Két éve olvashatók a leglátogatottabb internetes portálokon is rendszeresen szépirodalmi szövegek. A tárcarovat az Indexen indult Haász János és Zsuppán András szerkesztésében, majd a Telexen folytatódott. A kortárs magyar írók szövegeit átlagosan húszezer ember olvasta és olvassa ezeken a felületeken. A sorozatot a Telexen gondozó Haász Jánossal Kiss Tibor Noé beszélgetett.

Tárcarovat a Telexen >>>

2019-ben indítottátok útjára a tárcarovatot az Indexen – nagy látogatottságú internetes portálokon ez volt az első olyan kezdeményezés, amely irodalmi szövegeket kínált a főoldalán. Lebegett-e valamiféle minta a szemetek előtt a magyar sajtótörténetben?
Az egész azzal kezdődött, hogy egy irodalmi est után Dragomán György szóvá tette nekem, hogy milyen jó lenne, ha egy olyan lap, mint az Index, markánsabban felvállalná a kortárs irodalom képviseletét. Ahogy a második világháború előtt minden valamire való lapnak volt tárcarovata. Ez szöget ütött a fejemben, és egyre többet beszélgettünk erről a szerkesztőségben. Némi nehézkesség után végül 2019 tavaszán indult el a rovat. A célunk az volt, hogy a magyar prózairodalom meghatározó szereplői publikáljanak ebben a sorozatban, ami sokkal nagyobb olvasói elérést biztosíthat számukra az irodalmi lapokhoz képest.

Mennyire volt nehéz keresztülvinni ezt az ötletet a szerkesztőségen?
Az ötlet mindenkinek nagyon tetszett. A dilemma leginkább pénzügyi volt, nagyon alaposan meg kellett indokolnunk, miért éri meg ezt elindítani. Az volt a szerencsénk, hogy az akkori vezérigazgató (aki tavaly nyáron, ahogy az egész szerkesztőség, felmondott az Indexnél) támogatta az Index különböző könyvkiadási projektjeit, és azt rögtön érezte, hogy ezekből a szövegekből később egy minőségi antológiát lehet létrehozni. Ez így együtt meggyőző volt a lapvezetés számára.

Mivel érveltetek a tárcarovat mellett?
Azt mondtuk, hogy ha hétről hétre minőségi írásokat hoznánk a kortárs magyar szépirodalmi élet krémjétől, akkor az komoly presztízst jelentene a lap számára. Emellett valamiféle felelősségérzés is működött bennünk, szerettük volna, ha az írókat még többen olvassák. És hát volt még egy fontos szempont: hogy ebben mi legyünk az elsők. A korábbi Indexnek, a mi Indexünknek egy fontos jellemzője volt, hogy rengeteg dolgot elsőként csinált meg a magyar interneten.

Milyen szempontok alapján válogattátok össze a szerzők névsorát? Milyen visszajelzéseket kaptatok az olvasóktól?
A személyes ízlésünk alapján. Összeültünk Zsuppán Andrással, az akkori rovatvezetővel, és összeírtunk 10-12 embert, akiket mindenképpen szerettünk volna felkérni. Aztán ahogy olvasgattuk az irodalmi lapokat, egyre bővült a névsor. Nagyjából 18-20 megkeresésünk volt, és a többség vállalta a publikálást, illetve akadtak olyanok is, akik maguk küldtek írásokat a rovat elindulása után. Ezek közül néhányat leközöltünk, másokat nem. Ebben egyébként András keményebb volt nálam, mondhatjuk úgy, hogy én voltam a jó zsaru, ő pedig a rossz zsaru.

Milyen visszajelzéseket kaptatok az ismerőseitektől, a szerkesztőség tagjaitól?
A baráti körünkből nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, és a szerkesztőségben is nagyon jó visszhangja volt ennek az egésznek. Többen mondták, hogy abban az évben két igazán jó dolgot csinált az Index. Akkor indítottuk el „A mi vidékünk” sorozatot, amelyben Magyarország megyéit jártuk be – ebben nagy szerepe volt a magyar irodalom egyik jeles képviselőjének, Szálinger Balázsnak előbb Zalában, de később más megyéknél is –, a másik pedig maga a tárcarovat volt. Rögtön az első Grecsó-írás elképesztően nagyot futott, amikor utoljára néztem, 130 ezer fölött járt az olvasottsága. Nem is tudom, mikor olvastak ennyien utoljára kortárs magyar szépirodalmat. Az olvasóktól általában elismerő levelek jöttek, de volt néhány olyan novella, amelyre érkeztek kritikus reakciók. Ezek azonban inkább az olvasók szövegértelmezési problémáiból fakadtak. Sokan nem tudtak mit kezdeni egyes novellákkal az Indexen. Rögtön azt próbálták megtudni, hogy akkor ez most valóban megtörtént-e, miért így írtunk az esetről – egyszerűen nem értették, hogy szépirodalmi szöveget olvasnak, és nem híreket. De az ilyen reakciók aránya elenyésző volt az összes visszajelzést tekintve.

A Facebook-megosztásokból számomra az derült ki, hogy azért elég sokan olvasták úgy a tárcákat, mint a hírportál többi anyagát, és gyakran történt meg az, amire te is utaltál most: az újságírással szemben támasztott követelményeket (semleges fogalmazás, valóságreferencialitás) kérték számon az irodalmi szövegeken.
Tökéletes, ráadásul most lebuktam, mert sem az Index, sem a Telex Facebook-oldalát nem követem rendszeresen.

