Idén első ízben adtuk ki a Jelenkor Magazint. A 84 oldalas, színes magazint minden előfizetőnk számára ajándékba adjuk – ahogy megkapja ajándékba mindenki, aki 2021-ben előfizet lapunkra (akár nyomtatott, akár pdf-formátumban). Az alábbi interjú ízelítő a magazinból.

Jövőre lesz húsz éve, hogy a Jelenkor közölte Tompa Andrea első publikációját. Eleinte főleg színházi tárgyú szövegeket, kritikákat, interjúkat készített, majd 2009-ben jelentek meg először szépirodalmi írásai a lapban, részletek A hóhér háza című regényből. 

Mondhatjuk, hogy bár évtizedeken keresztül színikritikusként és szerkesztőként dolgoztál, az elmúlt években mégis szépíróként váltál ismertté a nagyközönség számára. Hogyan élted meg ezt az elmozdulást, történt-e egyáltalán benned bármilyen elmozdulás?
Amikor az első könyvét írja az ember, nem gondolkodik azon, hogy író akar-e lenni, még az sem biztos, hogy gondolkodik következő könyvben. Ez az átalakulási folyamat nagyon lassan zajlott le bennem. Az írás elkezdett egyre fontosabbá válni, de sokáig nem uralta ennyire az életemet, egészen addig, amíg ki nem mondtam magamnak, hogy én mostantól könyveket szeretnék írni. Tudtam, hogy ez hosszú elköteleződés, tele kételyekkel, kétségekkel, és ezzel párhuzamosan egy csomó minden elkezdett kiszorulni, s később ki is hullani az életemből. Most már a tevékenységeim legnagyobb részét, az idő nagy részét, amit egy belső életben töltök, az foglalja el, hogy egy könyvön töprengek. Igen, ez így pontos, a töprengés a fontos, nem az, hogy író vagyok, mert az egy kifelé szóló mondat. Persze, nem ez az egyetlen dolog, az élet tele van rengeteg minden mással, de ez alatt a tizenöt év alatt nagyon komoly átrendeződés történt bennem. Nem tudom, mikor állok meg, hogy mikor fogynak el belőlem a könyvek, de egyszer ez a pillanat eljöhet. Egyelőre azt érzem, hogy a könyvek által épülök. Folyamatosan keletkezik bennem egy olyan érzés, hogy a könyveket nemcsak kiadom magamból, hanem azok ki is telítenek engem, valahogy megtöltenek.

Egy interjúból idézlek: „Az identitás számomra valami olyan, mint egy értékes tárgy, amit vitrinben tartok. Mindig ott van. És akkor veszem elő, amikor akarom. Amikor szükségem van rá.” Mikor van rá a leginkább szükségünk?
Furák ezek a mondatok. Hirtelen nemcsak azért nem ismerem fel őket, mert nem emlékszem rájuk, hanem mert nem ismerek rájuk mint gondolatra… A Haza című könyvemben van egy meghatározó fejezet, ami az identitás kérdéséről szól. Az identitás számomra valami olyasmi, amivel kifelé kell meghatároznod magad, vagy ahogyan mások meghatároznak téged. Amikor nincs szükségem rá, akkor magamat egy sokkal parttalanabb, tágasabb, folyékonyabb, meghatározhatatlanabb valaminek látom, aminek nincsenek fiókjai, nevei. Bizonyos helyzetek aztán katalizálnak olyan viselkedéseket, amelyekben elő kell húzni, hogy ki vagyok én, és hogyan határozom meg magamat. Én ezt általában akkor húzom elő, amikor úgy érzem, magyarázatra szorul, hogyan beszélünk emberekről, és ez a beszédmód esetleg nem a legkedvesebb. Ha szétverik egy nő fejét, akkor úgy érzem, nőnek kell lennem. Amikor az a fő érv bizonyos emberekkel szemben, hogy milyen ocsmány határon túliak, és menjenek innen, akkor nekem határon túlinak kell lennem. A bántalmazás és a kirekesztés katalizálja bennem azt, hogy magamra vegyem az identitásomat, és ilyenkor „nő” vagyok, „határon túli magyar” vagyok. Persze, sokszor az ember olyan identitásokat is felvesz, olyanok mellé is odaáll, amelyek nem a mi életünk személyesen. Amikor a bántalmazottak mellé állunk, akkor azt azért tesszük, mert ők is mi vagyunk, ők is a mi családunk, a mi közösségünk, mondhatjuk, hogy a mi emberségünk.

