Legutóbb bő négy éve közöltél a Jelenkorban, most az első versköteted megjelenése előtt állsz. Formai értelemben, illetve a témáidban milyen változások/hangsúlyeltolódások történtek a 2016-os versek óta?

Nem tudnám megmondani, nem szoktam ezen gondolkodni, korszakolni magam. Ahogyan kamaszlányból fiatal felnőtt lettem, kicsit átrendeződtek a hangsúlyok, valamivel csökkent a szerelmi líra és a felnövés-versek aránya, de tulajdonképpen nem sokkal. A nyelv, a hang is nyilván csiszolódott, de nagy paradigmaváltásokról nem tudok beszámolni. A kérdések, kihívások, akár az életben, akár az írásban, nagyjából ugyanazok maradtak számomra.
 

A januári Jelenkorban közölt mielőtt idomítanál című versed alaptapasztalata az idegenség, a beszélő egyedül van, csupán a címmé emelt, s a szöveg vége táján megjelenő szókapcsolatban mutatkozik meg a megszólított. Ez formai értelemben is igényt tart az olvasó figyelmére, ugyanakkor az „idomít” kifejezés erős, állatok betanításával kapcsolatos asszociációja miatt is emlékezetessé válik. Ráadásul remekül működik a késleltetés: a címbéli megszólítás egy én-te viszonyra fókuszáló verset ígér, viszont a szépen arányozott gondolatritmus miatt az olvasás során erről könnyű elfeledkezni. Mire a „várj csak, idomulok” kezdetű sorhoz értem, a címet rég elfelejtettem, a versvégi emlékeztető viszont újraolvasásra hívott. Jól látom a címadás és címelhelyezés funkcióját, vagy tévúton járok?

Van egy olyan nehezen kontrollálható reflexem, hogy sokszor törekszem a versekben keretes szerkezetre, megfigyeltem azt is, hogy van arra hajlamom, hogy bölcselkedő/szentenciózus verszárlatokat írjak, ami néha működik, néha azért kicsit bárgyú. Mindenkinek vannak szerintem beidegződései, főleg azoknak, akik fiatalon (tehát kortárs irodalom olvasása előtt) kezdenek el írni. Ezek a beidegződések olyan eszközök használatát jelentik, ahogyan az ember elképzeli az irodalmat, ahogyan sztereotipizálva van a költészet mondjuk az oktatásban és a nyilvánosságban. Ezekről a beidegződéseimről igyekszem leszokni, de vannak versek, amikben talán jól tud működni a keretes szerkezet és a didaktikusság.

A vers több szempontból is provokatív, erős állításokat fogalmaz meg a beszélő. Például ezt: „és az emberek, akiket viszont ismerek, és mind gyűlöljük egymást, / csak ugyanaz a hobbink” – lényegében az irodalmi élet résztvevőiről, pontosabban a költők közösségéről van szó. A kijelentést egyrészről könnyen vonatkoztathatjuk reflexből a valóságra, másrészről viszont a versbéli funkciója tűnik izgalmasnak. A gyűlölködésből ugyanis a versengés felé lendül ki az állítás: „és fejükbe vették, hogy azt a verset majd nekik kell megírniuk. / ezek az emberek ugyanazokba a kocsmákba járnak, és gyanakvó / szemmel, ugrásra készen figyelik, hogy vajon valaki írja-e már / azt a verset.”, ráadásul mindez közvetlenül a női beszélő hipotetikus nemváltása után következik. Két kérdés merült fel bennem: mennyiben referenciális az állítás, és a figyelemfelhíváson túl mi a provokáció célja?

Az irodalmi szcéna szektás működése, az arcoskodás és a verseny nyilván mindannyiunk által ismert jelenség. Az irodalmi közegbe való szocializáció során, az elismerések kapcsán, a pályán maradás lehetőségei felől nem mindegy, hogy az ember nő vagy férfi. A szubkulturális értelmiségi „szekták” működése nagyon ellentmondásos számomra, hogyha kizoomolunk, egyszerre tud borzasztóan nevetséges és abszurd lenni, hogy milyen erők és lelkesedések fektetődnek nemcsak a NAGY MŰ megírásába, hanem ezekbe a versengésekbe is, látens pozícióharcokba, sértődésekbe, amiknek nyilván semmi közük a valósághoz. De közben persze mindenki meg akarja írni a NAGY MŰ-vet, amivel közelebb kerülhet egy centivel a világ megértéséhez, és ehhez másokat is hozzásegíthet. Közben folyamatosan kétségek közé, ellentmondásba és szorongásba keveredik az ember azzal, hogy vajon tényleg hozzásegít-e ez bárkit bármihez, vagy puszta öncélúságról van szó? És a végén arra jut, hogy mindegy az egész, ez hitkérdés, és nem lehet másban hinni. Ez pedig mélyen romantikus és szép.
 

A nemi, irodalmi és érzelmi problémák érzékeny megjelenítése mellett nagyon okos a szövegszervezés. A férfi-nő, illetve a város-én kapcsolatot a szabadság-rabság fogalmi kettősébe helyezi a vers, ráadásul a kisbetűs mondatkezdések és a – hol kihagyásos, hol retorizált prózát idéző – élőbeszédszerű stílus mellett egyfajta szimpatikus esztétizmus is megjelenik: elegáns megoldás, ahogyan az öv motívuma előbb a hajnali kocsmában a férfira mutat, majd a zárlatban a kövér nőre, s ahogyan az eleganciával a mondanivaló is szervesül. A nő-férfi fogalompár szemléltetéséhez találtad az öv motívumát, vagy esetleg konkrét emlékkép köthető az övhöz, ami adta magát a nemi témák ábrázolásakor?

Az öv ugye egy uniszex ruhadarab, de sokkal jobban társítjuk a férfiakhoz, mint a nőkhöz. Ráadásul a testen való pozíciója szempontjából az övnek lényeges szerepe van szexuális aktus előtt és az (ön)agresszióban is fontos lehet, a kajálás/piálás utáni överesztés pedig szerves kapcsolatban áll az ember testképével, önképével. Jó eszköznek láttam annak a dilemmának a kifejezésére, hogy nőként hogyan lehet szembenézni az elférfiasodással azért, hogy az embert észrevegyék.
 

A dallam című versed A koboldkórus délelőtti dalát idézi meg, Kemény Istvánnak is ajánlod a szöveget, de az volt az érzésem, hogy a mielőtt idomítanált is ajánlhattad volna neki. A „nem lettem semmivel sem szabadabb” mintha a Fel és alá az érdligeti állomáson tételmondata lenne, az „azt a verset” mutató névmásának enigmatikussága tipikus Kemény-vonás, a „történelem” mint kifejezés versbe emelése szintén az. Milyen a viszonyod Kemény-hatással?

Kemény István költészete kétségtelenül nagy hatással van rám, ahogyan a felettem és az alattam lévő generációra is, azt hiszem. A koboldkórus délelőtti dala kifejezetten olyan vers, ami inspirál arra, hogy dolgozz vele, írj belőle variánst.
Egyébként számomra a legemlékezetesebb/legszebb kép a magyar költészetből valószínűleg a Búcsúlevélből van: „Hű is voltam, fel is nőttem, / cinikus ember se lett belőlem, / csak depressziós, nehéz és elárult, / bezárt cukorgyár a ködben.”

Kétszer is előkerült, rákérdezek: te magad milyen jelentésekkel töltöd fel „azt a verset”? Milyen legyen az a vers, amit majd „nekik” vagy neked kell megírni?

Feltetted a millió dolláros kérdést.

(Fotó: Herr Martin)