2020. október végén mutatták volna be a székesfehérvári Vörösmarty Színházban Az ember tragédiája 2.0 című darabot, amelyben kortárs szerzők (Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál) írták tovább Madách klasszikus művét. Závada Pál a színházi felkérés után is folytatta a munkát, Nagyvárad, Berlin címmel verses formában írt regényrészlete jelent meg lapunk márciusi számában. Az írót erről, valamint a Természetes fény berlini filmes sikeréről kérdeztük.

Hogyan zajlott a próbafolyamat a koronavírussal járó korlátozások miatt? Mi jelentette számodra a legnagyobb nehézséget, dilemmát az alkotómunka során?
A vírus miatt olyan sok nehézségbe ütköztünk, hogy végül a bemutató is elmaradt. A főpróbát még láttam, de a premier napján kiderült, hogy néhány szereplő megfertőződött. A folyamat itt félbeszakadt, a hivatalos álláspont az, hogy amint kinyitnak a színházak, a darabot felújítják, és játszani kezdik. Bízom benne, hogy így lesz. Ami engem illet, talán az írókat érintette legkevésbé a járvány. Bármit meg lehet írni, majd el lehet küldeni. Persze, ha valaki úgy dolgozik, hogy közben szoros kapcsolatban áll a társulattal, amely a darabját próbálja, annak ez sokkal nehezebb. Ebben az esetben azonban nem erről volt szó. Mindannyiunkat meghívtak egy olvasópróbára, ahol hozzászólhattunk, megkérdeztek bennünket erről-arról. Minket amolyan „irodalmi írókként” kezeltek, a munka eleve nem úgy működött, mintha egy társulathoz tartoztunk volna, ahol az szerzők eljárnak a próbákra, majd azok tanulságait felhasználva alakul a szöveg. A munkafolyamat leginkább a színészek számára volt nehéz, őket nagyon megviselte. Ebben az előadásban lényegében a színház teljes társulata szerepelt, és a nagy létszám miatt végig ott volt annak a kockázata, hogy ha valaki megbetegszik, akkor minden meghiúsul – végül így is történt.

Az általad megszólaltatott Ádám az emberi történelem legsötétebb korszakaiban, a nácizmus és a kommunizmus rémségei között keresi helyét. Ezt a korszakot te választottad vagy rendezői döntés született?
Ezt mi beszéltük meg egymás között a szerzőtársakkal. Nem véletlenül választottam ezt a korszakot, hiszen engem általában is ez érdekel. Én már az első szinopszisban eldöntöttem, mit szeretnék, és ez végül meg is valósult. Mindannyian tiszteletben tartottuk egymás elképzeléseit.

A szín a Nagyvárad-Berlin tengelyen játszódik – miért ezeket a városokat választottad a huszadik században játszódó cselekmények helyszíneként?
Itt főleg az a kérdés, hogy miért Nagyváradot – Berlint talán nem kell magyarázni. Voltak Nagyváradnak olyan időszakai a történelemben, amikor kis túlzással a világ egyik közepének számított. De a város mindenképpen európai rangú helye volt a polgári pezsgésnek, a szellemi újításoknak, az építészetnek, a polgárság kialakulásának. Olyan város, ami magyar is, meg nem is, határhelyzetben fekszik, összetett viszonyrendszerekkel. Nagyvárad egyszerre hoz szép és kétségbeejtő példákat arra, hogy milyen az, amikor több nemzetiség, több vallás él egymás mellett. Különös a viszony magyarok és románok, zsidók és nem zsidók, polgárok és polgárosodni nem tudók között, de legalább ilyen lényeges az urbánus világ és a környékbeli, azt kiszolgáló vidékiség és elmaradottság viszonyrendszere. Ez mind egyben, ami engem régóta izgat. Ezen kívül volt néhány alaptörténetem, amelyeket valamikor meg akartam írni. Ezek részben Réz Páltól származnak, aki Nagyváradon töltötte a gyerekkorát és a gimnazista éveit. Az ő édesapja volt az, aki a gettóban létrehozott egy hamis járványkórházat, és ezzel a „karanténba zárással” jó néhány családot megmentett a deportálástól. Pali sokszor mesélt nekünk ehhez hasonló kalandos történeteket, voltunk is vele a helyszínen. De fontos a város gazdag helytörténeti irodalma, ott volt Ady, a Holnap antológia, a színház, rengeteg fotó és olvasnivaló, memoár. Tudtam, hogy egyszer ezekből én még írni szeretnék valamit.

Hogyan építetted föl Ádám karakterét?
Azt találtam ki, hogy az én Ádámomat érdekelje a két világháború közötti szellemi pezsgés, de ne csak érdeklődő legyen, hanem olyan fiatalember, aki közben nagyon befolyásolható, könnyen el is téved, könnyen elcsábul. Voltaképpen nem is veszi észre, hogy mikor mibe keveredik. Aztán erre egyszer csak rájön, és onnantól már csak a túlélési ösztön hajtja, karrierista lesz, próbál mindent megúszni. A közép-európai értelmiségi nyomora évtizedeken keresztül – ez izgatott a figurájában, és azért raktam olyan helyszínekre, ahol két alapvető csábításnak van kitéve, az egyik a fasizmus, a másik a kommunizmus. Ezek nemcsak az emberiség átkai, hanem személyesen számára is azok, miközben ő, óriási károsodások árán ugyan, de ebből azért hasznot is húz. Valahogy mégis csak elkecmereg a harmincas évektől egészen a nyolcvanas évekig.