Legutóbbi regényed, a Haza sok tekintetben elszakadás a korábbi műveidtől, még a személyes olvasat lehetőségét is felkínálja. Érdekelne, hogy a könyv írásának volt-e számodra valami tanulsága, változtak-e benned a hazáról élő képek, érzések, gondolatok az „első töprengéseidtől” a könyv kézbe vételéig. Mivel „töltött fel” téged ez a könyv?
Az írás folyamata arról szól, hogy miközben keresünk, néha rátévedünk járt utakra, de leginkább olyan utat próbálunk felfedezni, amelyik a sajátunk. Onnantól, hogy elkezdek töprengeni a könyvön, egészen addig, amíg befejezem, ezeknek az érzéseknek, gondolatoknak és hagyományoknak, a mások által járt utaknak a felfedezése zajlik. Ez olyan folyamat, ahol a „nem tudok semmit” állapotából indulok, és maga az út ezt a felfedezést járja végig. Nem állítom, hogy a könyv végére tudok valamit, inkább csak fogtam egy hős kezét, aki mert elindulni ebben a felfedezésben, és merte „kockáztatni a szívet”, hogy kölcsönvegyem a könyvem egyik metaforáját. Ez a tudásom az írás folyamán. Ha valamilyen konzekvenciával jár az egész, akkor azt úgy fogalmaznám meg, hogy talán a hőssel együtt belenyugszom abba, hogy milyen szorosak a kötelékeink azokhoz a helyekhez, ahonnan vétettünk, és amit lehet szülőföldnek vagy otthonnak nevezni. Belenyugodni abba, hogy ilyen az emberi természet, benne van az elvágyódás, mintha örökké helykeresők maradnánk, miközben azt is keressük, hol van az a paradicsom, amibe vissza lehetne kapaszkodni – de persze a paradicsomi létezésbe nem lehet itt visszakapaszkodni. Talán ennyi történt velem ebben az utazásban.

Az örökbefogadás témájához kapcsolódó Vaslaci című meséd szerepel a Meseország mindenkié című kötetben. Milyen érzés volt szembesülni azokkal az indulatokkal és történésekkel, amelyeket a kötet kiváltott?
Miközben minden más könyvem kapcsán bizonytalanságban vagyok, ebben az ügyben tudtam mérleget vonni. Ha a felhorgadt indulatok és gyűlölet 1 egység, akkor az emberi szolidaritás és szeretet 99 egység. Én ezeket az arányokat látom. Több a szolidaritás, az emberi kíváncsiság, a mesekönyvre való nyitottság, és nagyon kevés, azonban nagyon hangos és teátrális az, ami rossz. Talán azok a felületek, amelyeken ezek az ingerek érkeznek felénk, jobban színre tudják vinni az elnyomást, a kirekesztést, a gyűlölködést – a szolidaritást nehéz színre vinni. A szolidaritás halkabb dolog. Ráadásul a gyűlöletnek van valamiféle pornográfiája, amit önkéntelenül bámulunk – „de hülye, de ocsmány, úristen, miket mond” –, ahelyett, hogy kizárnánk a látóterünkből. A mérleg akkor is egyértelmű. A kiadóhoz közelebb állva nagyobb rálátásom lett a fogadtatásra, s látszik, hogy ez nem az én félrement szubjektív ítéletem, sokan látjuk így. Sokkal több a pozitív visszacsatolás, a támogatás jelen lévő. Másrészt viszont olyan ocsmány elutasításban is volt részem személyesen, amilyenben eddig még soha, holott én örökbefogadó szülőként elég régóta beszélek nyilvánosan az örökbefogadásról, sokszor elmondtam, amit erről gondolok. „Hányat szültél, miért nem szültél” – ilyen típusú számonkéréssel soha nem találkoztam korábban. Szomorú, hogy az emberek felhatalmazva érzik magukat erre, de hát miért is ne, mondhatják, hiszen a politikusok is ilyeneket mondanak a parlamentben.

Feltűnő, hogy milyen sokféle területen vagy aktív, s mintha mindig mindent (az írást, a tanítást, a sportolást és a többit) százszázalékos erőbedobással végeznél. Honnan merítesz energiát, milyen technikáid vannak a töltekezésre?
Miközben beszélünk, a fő technikámat alkalmazom, sétálok a napsütésben a Duna-parton, de tegnap itt futottam. A pihenés és a jó alvás nálam az első helyen áll. Jálics Ferenc jezsuita szerzetesnek van egy öt tételből álló, az életet szabályozó javaslata, amelyben első helyen a jó alvás szerepel, a második a mozgás, a harmadik az ima, a negyedik az emberi kapcsolatokra való odafigyelés, az ötödik a munka. Ehhez jó napjaimon tartom is magam. Másrészt viszont azon gondolkodom, hogyan kelthettem magamról ezt a képet, amit a kérdésben megfogalmaztál, mert én mindezt nem így élem meg. Most is azt kérdezem magamtól, hogy miért henyélek, miért nem csinálok valami hasznosat és fontosat, ahelyett, hogy itt sétálgatnék. Leginkább a szétszórtságtól szenvedek, különösen most, a Covid idején nehezen tudok figyelni a munkáimra. A legfőbb kihívás számomra a szétszórtság ellen küzdeni. Az utóbbi időben nagyon sok energiát fektettem abba, hogy megtanuljak koncentráltan, pontos időbeosztással dolgozni, és ne parttalan munka legyen az életem, hanem az életem az életem legyen. Sétával, gyerekezéssel, főzéssel, levélsöpréssel a fák alatt.

(Fotók: Máté Péter / Jelenkor Kiadó)