Lehet, hogy most én is eltúloztam az arányokat.
Nem, nem, simán lehet, hogy sok ilyen komment volt. A legtöbb novella nagyjából húszezer körüli olvasottságot hozott, ez mediánérték. Nyilván egy húszezer fős sokaságban találunk olyanokat, akik nem szoktak szépirodalmat olvasni, és akiknek vannak szövegértési nehézségeik. Bizonyos nevek eleve nem is mondtak nekik semmit, legfeljebb Grecsót vagy Dragománt látták óriásplakáton.

Ha már a számokat említed: elégedettek voltatok ezekkel az olvasottsági adatokkal?
Az is nagy szerencsénk volt, hogy miután átment a szerkesztőségen ez a rovatötlet, a számokon már nem nagyon rugóztak. Tudtuk, hogy a szépirodalmi szövegek olvasottsága általában kisebb lesz, mint más vezető anyagoké. Évtizedes újságírói rutinnal megállapítható, hogy a kulturális témák, és azon belül is a könyves anyagok nem tömegigényt kielégítő olvasmányok.

Kivéve, ha könyvdarálásról vagy a kötelező olvasmányokról van szó.
Én valami frivolabb hasonlaton gondolkodtam, de ez is jó. Ha nem olyan a téma, amiről azt érzik az emberek, hogy értenek hozzá, hanem tényleg nyers irodalmi szövegeket kapnak, akkor azok nem lesznek a legnépszerűbbek. Ehhez képest ezt a húszezres adatot én nagyon jónak tartom.

A Telexen is sikerül hozni ezt a mennyiséget?
A Telex olvasottsága általában is alacsonyabb. A mi időnkben az Indexen megvolt az 1,4 millió olvasó is – ez a szám a Telexen most érte el a hétszázezret, ami persze fél évvel az indulás után remek eredmény. Arányaiban azonban a Telex-tárcák jobban teljesítenek, a tízezer fölötti olvasószám kényelmesen megvan.

Az mindvégig biztos volt, hogy a sorozatot a Telexen folytatjátok?
Egyértelmű volt, hogy folytatni akarjuk, de a dolog nem alakult könnyen. A szerkesztőség többsége augusztusban távozott az Indextől, és elkezdett dolgozni a folytatáson, én viszont csak decemberben tudtam csatlakozni a Telexhez, Zsuppán András pedig nem is tartott velünk. A szerzői kör nagyjából átjött a Telexre, kiegészülve olyanokkal, akiket az indexes éra végén kerestünk meg, és ott már nem publikáltak. Illetve találtunk újabb, fiatalabb szerzőket is.

Néhány tárca tavaly nyáron bent ragadt az Indexben, ezek az Élet és Irodalomban jelentek meg.
Igen, amikor már látszott, mi lesz az Index sorsa, akkor a szerzőink visszavonták a lapnak korábban leadott kéziratokat, és ezeket az írásokat az Élet és Irodalom hozta le egy tematikus blokkban. Ezek a gesztusok nagyon jól estek nekünk.

2020 tavaszán antológiába szerkesztve adtátok ki a tárcák egy részét Istennek nehéz címmel. Hogyan fogyott a kötet?
Sokat dolgoztunk vele, és tartalmilag baromi jó kötet lett, szerintem eszméletlen jó írásokat válogattunk bele Benedek Szabolcstól Totth Benedekig. Mondjuk, bizonyos dolgokat másképp csinálnék, nem fényes lapra nyomtatnám például, de ez volt az első ilyen típusú könyvszerkesztésünk. Nagyon örültünk annak, hogy az Index vezetése is beleállt abba, hogy minőségi kötet legyen, színes képekkel – itt meg kell említenem Fillér Máté munkáját, aki minden novellához külön illusztrációt készített. Aztán a könyv megjelenését sajnos telibe találta a koronavírus. A kötet március végén jött ki a nyomdából, amikor az ország éppen megkezdte a tavaszi karantént, az emberek a helyüket keresték. Erre a könyvre gyakorlatilag senki sem volt már kíváncsi, és nekünk se volt energiánk azt a gondoskodást megadni neki, amit illett volna. Mindenki a koronavírusos anyagokon dolgozott napi húsz órában, aztán elkezdtek szállingózni a hírek az Index átszervezéséről… Ilyen körülmények között is elfogyott a kinyomtatott példányok negyven százaléka, legalábbis amíg én követni tudtam. Biztos lehetett volna ez sokkal jobb, de én a könyvre büszke vagyok.

Végső soron annak, hogy megjelennek irodalmi szövegek a mainstream internetes médiában, milyen haszna van, leszámítva azt, hogy az írók publikációs lehetőséghez jutnak?
Optimista vagyok ezen a téren. Nekem úgy tűnik, hogy az elmúlt évtizedekben a képiességnek volt egy jelentős áttörése a kommunikáció nyelvében. Ezzel párhuzamosan néhány éve az írott kommunikáció is kapott egy új lendületet. Szerintem az emberek most többet olvasnak és többet is írnak, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Egyre többen twittelgetnek, blogolnak, Facebookra írnak mindenfélét. Talán azért is, mert sokat csetelünk, e-mailezünk? Az írók között is többen fontos közszereplőknek számítanának, sokan figyelnek a véleményükre. Nem tudom. Mintha az írásnak lenne valami enyhe reneszánsza. És ebből a szempontból szerintem fontos, hogy egy többszázezres elérésű online portálon is rendszeresen találkoznak az emberek olyan szövegekkel, amelyek túlmutatnak a világ egyszerű, sematikus leírásán, és adnak valamiféle értelmezést, sajátos szemszögből vizsgálják a jelenségeket.