.

Nagyon termékeny feszültséget hordoz magában a fülbemászó dalszerű forma, illetve a feszesen megírt téma sötét mélysége: „bonyolult dallamok / úsznak a jég alatt / ámbrás hullámokat / fodroz a bálnaagy” – olvasható a vers közepén. A jelzős szerkezet érdekel. A versbeli elhelyezés és a szókapcsolat számomra ugyanolyan emlékezetes megoldás, mint A világ minden országának „karcos felhő”-je, vagy a „zárlatos városok” a Hangok folyójából. Készen, esetleg jegyzetből érkeztek a versbe az „ámbrás hullámok”, vagy a sorról sorra (esetleg szövegváltozatról szövegváltozatra) tartó építkezés hozta el őket?

Igen, sorról sorra született ez a vers, tulajdonképpen meglepően rövid idő alatt. Igazság szerint mást kellett volna csinálnom, határidős munkát. De a vers már készülődött. Ledőltem az ágyra, hogy kiegyengessem a derekamat és pihenjek egy kicsit a sok ülés után, és ebben az ellazult állapotban megéreztem, hogy hiába a szorongató határidő, most máson kell dolgoznom. Hogy itt van ez a vers, már nagyon közel, itt szól belül. Gyakran történik velem ilyen, és ahogy barátaimtól hallom, másokkal is: az elme valahogy félrenéz, a tudat ellazul, és felszínre lökődik valami készülődő anyag, ami éppen csak a végleges megformálásra vár. Ha sikerül ilyenkor írni, az mindig nagy öröm.

Vannak állandó kontrollolvasói, akik először látják a kéziratait?

Hosszabb lélegzetű prózánál vannak. Müller Péter Sziámi, például. De Márton László is nagyon hasznos tanácsokat tud adni. Verseket az utóbbi években már nem szoktam megmutatni megjelenés előtt, legfeljebb nagyon ritkán. Molnár Krisztina Ritának, néha.

Főleg akkor, ha valami poétikai problémám van, vagy már döntöttem, de kíváncsi vagyok, mit szól hozzá egy elfogulatlan, külső szem. Az a fajta műhelymunka, ami a húszas-harmincas éveinkben még működött, a negyvenes éveinkre, és ezt, azt hiszem, nyugodtan mondhatom a barátaim nevében is, szinte teljesen megszűnt. Szétzilálódott az életünk. Túl vagyunk terhelve, nem küldözgetjük már egymásnak a kéziratokat. Megszűnt közöttünk a közvetlen kapcsolat. Már az is öröm, ha az ember egyáltalán tud írni, ha képes rá, ha át tudja menteni a befelé figyelés képességét a hangos hétköznapokon.

A „bonyolult dallamok / úsznak a jég alatt” sorpárról szintén eszembe jutott a Hangok folyója („minden idézet és minden valaminek a medre”), illetve a 2011-es akadémiai székfoglaló, a Talált mondat is. A Bálnadalban nem találtam áthallásokat, erős a gyanúm, hogy nincs is benne tudatos rájátszás. Tévednék?

Nincs, ilyen fajta tudatos utalás nincs. Hasonló sorok persze már voltak. A fájdalom természetéről című versben, ami az 1994-es A beszélgetés fonala című kötetben jelent meg, azt írom, hogy „kotyog a jég alatt a víz, az álom / statisztákat vezényel, és a szájon / kilép-belép a légnemű menet”. A víz alatti világ, a sötétség több helyen is megjelenik a korábbi versekben. Az ember belső világa alakul ugyan, de a nagy, lényegi kérdések és a kísértő képek újra és újra felmerülnek, minden élet-, illetve pályaszakaszban. A poétikai megoldások persze módosulnak, finomodnak vagy éppen radikalizálódnak, de a személyiség jelenléte mindig tetten érhető. Szerintem a szerzők többsége egy-egy probléma körül kering egész életében, és ahogy az életmű lassanként épülget, úgy látszanak egyre világosabban ezek a tematikus sűrűsödési pontok. Röviden azt mondanám, hogy a személyes szabadság, az öröklött sorstól való elrugaszkodás lehetőségei foglalkoztatnak, a megszabadulás vagy a szabadulás lehetetlensége. A víz mint metafora folyton felbukkan. Titok és fullasztó mélység, ugyanakkor a csend birodalma is.

A bálna motívumként gazdag költészeti beágyazottsággal bír, elég csak William Jay Smith Téli reggel című, elképesztő erejű versének zárlatára gondolni. A magyar lírától sem idegen a motívum. Érdekes, hogy a bálna alakját komoly darabok rendelik hozzá szorosan a költészet mesterségéhez. Ismert példa Kálnoky László Bálnák a parton (XII. 16.) című verse, a kortárs költészetből pedig Kőrizs Imre Tandori Dezsőnek ajánlott költeményét (a Bálnák nyomábant) vagy – ha már eddig motívumként hivatkoztam rá – Zilahi Anna kötetét (A bálna nem motívumot) kézenfekvő említeni. Mi lehet ennek az oka?