A Jelenkor márciusi lapszámában megjelent szöveged a színpadi darab folytatása. Miért döntöttél úgy, hogy nem teszed le az anyagot, és inkább önálló művet hozol létre?
Már menet közben láttam, hogy ezt folytatni akarom. A színdarabverziómat máig vázlatosnak tekintem. Sikerült bepréselni egy háromnegyedórás előadásba, de rengeteg dologtól el kellett tekintenem, ami egyébként nagyon érdekelt, és amit menet közben kidolgoztam. Elhatároztam, hogy műfajt váltok, és regényt kezdtem írni, de ugyanabban a kötött formában, amelyben a darab is készült. Úgyhogy most is követem a Madách által is használt drámai jambusnak, a 11 szótagú hatodfeles és 10 szótagos ötös jambikus sorok váltakozásának a mintáját. Csak már nem drámában, hanem 14 soros strófákból álló, rímtelen vers-formájú regényben, vagyis epikában. Karantén idején most nagyszerű elfoglaltság a szótagokat számolgatni.

A részlet ironikus, már-már szatirikus hangvétele mintha valamiféle ellenpontozása lenne annak a tragikus korszaknak, amelyben Ádám története zajlik. Ez a hang jellemzi a készülő munkádat?
A Jelenkorban közölt részlet a Berlin-szín egyfajta bevezetője, amikor Ádám megérkezik a városba, és megszerzi első benyomásait. Készülő munkámra nyilván úgy tekintek, mint egy regényre, csak éppen a tömör megformálás folytonos követelményével. Mindez persze rengeteg kísérletre is csábít, és ez az új helyzet, bevallhatom, egészen üdítővé kezd válni számomra. Hogy ebben a kötött formában milyen lehetőségek nyíltak meg előttem korábban ki nem próbált dolgokra. Izgalmas azzal szembesülni, hogyan lehet felszabadító egy olyan kötött forma, ahol még a szótagokat is számolni kell. Most így érzem magam, az persze más kérdés, végül mi sül ki ebből.

Írás közben ez a felszabadultságérzés azért fontos, nem?
Persze, mondhatunk egymásnak ilyet bátorításul, és az kétségtelenül jó, ha az ember munka közben bizakodik és felszabadultnak érzi magát. Vannak így is nehézségek bőven, amelyeket nem könnyű megoldani, de ilyenkor ne nyafogjunk, örüljünk, hogy írónak való gondjaink vannak, és azokba kell „beleszakadnunk”. Mi ez azoknak a gondjaihoz képest, akiknek körülöttünk a sorsukba kell beleszakadniuk, az életükért kell küzdeniük?

Az elmúlt években írt történelmi tárgyú regényeid közül az Egy piaci nap a Mohácsi testvérek rendezésében elnyerte a Kortárs Magyar Dráma-díjat (2019), idén pedig a Természetes fény aratott nagy sikert a Berlinalén, a film rendezője, Nagy Dénes Ezüst Medvét kapott a munkájáért. Mi volt a szereped a filmváltozatban, hogyan viszonyulsz ehhez az alkotáshoz?
Azon kevesek közé tartozom, akik látták ezt az egyelőre még eléggé titokban tartott filmet. Nagyon komolyan elgondolt és következetesen végig vitt, erős, szép munkának tartom. Csupa meglepetés ért, nekem ugyanis fogalmam sem volt arról, milyen lesz a végeredmény. Olvastam egy forgatókönyv-verziót, de csupán érdeklődésből, mert a film létrejöttében nem vettem részt. Viszont nagyon örülök, hogy a regényem érdekelte a fiatal művészeket, ihletően hatott filmes elképzeléseikre, az elkészült munka azonban teljes egészében az ő alkotásuk. Nagy Dénes nem a regényt vagy annak bizonyos részleteit akarta megfilmesíteni, hanem inkább alapanyagként használta a szöveget. Én ezt teljesen rendjén valónak tartom. Távolról drukkoltam, hogy sikerüljön nekik, amit kitaláltak – és noha kíváncsi lettem volna, de beláttam, hogy nem kell minden rokonszenvesnek látszó vállalkozásba bebarátkozni magunkat. Szerencsére nemhogy egy hamis hangot vagy képet nem találtam a filmben, hanem igen erős atmoszférájú és konok igényességgel végig vitt műnek láttam. De ha mondjuk egy szerző nem ilyen elégedett műve felhasználásával, mint én, akkor sem hinném, hogy a szerzői joggal kellene megvédenie alkotását a „méltatlan” felhasználástól. Ítéletet úgyis mindenről a kritika és a közönség mond. Itt azonban föl sem merültek ilyen problémák – örülök, és büszke vagyok a filmre.

(Fotó: Stekovics Gáspár / Wikipédia)