Talán a titokzatosság és a nagyság. A bálna éneke rejtély. Tudjuk, hogy kommunikálnak, méghozzá bonyolult és összetett hangsorokkal, de a mai napig nem sikerült megfejtenünk a bálnák énekét. Az ember már bármilyen szövetet képes előállítani. Tudunk klónozni. Jelenleg a szívben lüktető izom mesterséges növesztése az, ami még nem megy, a lüktetéshez azért még mindig Isten kell. De élő szövetet már nagyszerűen elő tudunk állítani. Klónozunk. A bálnákat viszont még mindig nem értjük. Nem különös ez? Aki valaha látott már képeket bálnavadászatról, az tudja, milyen látványt nyújtanak a feltrancsírozott, hatalmas, fénylő testek, a vérszínű, iszamos víz. Nehéz együtt élni a tudattal, hogy ez újra és újra megtörténik. Sokat elárul az emberi természetről ez az öldöklés. Az ostoba gőgről, a pusztító, önhitt uralkodni vágyásról. A bálna maga a titok.

Könnyű ars poeticaként olvasni a verset, és ha így teszünk, szomorú jelentések rajzolódnak ki: az írással egyedüllét jár, meg nem értettség és sebek. Mennyiben tekinthető ars poeticának a Bálnadal?

Természetesen annak tekinthető, de én azért óvakodnék a nagyon direkt olvasattól. A Bálnadal a művészetről is szól. Az egyedüllét nem feltétlenül szomorú állapot, az egyedüllét a befelé fordulás feltétele, és nem azonos a magánnyal. A mélységes, fekete vizek nekem elsősorban a csendet jelentik, az alászállást. Hadd mondjak erről valami személyeset, ami nem kapcsolódik közvetlenül a vershez, de közvetve mégis. Mindig is szerettem mélyen beúszni a tengerbe. Nyáron gyakran időzöm a Tisza-tónál, itt is imádok egyedül, távolra úszni. Az úszás belső ritmusa nekem egyfajta meditáció, együtt lélegzés a világgal. Eltávolodom a parttól és rábízom magam a vízre, a testemre, miközben jönnek a gondolatok. Szeretem átélni, hogy apró része, eleme vagyok a létezésnek. A bálna, hogy visszatérjek a bálnához, rejtélyes állat. Az ámbra maga egy fekete, ragacsos anyag, amit a teste mélyéből öklendez fel. A jelzős szerkezet, amit idézett, a gondolatra utal. A sűrű, fekete anyag tulajdonképpen a bálna beleiből jön! Valami olyasmit akartam ezzel mondani, hogy a művészet, az alkotás valójában testi dolog, mélyen érzéki tevékenység, amelyben minden egyes porcikánk részt vesz, de ahhoz, hogy az a sűrű, fekete massza, ami kiválasztódik, az a parfüm alapanyaga legyen, ahhoz ugye, kell a titok. Az ámbra kötőanyag, ami nem engedi, hogy az illékony illatok elszálljanak. Az illat pedig maga az emlékezet, ugye? Érdekes különben, hogy az ámbra szóba én mindig belehallom azt, hogy ombre, azaz árnyék.

Rugli Adrienn az áprilisi Jelenkor szemlézése közben a következőket írta a versről az Alföld Online-ra: „közelebbi nézőpontból a költő meg nem értettsége érződik, távolabb lépve azonban kiviláglik az igazat mondó hang elhallgatottságának problémaköre. Az őszinteség nyers ereje és annak e világbeli megvetettsége kerül a középpontba.” Az utolsó megjegyzésről kérdeznék: ha a bálna allegorikus alak, akkor reflexszerűen töltjük fel különböző jelentésekkel, a „megvetettséget” viszont nem érzékeltem a versben. A szerzői szándék szerint benne van ez a fajta jelentés?

A tisztelet hiánya talán nem azonos a megvetettséggel, mert akit megvetek, ahhoz viszonyulok valahogy érzelmileg. A bálnavadász szerintem nem viszonyul érzelmileg a prédához, egyszerűen nem is gondol rá úgy, mint bonyolult, érző, gondolkodó lényre. Ha visszatérünk az allegorikus értelmezéshez, amit a kérdés sugallt, azt kell mondanom, az emberek többsége körülbelül úgy viszonyul a költőkhöz, mint a bálnákhoz. Vannak költők, ezt tudjuk, de hogy mi a jó eget csinálnak, azt nem annyira. És van, ugye, az ámbra, de a többségnek fogalma sincs, hogy az honnan származik. A felöklendezett, sűrű fekete massza valójában elég gusztustalan. Ki a fene akar ilyennel foglalkozni? A vers, és most a valódi versről beszélek, amelynek mélyén akkor is ott van a sűrű, fekete anyag, ha kívül tetszetős, a valódi vers mindig a mélyből jön, az valami zsigeri, az mindig hírül hoz valami borzongást a legfeketébb és leghidegebb mélységekből, ahol még sosem jártunk. Ombre, ombre, ahogy mondtam. A bálna énekét meg lehet hallgatni felvételeken, a YouTube-on is. Egzotikus is, meg kicsit félelmetes is, de leginkább távoli és érthetetlen.

(Fotó: Falus Kriszta)